A család.
Nem tudom, hogy honnan kezdjem, hogy folytassam, vagy egyáltalán miről beszéljek elsőnek. Szeretnék higgadt maradni, és nem átadni magamnak az érzéseimnek, hogy ne legyen érzelmektől csöpögő, vagy éppen haragtól, és indulattól fröcsögő.
Közel a családból mindig is anyut éreztem magamhoz, öcsémet reméltem/remélem, hogy második helyen tudhatom, nagyi, és körülbelül ennyi. Valahogy úgy érzem, hogy valamit nagyon elrontottam. Lehet, hogy abból kiindulva, hogy gyerek voltam, mindig biztos voltam abban, hogy a nagyszüleim, a nagynénéim is ott vannak, az unokatesóim, mindegy mi történik. Mindegy mi történt, valahogy mindig abban reménykedtem, hogyha szükségem lesz rájuk, ott lesznek. Abban reménykedtem, hogy mindegy mennyi minden történt, végül rendeződik a kapcsolatom, apámmal is. Azt hiszem, hogy azért is vettem félvállról a dolgokat, (műtéteket), mert magammal is szerettem volna elhitetni, hogy nincs nagy baj, továbbra se indokolja semmi, hogy bárki törődést, aggódást mutasson értem, a három emberen kívül. (Anyu, Ati, Nagyi). Mindegy hányszor beszéltünk erről anyuval, mindegy hányszor próbáltam válaszokat találni, mindig mindenkit felmentettem a felelősség alól.
Költözés után, azt hittem, minden egyszerűbb lesz. Felnőttem, és rajtam múlik most már, hogy milyen kapcsolatom van a családtagjaimmal. Hogy most már rajtam is a felelősség, hogy tegyek ezekért a kapcsolatokért is. Viszont valahogy minden vagy kicsúszott a kezemből, vagy már régóta nem is volt semmi, amibe kapaszkodhattam, csak az illúzió.
Liza. Nem tudom, hogy minek köszönhetem ezt a távolságtartást. Tudom, hogy sose voltunk igazán közel, de érdekes, hogy én mindig számítottam arra, hogy ott vagy, és nagynénémként, ha baj van, rád is számíthatok. Abban reménykedtem, hogy pont azért, amivel foglalkozol, egyszer majd lesz időd rám is, és beszélsz velem is. Soha nem éreztem azt, hogy nyitnál felém. Te vagy az egyetlen egy a családban, akinél rációt láttam abban, hogy nem vagyok vérszerinti rokonod. Nálad éreztem csak azt, hogy Ati felé mintha jobban nyitnál, mintha vele többet beszélgetnél. Tudom, hogy apámmal nektek elég jó a kapcsolatotok. Gondolom, hogy ezért töröltél le Facebookról is, és ezért se vagy hajlandó az óta se visszajelölni, bármennyire is reménykedek benne. De nem értem. Nem gondolom, hogy tettem bármit is ellened. Akkor hirtelen mért nem vagyok már ismerősöd sem? És Ati mért maradt az? Mert ő vérszerinti? Mert ő nem ment szemben apám véleményével, és akaratával? Nem értem, és szeretnék válaszokat kapni.
Frida. Veled mindig jól kijöttem, amikor ott voltál, de aztán sokáig nem voltunk kapcsolatba, amiatt, hogy apámmal összevesztetek. Utána viszont mégis ugyan úgy viszonyultál hozzánk, mint előtte. Soha nem éreztem, hogy Atival máshogy bántál volna. Aztán megszülettek a kicsik, akiket imádok, és akik szintén hiányoznak. Azt mondtad, hogy az esküvőre azért nem jöttök el, mert a kicsiknek nehezen tudnád megmagyarázni, hogy nagyszüleik mért nincsenek ott például. Ezt én elfogadtam, és elhittem. Mint ahogy azt is, hogy azt mondtad, attól még szeretnéd tartani a kapcsolatot, mindegy mi van anyuékkal. Azóta mi változott? Atit hívtad magadhoz az ünneplésre, engem nem. Mit tettem? Facebookon te visszajelöltél, és azt hittem, hogy én vagyok a hülye, és tényleg tartod, amit mondtál. De az óta nem válaszolsz, még a felköszöntésedre sem. Én láttam rosszul, és neked is ennyire az számít, hogy vérszerinti vagyok, vagy sem? Vagy apámmal nem akarsz konfrontálódni?
