Együtt volt a négyes újra. A kis csapat már elfogadta a döntést,és megnyugodtak, most mégis olyasmi történt, amit egyikük se várt. A távolban a sast látták, ahogy egy veréb felé száll, hátra-hátra néz, de csak száll, és száll tovább. A sirályra nézték, kutatva bármi jel után, amiből ki találhatják, hogy vajon mit gondol. De a sirály, csak nézte, és nézte. A sebei gyógyultak, és érzelmek híján mást nem érzett, csak hogy gyógyul.
De hirtelen hatalmas dübörgésre lettek figyelmesek, odakapták a fejüket, és a csikót látták, ahogy tőle szokatlan vágtába kezdett, hogy utolérje a másik lovat. Azt a lovat, akit ők nem ismertek. Nem ismerték, de nem is volt lényeges. Csak a vadlovat nézték, és vártak.
-Rendben. Ha menni akar, menjen. Ha vele akar, vele menjen. – majd fogta, és olyan sebesen tűnt el, hogy mire feleszméltek, már a nyomát se látták. Csak azt értették, hogy neki vannak érzelmei, és hogy fáj neki. A ló meg csak ment előre, és jobbra, a falnál balra, és előre az erdőig. Nyargalt, amilyen sebesen csak tudott, és közben minden dühét beleadta minden mozdulatába, az összes izmának összes rezdülésébe. Csak fájdalom, és keserűség volt benne.
-Majd elmúlik. Vége lesz. – kiáltotta a skorpió, amit ha akart volna se tudott volna elhinni. Ő sose gondolkodott. Nem bízott az ilyen dolgokban. Csak fájt neki.
