A patás, a repdeső, az ollós, és az irányító.
Újra együtt voltak, és újra vitáztak. Illetve. A három vitázott, a skorpió meg megint csak hallgatott, és várt. Ő már tudta, hogy ennek nincs értelme, de mit tudott ő kezdeni ezzel a három önfejű egyénnel.
Mikor másokkal beszélgettek, amikor átképzések voltak, és összeültek, ők, a végrehajtók, kevés olyannal találkozott, akinek annyi baja lett volna a „beosztottakkal” mint neki. Egyszerűen ki nem állhatta azt, amikor siránkoztak ott a keselyűk, hogy az ő csoportjuk mennyire nem tud dönteni, vagy épp mennyire mást gondolnak magukról, mint amilyenek valójában.
Igazából büszke volt a kis csapatára, mert mindenki jól végezte a dolgát, a sajátját mindig maximálisan, csak mindig egymással vetélkedtek. Mikor kinek a véleménye a helytálló. Aztán dönteni meg döntsön mindig csak ő. Annyira nem értették sokszor a kinti világot... Bár persze lehet, hogy ő ismerte rosszul.
Minden esetre megint ugyanaz a helyzet. Mindenki a sajátját, és meg döntsön. Amivel igazából most először akadt problémája. És ez egy ijesztő gondolat. Döntéshozóként, végrehajtóként ez nem okozhatna problémát. Hiába. Látszik már, hogy vénül, és kezdi ismerni a világot. Félti a helyét, és tulajdonképpen a saját gondolatait, és tapasztalatait kérdőjelezi meg. Ami nyílván nem tesz jót. Mert ha belegondolunk, mi történik, végül ő, skorpió létére is hagyja, hogy a környezet befolyásolja, és már nem hisz annyira abban, amilyennek a kis csapata tényleg ki lett képezve.
A delfin volt nyeregben. (Ami a patás szemszögéből nézve most egy vicces mondat lehetett, de tényleg ez volt az igazság.) Őszintén, ez teljesen meg is döbbentette. Felkészült a vitára. Voltak adui, tudott ütni, húúú, de még mekkorákat. Még is, a fele kártyáját elfelejtette kijátszani. Dadogott, és el-elakadt, megijesztette a helyzet, hogy tényleg ekkora adui lennének? Tényleg ennyire rossz a helyzet?
Úgy jött ide, hogy most végre, igen is megmutatja a patásnak, és a repdesőnek, hogy nem lehet, mindig minden az ő kényük-kedve szerint. Mert, hogy ésszel, és bármilyen érvekkel, vagy egyáltalán sima lencsés szemüveggel rendelkezzenek, abban már nem is reménykedett. Így nagyon meglepődött.
A vadló csak állt ott, és nézett maga elé. Egészen eddig fel-le vágtázott, be a habokba, majd ki, nem láttál belőle semmit, csak hogy elnyelik a habok, aztán mikor már aggódnál, hirtelen mintha mérföldekről alólad csapna fel a víz, jelent meg újra a viharos tengerben.
Ami nagyon érdekes volt, mert az időjárás nagyon jó volt. Szokatlanul jó. Ez már egy ideje, egy hete kb. fenn állt. Sütött a nap, ragyogott, néha majdnem hogy égetett a sugaraival. Az elmúlt időszakban (már azt se tudták megmondani, hogy pontosan mikor kezdődött), olyan furcsa volt az időjárás. Ott volt a nap, ott volt sokszor, de mégse annyiszor, nem olyan erősen, és annak ellenére, hogy napos időt ígértek sokszor, nem jött a jó idő. Mindegy mi történt. Aztán több egy hónapja jött egy nagyon durva zuhé. Villámlás, mennydörgés, minden, amit el lehet képzelni. Még a vadló se érezte magát, pedig ő tombolt. Az már neki is a túl sok, és a túl veszélyes kategória volt. Akkor bújt össze a kis csapat először, és az óta együtt is voltak. Mióta napsütés volt, azóta váltak szét újra. De azért még gyakran összejártak. Aztán kezdtek rádöbbeni. A patás és a sirály barátja. Mindkettőnek barátja volt, akikkel együtt szálltak, vagy repdestek. Persze nem mindig ugyanazon az úton haladva, nem mindig ugyanazt csinálták, de társaság volt, és nagyon fontosak voltak. Megtippelni is nehéz lett volna, hogy a sirálynak, vagy a vadlónak hiányzott-e jobban a társa. Csak azt érezték, hogy szabadabban mozognak. Addig valahogy mindegy mit csináltak, figyeltek a másikra, szemmel tartották őket, viszont ezek a barátok, meg nem tudtak olyan gyorsan repülni, vagy vágtatni. Lassabban voltak, és sokszor elakadtak. És ettől voltak most könnyebbek. Tudtak ugyanabban a tempóban szárnyalni, és ügetni.
A sirály se érezte jól magát. Valahogy annyira fura volt neki, hogy nem ért egyet maximálisan a lóval. Szív, és lélek. Annyira együtt csináltak mindig, mindent. Most meg nem találták a közös hangot. Közös volt a veszteség. De a többi nem. Persze. Érzés, és érzelem. Nem ugyan az.
