Sokat gondolkodok mostanában. Illetve ez így nem igazán álja meg a helyét. Tanulok, tanulok, és tanulok, és küzdök azért, hogy jól legyek, és bebizonyítsam a tanáraimnak, hogy tudom az anyagot. Van, aki ebben most egyáltalán nincs meggyőzve, és nem is csodálom. Általános vélemény, hogy nem leszek képes az érettségit megcsinálni. Nem hibáztatom őket, hiszen finoman szólva se vagyok a helyzet magaslatán. Egyre rosszabbul vagyok, és egyre nehezebb felkelni, még egyszer kinyitni a könyvet, még egyszer nekiesni, és újabb és újabb apróságokat megjegyezni. És mindezt azért, hogy a kérdéses vizsga napján nem hogy a kiegészítő, de sokszor az alap anyagrész se jusson eszembe? Hát csodálatos... 3 2esem, és 1 3asom van. Ez lennék én ? Komolyan? Van, aki ezt tényleg elhiszi? Vagy nekem is el kellene, és beletörődni, hogy igen is ez van? Szívesen elfogadnám. De az 5ösök, nem ezt igazolják. És hogyha figyelembe vesszük, hogy az 5ösöket akkor szereztem, amikor jól voltam, a 2eseket meg akkor, amikor gyógyszerek tömkelege volt bennem, és pusztultam a fájdalomtól, talán értelmet nyer. Illetve nyerne, hogyha ez nekem elég lenne. Egy dolog motivál. Hogy a 12es jegyeim milyenek lesznek. Ha abban is lesz 2es, akkor szólok Hutusnak, hogy megcsinálom az évet rendesen. Nem azért, mert jobb jegyet akarok. Hanem mert nem érzem jogosnak, hogy szívességet kérjek (hogy megcsinálhassam a 2 évet 1 alatt), hogyha nem teljesítek a tőlem elvárható módon. Nem élek vissza a bizalommal, és a segítséggel, amit Hutus nyújt.
Gondolkodtam, vajon mit is jelent az, hogy mindent kibírni, és állandóan küzdeni. Mikor i van vége mindennek, és mikor borul ki az ember teljesen. A szervezetem valahogy nagyon nem bírja. Hogy a feszült állapotot, vagy a szimpla létezést? Inkább utóbbira tippelnék. De tény, hogy ront a dolgokon a stressz, és valahogy úgy érzem, még akkor is, hogyha hülyén hangzik, hogy ellenem küzd a saját szervezetem. Valahogy amint csinálni akarok valamit, vagy valami nekem fontos dolog történik, akkor mindig beüt valami gikszer a lábammal, vagy szimplán a szervezetemmel.
Viszont. Mostanában nem először éreztem azt, hogy vége van, és ennek egy részének a blogon is van nyoma, a többinek meg bennem, és még inkább Petiben. Változatlanul erős vagyok, és úgyis megküzdök, amivel kell, vagy amit kitalálok magamnak. Óriási célokat tűzök ki magam elé, amit sokszor nagyon nehéz azon a fokon teljesíteni, ahogy azt magamtól megkövetelném. Mikor a padlón van az ember, tényleg nem marad már, csak az idő. Mérhetetlen sok idő, amikor visszanézhetünk, és feltűnhet a magasban tornyosuló lépcső azon foka, amelyiken percekkel ezelőtt még nekünk is biztos helyünk volt. És úgy érzem, hogy egyetlen dolog kell ahhoz, hogy kibírj mindent, küzdj, és csinálj mindent. Az elhatározás. Nem az a fajta, h akkor két hét múlva leteszem a cigit. Hanem az a fajta, hogy soha nem is gyújtottam rá...
Jól leszek, és jól is vagyok. Mindegy mit mond a fáradt, és kimerült szervezetem. Mindegy, hogy mit árul el a testbeszédem, és mindegy, hogy mi minden történik velem és körülöttem.
A lényeg, hogy itt vagyok, és küzdök.
