Cukor nélkül a tea is keserű

Bár már mind elhajtottak mellette, még is reménykedett, hogy visszajönnek. Nem tudta miért akarja, mért nem tudja elengedni. De nem ment. Szeretett, és, csak mert valaki nem igényelte, még nem tudta elfelejteni, és abbahagyni. Feladni, és elfogadni, hogy ennek itt a vége. Hitt benne, hogy egyszer majd mind visszajönnek, és mindet szeretheti tovább úgy, hogy azt ők is érzik. Nem tudta miért szeret ennyire, és honnan van ennyi, míg másokban annyira kevés látszódott csupán. De mindenből képes volt újabb adagokat kinyerni. Egy számból, és filmből, egy sétálásból, egy nyelvórából. Ahogy a fiatal srác szereti a fogyatékos apját, ahogy amennyi érzelem, és fájdalom benne vagy egy eltaszított zenéjében, és dalszövegében, ahogy a bokor menedéket nyújt egy kis madárnak, ami ijedve szál el, ha a közelébe érsz, vagy, ahogy a szavak mondattá alakulnak, összefonódnak, és csak úgy adnak egészet. Mindenben és mindenhol csak azt látta, és utána azt mindenkivel meg akarta osztani. Hogy más is lássa, más is érezze, más is kapjon belőle. Mert szeretni sose fáj. Az, hogy a másik nem szeret, vagy nem engedi, hogy szeressük. De csak nekünk szeretni sose. Az csak jó lehet, és jót teremthet. Épít, és javít. Gyógyít, megnyugtat, és biztonságot ad. Menedéket jelent a szeretet. Egy helyet, ahol baj már nem érhet.