Egy ideje nem írtam, és ahogyan ez lenni szokott, ennek most is megvan a miértje.
Ott hagytam abba, hogy 28án blogot írtam. Egészen addig, csak szívek szállodáján éltem, onnantól fogva Grace klinikán, és facen. Beszélgettem, illetve inkább csak válaszolgattam mindenkinek, és kérdezgettem, de igazán beszélgetni, csak néhány emberrel beszéltem. Nem tudtam értelmes lenni, nem tudtam olyan lenni, amilyennek kellett volna. Végül, az egészből elegem lett. A lakásból, Pestből, mindenből, amiről kicsit is eszembe juthat bármi, ami Petivel kapcsolatos. Ennek lett az a vége, hogy kiírtam Facen, hogy szabadulni akarok pestről. Vagy valami hasonlót. Ez persze a beszélgetéseimben is feljött, és hát volt, aki lecsapott rá, és azt mondta, hogy menjek nyugodtan. Mesike meg igent mondott, és másnap buszon ült.
Leért a világ másik felére, és megint csak meglepődött. Mert az egy dolog, hogy nem bírom Pestet. De attól, nem feltétlen kellene máshol rögtön szárnyalnom. Márpedig ez történt. Olyan szabadnak érzem magam itt, hogy akaratlanul is mosolygok egész nap, és nehezen van rossz kedvem. Három napot voltam lent talán, és nagyon jól éreztem magam. Aludtam, és megnyugodtam, és úgy alapjában véve jókedvem volt.
Hazaértem, és lementünk Nyíregyházára. És az a vicces, hogy annak ellenére, hogy jó volt lent lenni, nem igazán voltam ott. Mert közben máshol jártak a gondolataim. Vissza akartam jönni, itt akartam lenni. Hiányzott. Aztán az smsek, meg beszélgetések után, lassan kezdtem rájönni, hogy nem feltétlenül a hely hiányzik jobban. :)
Te lehívtál, én meg lejöttem. Aztán beszéltünk, és szép lassan leesett, hogy lehet, hogy mindketten ugyanazt akarjuk, és ugyanazt érezzük, mindegy mennyire akartuk, avagy sem. :) Én itt vagyok, és nagyon jól érzem magam. Lehetne azon gondolkodni, meg nem tudom, hogy mennyi év van közöttünk, meg hogy mennyire régóta ismerjük egymást, és ilyenek. De szerintem az a lényeg, hogy mit érzel te, és hogy mit érzek én.
Szeretném, ha nem kellene, elengedjelek soha. Tudom, hogy van sok hülyeségem, de az a fura, hogy a felét nem produkálom annak, amit normális esetben. Nem parázok annyira, hogy elvesztelek, vagy, hogy miről mit gondolsz (velem kapcsolatban). Nem félek bízni, és megnyílni, és segítséget is könnyebben kérek, mint mástól, + az elfogadás is könnyebb valahogy. És közben nem érzem rosszul magam. Valahogy az egész olyan, mint a kajákkal is, amiket megeszek, pedig addig nem voltam hajlandó, mert nem ízlett, most meg finom. Más vagyok, ami nem tudom, miért van, de örülök neki. Van olyan pillanat, amikor azt érzem, hogy annyira nem is vagyok szerencsétlen. :D
Egy dolog van, ami megmaradt, bár remélhetőleg elmúlik majd. Rettegek attól, hogy kiakasztalak, és valami miatt veszekedni fogsz. De ezt meg nem nehéz kitalálni, hogy miért van így, és mi/ki miatt alakult ki.
A legfurább az, hogy alig beszélünk érzésekről. Amikor beszélünk, akkor is sokkal kevesebbet, mint bárki mással eddig, és mégis sokkal biztosabb vagyok abban, amit mondasz, mint bárki más szavában voltam valaha. Meg a másik, hogy mindent látni lehet rajtad. Legalábbis mindig látom, hogy mire gondolsz, annak ellenére, hogy nem mondasz semmit. És ezek azok a dolgok, amik nekem sokat számítanak, és sokat jelentenek. :)
És imádom, hogy figyelsz. Figyelsz, megjegyzel dolgokat, aztán meg jókor, jó helyen felhasználod, és megint az a vége, hogy nevetek, és boldog vagyok. :) És nem nézel rám hülyén, ha ázni akarok, ha reggel ki se nyitom a szemem, de gumicukrot keresek, ha 12jére is meghallgatom Diesel baba egy mondatát, ha elkezdek arról beszélni, hogy épp mit olvastam, vagy tanultam, vagy ha sokat eszem. Mindig csak mosolyogsz, és elfogadod, hogy ilyen vagyok. Lehet, hogy a sárga kiskacsa, is érhet annyit mint a többi fekete ? :)
