Vonaton ültünk. Ott volt Peti, és épp tette el az újonnan megismert csajok megszerzett telefonszámait rejtő kis papírokat. Mikor megkérdeztem, hogy mik azok, persze letagadta, hogy nem lényeg, semmi. Én itt döntöttem úgy, hogy lelépek. És át akartam szállni valami vonatra.
Anyu nem akart velem jönni, ellenkező irányba kezdett el menni, de utána mentem. Menekülési útvonalat keresett. Ennyi volt a lényeg neki. Vonat helyett már egy ahhoz hasonló helyen voltunk, mint Bad Klein Kirchkhemben a felvonó. Csak a kabinok helyett, itt két kötélbe lehetett kapaszkodni, és egy fadarabra ráállni, egyfajta hintaszerű, rá kellett ugrani, aztán jött a meglepetés, mert nem ám egyszerűen körbe ment a hinta, hanem teljesen össze-vissza. Persze ha nem ijedtél meg, egy idő után tudtad irányítani.
Utána viszont úgy szálltál, mint egy madár. A felszín felett egy kicsivel, vagy fent a magasban, aztán megint zuhanórepülésbe kezdtél, és így mentél egy nagy kört. Iszonyatosan élveztem, persze felültem még egyszer. Anyu nem. Ő miután rájött, hogy ezzel nem tud elmenekülni, nem ment többet. Én igen. Kellett az érzés. Imádtam szárnyalni. És mindegy volt hányszor megyek, és hányszor lesz nagyon rossz élményben részem. Akkor is újra és újra mentem vele.
Leszálltam, és belebotlottam egy, majd egyre több halott madárba. Fel akartam szedni őket. Elvinni.. Mindegy hogy hova, de elvinni. Ehelyett rájöttem, hogy azért vannak ott, hogy kitömjék őket. Mindegyiket. Megölték, csak azért, hogy valakinek a faláról figyelhessenek. Rosszul lettem. Már a gondolattól is. Aztán megláttam azt, aki csinálta. Szemébe néztem, és undorodtam. Láttad a szemében a gyűlöletet, és a gyilkolási vágyat. Neki te is csak egy préda voltál. Utáltad, és rettegtél tőle egyszerre. Kicsinek érezted magad, és sebezhetőnek. Nem csoda, simán leterített volna téged is.
Továbbmentem, és ott volt sok-sok bivaly. Simogatni lehetett őket, de én nem voltam hajlandó. Nem dőltem be nekik. És… Mi történt? Egyszer csak már azt láttam, ahogy egy zsiráfot, egy kicsi zsiráfot bántanak. Kergetik, és elkapják, az nagy nehezen kibújik a szorításukból, de teljesen sose megy neki. Végül végignéztem, ahogy eltörik a nyakát, és megölik. (Mint a gepárd a gazellával.) Iszonyú volt.
Hirtelen ott voltál mellettem, mögöttem álltál, és átöleltél, úgy fogtál. Tudtad, hogy úgyse engedném, hogy befogd a szemem, és hogy szükségem van rá, hogy lássam valamiért. Mert a sok rossztól te se védhetsz meg. Attól, hogy ott vagy, és boldog vagyok, még van gonoszság, léteznek prédák, és ragadozók. Nagyon nehezen bírtam, te meg alig tudtál lefogni, hogy ne menjek oda. Az nem az én harcom, abba ne avatkozzak vele. Végignéztük, és mikor roppant a nyaka, teljesen kiborultam, földre estem, és zokogtam. Nem tudtam megérteni. Nem tudtam elfogadni.
Ő csak rám nézett, és vigyorgott. Undorítóan, azzal az, egyszer én is lecsapok rád tekintettel.
Rettegtem, hogy lesz ilyen. Elmentünk. Már messze voltunk. Tudtam, hogy oda sose megyek vissza. Nem tudta hol vagyok, és amúgy is veled voltam. De még is féltem, hogy egyszer rám talál.
Te csak öleltél, és jöttél velem. Nem tudtál mit tenni, nem tudtál mit segíteni. Ott voltál, és megvédtél. Kismillió módon megsérülhettem volna. Majdnem belém jött egy kocsi, majdnem belesétáltam egy csatornába (amin nem volt rajta a teteje épp), neki egy villanyoszlopnak, vagy épp egy verekedésbe keveredtünk volna bele épp. De mindent kikerültünk. Mentünk a széles utcán, ahol kismillió más történet játszódott épp, te néztél engem, én néztelek téged, és csak mosolyogtunk. Kikerültünk mindent, és nem történt semmi. Még is szép út volt hazáig. Mosolyogtam. Boldog voltam.