Mama és Papó. Nyílván nem véletlenül, és titeket se hiszem, hogy váratlanul ér, de ti hiányoztok a legjobban. Amikor ott voltunk, akkor is csak azt hangoztattátok, hogy engedjünk , és akarjunk békülni apámmal. De mégis miben kellett volna engednem? Tényleg ekkora nagy baj, hogy apám véleménye, és akarata ellenére férjhez mentem? Nem lehetek boldog, ha az neki nem tetszik? Mért nem voltatok ott? Mért nem voltatok velem, akkor, amikor leginkább kellett volna? Kórházba sose voltatok velem. Mama és Liza egyszer az elején bejöttek, utána nem. Ti mért nem jöttetek sosem, amikor nagyi igen? Nem mutattátok, hogy Ati többet érne nektek. Akkor miért? Nem voltatok ott a bajban, amikor kórházban voltam. De már akkor sem, amikor boldog voltam, és amikor azt szerettem volna, hogy ebben osztozzatok velem? Miért??????? Frida, és Liza esküvője után, illetve Évike esküvője után is, azt vártam, hogy az én esküvőmön is mondasz köszöntőt papó. De el sem jöttél. Miért?? Ha ennyire nem számítok, mért hülyítettetek éveken keresztül????? Iszonyatosan rossz érzés, hogy ezt csináljátok. Írtam e-mailt, és csak nem is válaszoltatok. Ennyit se érek? Hirtelen senkinek nem számítok, de senki nem veszi a fáradtságot, hogy megindokolja, és megmagyarázza, hogy mégis mit tettem?
Esélyt sem adtok arra, hogy megismerjetek. Csak azt hallgatjátok, meg amit apám mond. Miért? Az én érzéseim mért nem számítanak? Azokkal mért lehet játszani?? És Lukács mama mért nem tud semmiről? Az, hogyha nektek nem tetszik, az egy dolog. De tőle mért szakítotok el??? Nincs más dédim. És akkor most hirtelen már vele se lehet kapcsolatom? Én meg mindent szó nélkül tűrjek ugye? Hogy egyik pillanatról a másikra 1/3ada marad csak a családomnak, de ne viseljen meg, ugye? Ezt várjátok tőlem? Hát nem megy. Rohadtul kiakadtam, és fogalmam sincs, mikor fogok ezen túllépni.
Egyszerűen elegem van. Az, hogy ezen kívül van még két unokatesóm, és egy keresztapám, az meg megint nem számít. Elhiszem, hogy mindenkinek megvan a saját élete. Én is alakítsam ki a magamét mindenki más nélkül. Köszönöm szépen. Nagyon jól esik, és már rég meg is tettem volna, ha menne. De nem megy. A hülyegyerek továbbra is kötődne, és mindegy ki hányszor rúg bele, továbbra is reméli, hogy egyszer valami majd megváltozik. Máshogy süt a nap, vagy a másik irányba kezd el a Föld forogni. Honnan tudjam?