A vadló volt a legkeservesebb állapotban. Csak azt hajtogatta, hogy semmi sem érdekli, csak az, hogy együtt akar vágtatni újra a barátjával. Vele akar lenni, és látni akarja. Mindegy volt, hogy a delfin mit mondott. Hogy hányszor bántotta. Hogy pont neki kellett ezt leginkább éreznie, mert más csak látta, de érzésekkel nem rendelkezett. Pont neki magyarázták, és pont ő nem értette. Mért is értette volna? Ő nem gondolkodott. Nem ő volt az agy. Nem az ő feladata volt mérlegelni, úszkálni, és közben ilyen-olyan látványos formákat tenni, és mutatványokat tanulni. Nem i lett volna képes rá. Őt irányítani? Nem.
Egyetlen egy dolog volt a reménye. Hogy a skorpió ugyanannyira szereti, mint eddig. Nyílván ő volt az, akiben egyesült minden, de egyik képességét se használta. Csak öregedett, gyorsabban is, mint a többiek, és végrehajtotta a feladatokat. Viszont megszegte a szabályt, és szerelmes volt a lóba. És ezt, bár lehet nem kellett volna, ő sokszor kihasználta. Igazából ezt bár a többiek sokszor akkor épp bánták, utána azért egyet értettek még is. Ki ne értett volna? Tetszett nekik, mert sosem hibázott. Ha tudott száguldani, akkor a többiek is mindig jól voltak.
És bár senki se volt jól, csak az időjárás volt jó, még is a skorpiónak volt a legnehezebb dolga. De bármennyire is félt attól, hogy a lóban nagy kárt tesz, és nagyon megbántja, döntött. Egy dolog volt, amiben ő jobb volt, mint a többiek. Pont azért, mert benne minden képesség megvolt, mindenkit megértett, de látta is őket. Látta a lovat, és bár érezte azt, amit ő, még is látta, hogy a delfinnek van igaza, és az a jó, ha ő úgy száguldhat, ahogy csak tud, ha nem fogja vissza gát. És bár a ló nem hitt benne, ő tudta, hogy igen is fog maga mellé olyan barátot találni, aki úgy tud vele vágtatni. Vagy ha nem is úgy vágtatni, akkor ügetni mellette. Mert nem baj az, ha különbözőek a barátok. De ha hátráltatják egymást, az egész nem ér semmit. Abból nem lesz kiegyensúlyozott szerelem, szeretet, és az alappillér hiányzik, hogy a másikból jobbat, és ne rosszabbat hozz ki.
A másik meg persze a sirály. Tudta jól hogy ő mennyire rosszul érzi magát. Hiszen eddig minden döntés szívvel-lélekkel született, tényleg az ő véleményüket alapul véve. Most a ló mégis szerette volna, ha esély van arra, hogy újra együtt legyen a másik lóval, míg a sirály viszont félt a másik madártól. Az a sas sokszor bántotta. Az erős karmával akkor is belemart, ha nem akart, és bár a sirály mindig ellátta a sebeit, vagy elment a megfelelő helyre, hogy ellássák, azt a két hetes támadás nyomát, amikor a sas összezavarodott, nem látott, és így marta, és csipkedte végig, azóta is viselte magán. Megtépázott tollai már épp kezdtek visszanőni, és visszanyerni a régi formájukat, mert azzal, hogy a sas karmaira húztak egy védőburkot (delfin szerint: csak bekötötték a fejét), így a sirály kevésbé aggódott. Persze tudta ő, hogy azt bármikor leveheti magáról a sas, és bármikor (elválhat by delfin) ott hagyhatja a társát, de még is hitt. Viszont miután a sas elment, majd visszajött, belemart, majd megint ugyanott szálldosott. Aztán még a védőburkot is felvette, azzal nyugtatta a sirályt, és megint vele szállt egy ideig, majd nem is ott mart bele, hanem távolról támadott, és úgy csapott le rá. Azt hittük, hogy menthetetlen a sérülés, amit okozott. A sirályt ellátták, majd a sas még karmolászott, és mart, amíg csak tudta, míg végül a sirály már félt, és próbálta kerülni. Ha arra szállt, és beszélni akart vele, akkor ő inkább intett a szárnyaival, és elszállt. És bár a sirálynak rossz érzése volt, érzelmei nem, így inkább azt mondta, amit a delfin is.
És persze a delfin. A szegény kis okoskodó, az agy, az irányító. Aki körül mindig is voltak a kis rákok, és kisebb halak, akikre még persze csak nevetve nézett, de miután beúsztak a cápák, ráják, és egyéb veszélyt jelző társaik, már megijedt. Persze ez abban nyilvánult meg, hogy pontos listát vezetett, és igyekezett, hogy erről tudomásom legyen, (ne hordjak rózsaszín szemüveget), gondosan figyelve minden részletre. Én mindig elmagyaráztam neki, hogy értem az okait, és az indítékait, de a sirály és a ló boldogsága nekünk fontosabb. Persze a sirályt ért támadásokat abszolút ki is használta, és a 2 hét után jó ideig nem is volt hajlandó kommunikálni a többiekkel, (miközben azzal fenyegetőzött, és hát, mint a példa is mutatja, be is tartotta, hogy kíváncsi lesz rá, hogy értelmes ebből mi fog kisülni.). Aztán miután az idegent (a sast) beengedték, és utána még védőburkot is tettek a karmaira, nem értette meg, hogy egyszerűen ez nem így működik.
Most viszont döntött. És a delfin örülhetett volna, ha érzései lettek volna a sirály boldog lehetett volna, ha érzelmei lettek volna. A ló meg megértette volna, ha esze lett volna.
