Elmeséljem, hogy mi a vicces érzés? Az, amikor az egyetlen ember, akitől azt várnám, hogy mellettem áll, nem teszi.
Realitás. Mindig, mindenáron. És tudod, elfogadtam, hogy ez van, és ez így van. Mindig ezt csinálod. Ha szárnyalok, és szabadnak érzem magam, te megjegyzed, hogy sose fogod ilyen szabadnak érezni magad, amennyire én az tudok lenni. Tudod, ha ilyen maradsz, tényleg soha nem is fog menni. Nem elég az, hogy annyi idő után, végre hajlandó vagy tudomást venni az emberekről körülötted, és létezni. Élned kellene ahhoz, hogy ilyeneket megtapasztalj. De amíg görcsösen ragaszkodsz ahhoz, hogy egy pillanatra se mozdulj el a talajtól, addig ez nem fog menni.
Mikor Peti szakított, és lelépett, rettegtem elmondani neked. Féltem, hogy képtelen leszek úgy nézni a dolgokat, ahogy te. Hogy nem tudok reális lenni, hogy igen is az érzelmeim fognak irányítani, mindegy mennyit beszélünk. És nem akartam érezni a fájdalmat. Azt, hogy még te is belém rúgsz, azzal, hogy annyira reális vagy. Ehelyett, nem történt semmi. Egyszer az életben, az alapján cselekedtél, amit az érzelmeid diktáltak. Ott voltál támasznak, és ennyi. Nem elemeztél, nem mondtál semmit, ami te lettél volna.
Talán ezért esik szarul, hogy most, amikor meg jól vagyok, és mosolygok folyton, és nem tudom rosszul érezni magam, amikor végre megint teljesen önmagamnak érzem magam, te nem tudsz velem örülni. Már azt látod, hogy mikor kell majd elkapni újra. Hogy innen csak lefele vezet az út, és csak rosszabb lehet. Hogy megint olyan érzelemhullám van az előző bejegyzésem mögött, ami után csak csalódás jöhet, és a hullámvasút, csak zuhanni kezdhet.
De nincs igazad. :) Nem kell folyton lent állni, készen arra, hogy elkapj, és megtarts. Megvédj a zuhanástól, és a fájdalmas becsapódástól. Be vannak kötve az öveim. És én élvezem a hullámvasutat. A magas, és a mély pontokkal együtt. Akkor, amikkor fejjel lefele megáll a kocsi, és csak az öv miatt nem esek ki, mikor rettentően fáj akár, ahogy csak az öv tart, de ott vagyok. Lógok lefele, és várok. Mert egyszer vége lesz. És azt is imádom, amikor lassan húznak fel minket a magasba, mikor csak várom, hogy mi történik, hogy aztán egyszer csak végre átélhessem. Mint ahogy azt is, mikor zuhanok lefele. Mert szar, és lelassulunk, és lentről megint nem látok annyi mindent, mert tény, hogy fentebb szebb a kilátás. De mindegy mi történik velem, te ott vagy. Magányos nem tudok lenni, mert veled mindig tudok beszélni. A legrosszabbat már elkerültem. Ha úgy döntök, hogy kiszállok a játékból, vagy egyszerűen ki kell szállnom, azon az időn, akkor se leszek már teljesen egyedül. Te ott leszel, és ennyi számít.. De néha örülnék, ha te is látnád, hogy onnan fentről milyen a kilátás.
Azt meg te se tudhatod, hogy milyen a vasút útja. Az úgyis folyton változik, és mindig mások dolgoznak rajta, és építik át. Lehet, hogy most vagyunk a legtetején, és innen megint egy lefele ereszkedő rész jön. De lehet, hogy most fent haladunk egy ideig még. A következő lépést nem sejtheted. Egyszer le kell jönni. Tény. De ezt akkor bevállaltam, mikor elindultam felfelé. :)
