Elmondjam mi a legszebb ebben az egész betegségben? Az, hogy csajból vagyok. Az, hogy a rohadt sok kórházasdit utálom, és elegem van belőle. Az, hogy szeretnék a sulira koncentrálni, és azzal foglalkozni. Szeretném, ha ezzel tudnék foglalkozni. De nem tudok. Nem ezen jár az agyam. Hanem azon, hogy mikor lesz családom. Ez mind szép és jó, és az se gáz, hogy még nem jött össze, van még időm. Bőven. Ugye?
Nah ez a poén. Honnan a picsából tudja ezt nekem bárki megígérni? Én tudom, hogy milyen a tüdőm, milyen a szervezetem. Hogy reagál, és mennyit mutat, enged a betegségemből. És elmondjam mi a poén? Az, hogy most még úgy érzem, hogy igen, be tudok vállalni egy gyereket, és értelmes koráig vele is tudok majd maradni, és nem veszít el. De nem tudom, hogy ezt meddig tudom elmondani. Szó sincs arról, hogy elhagynám magam, vagy megadtam volna magamat, feladtam volna, elfogadtam volna, hogy beteg vagyok, vagy bármi hasonlók. Csak egyszerűen érzem, és tisztában vagyok vele, hogy hogy van a szervezetem.
Én csak azt szeretném, amit mindenki más is. Családot, és nem egy olyan életet, ami arról szól, hogy végig küzdöttem, csak magamért. Elhiszem, hogy ennek is elégnek kellene lennie. De nekem nem elég.