Apám. Illetve ex-nevelőapám. Mert, hogy most már csak a nevelt lányként vagyok emlegetve. Tudod, az egészet, úgy ahogy van nem értem. Évek óta nem értelek, de azt hagyjuk. Azt nem tudom felfogni, hogy mért esett annyira nehezedre elfogadni, hogy Petivel vagyok, és hogy összeházasodunk. Ne haragudj, de azt nem hiszem, hogy féltettél. Főleg azok után, hogy beszélgetés címszóval te ráhoztad a frászt, és közölted vele, hogy két éven belül úgyis belehalok a betegségembe, de ha addig gyerekünk lenne, azt meg (ha nem lesz ugyanolyan baja, mint nekem, és nem hal bele), akkor anyu úgyis elperli tőle. Te teljesen normálisnak gondolod magadat, hogy ilyeneket mondtál neki? Ne haragudj, ha anyuval kapcsolatban bárki ilyet mondott volna neked, te hogy reagáltál volna rá? Mert szerintem kórházban kötött volna ki az illető. Ehelyett, mi történt, Peti elsétált. Még csak össze sem veszett veled. Soha nem mondott egy rossz szót se rád, nem veszekedett veled, mindegy mit mondtál, csináltál, hányszor bántottál meg engem. És ezek után benned annyi nincs, hogy el gyere arra a hülye esküvőre? Annyi nincs benned, hogyha már te nem jössz, legalább a szüleidet, és a többieket, hagyod, hogy eljöjjenek, anélkül, hogy rosszul éreznék magukat, és azt éreznék, hogy kijátszanak téged, meg igazat adnak nekem, veled szemben? Szükséges volt ebből egy ekkora vitát generálni? Meg hogy anyu is Petit választotta, és nem téged? Szerinted ez egy józan észjárás, és logika? Fel se merült benned, hogy esetleg nem Petit választja, hogy esetleg ő se ért feltétlenül egyet azzal, amit csinálok, de a lánya vagyok? Vagy neked ez semmit nem jelent, és ezért nem gondoltál bele, hogy anyu így érezhet? Azt meg csak remélem, hogy nem rám, vagy Petire fogod azt, is hogy ezért mentetek szét anyuval. Tudod, hogyha most már csak a nevelt lányod, vagyok, akkor jó is ez így. Ha valaha szerettél is úgy, mint a vérszerinti lányodat, ez érezhetően elmúlt már egy ideje. Sajnálom, hogy nem tudtál irányítani, és hogy ezt te nem tudtad elfogadni. Ha odafigyeltél volna rám, ha megismertél volna, ha meghallgattál volna, érthetted volna, hogy mi miért történik. Én mindig képes voltam arra, hogy újrakezdjem a kapcsolatomat veled, azok után, ami történt. De amíg hazugnak nevezel, addig ettől nagyon távol álltál. És mondhatsz bárkinek bármit, nevezhetsz bárki előtt hazugnak, és foghatod az egészet arra, hogy mindent csak kitalálok. De ha ketten vagyunk, akkor nagyon jól tudod, hogy nincs mentséged, és nem tudsz mit mondani. Az igazat úgyis csak mi tudjuk.
Így nem sajnálom, hogy veled nincs kapcsolatom.
És persze az utolsó hely, a vérszerinti apámat illeti. Akit lassan annyi támadás ér részemről (persze csak képzeletben), hogy nem is igazán csodálkozom, ha soha nem is fogunk találkozni. Viszont pont azért, mert az vagyok aki, egyszer talán megkereslek. Egyszer talán lesz egy általam is átélt vége a kapcsolatunknak. Ha valami oknál fogva úgy történne, akkor akár folytatás, és csak utána vége. Minden esetre attól, hogy anyut otthagytad, attól kettőnk kapcsolatát nem zártad le. Csak a tiéteket. Ez velem szemben nem fair, és nem érdemeltem meg. Felelősség vállalás, és attól ijedtél meg, vagy volt valaki más, akivel új életet akartál, anélkül, hogy egy kis taknyos bekavarjon. Nem tudom, de egyszer remélem, kapok majd választ.
És akkor az egyetlen pozitív, az nagyi.
Mert, hogy mindegy mit csinálok, vagy mi történik, akkor is ott vagy, és leszel is remélem. Tudom, hogy sokszor nem értesz egyet velem. Hogy anyut félted, és hogy azt hiszed, hogy nem figyelünk rá Atival, nem szeretjük, vagy nem tiszteljük eléggé. Ez nem igaz, és messze nem úgy van, ahogy azt te hiszed. Azt is tudom, hogy sokszor megbántalak szavakkal, mondatokkal, hogy feleslegesnek érzed magad, vagy azt hiszed, hogy úgy kezellek, mint aki semmit soha nem ért. Ez nem így van, és ha olyasmit mondok, ami erre utal, az csak azért van, mert nem vagy ott a hétköznapokban, így akaratlanul is sok mindenből kimaradsz. Sajnálom, hogyha sokszor megbántalak. Próbálok figyelni mindig, és nem úgy fogalmazni, de ez nem mindig sikerül. Ne haragudj. Nagyon szeretlek, és nagyon köszönöm, hogy itt vagy, ha bármi van.
