A cím most több mindenre is utalhatna. Érdekes hét áll mögöttem, tele érzésekkel, történésekkel, és azt kell, hogy mondjam, hogy veszekedésekkel is. Mindazonáltal ezek a veszekedések nem köztem, és egy általam szeretett személy között zajlottak, hanem köztem, és idegenek között. Kettő főorvos asszony, egy osztályvezető főorvos asszony, egy gyógytornász, osztályos nővér és egy vizsgálatot végző asszisztens között.
Persze rögtön felmerül a kérdés, hogy velem van a probléma, de eközben a lehető legértelmesebben tudtam elbeszélgetni egy pszichiáterrel, és egy főorvos asszonnyal (aki egyben a kezelőorvosom is).
Hogy miről is van szó.
Csütörtökön otthon elestem. (okt. 27.) Kádból próbáltam meg kiszállni, de hát Tücsök ott termett és mivel nem akartam rálépni, így máshova léptem, így viszont megingott a labilis egyensúlyom, és elestem, mellkassal rá a küszöbre. Ezek után belázasodtam, a frászt hoztam a családra, majd vasárnap elmentünk az ügyeletre, mert aznap reggel magamra hoztam szívbajt, azzal, hogy reggel vért köhögtem fel. Bent persze nagyon megijedtek, hogy CF-s és vért köp, szóval rögtön be Korányiba, Budakeszire, IV. osztály. Befeküdtem, EKG, vérgáz, röntgen.
Aztán jött a hideg, és a meleg. Mivel elmúltam
Szerdán (nov. 2)
Eljutottunk odáig, hogy értelmesen le tudott ülni velem beszélni egy orvos, mert, hogy hosszú hétvége miatt, addig csak a hülyébbik fele talált meg. Réka doktornő abszolút kedves, értelmes, jóindulatú volt, nyitott volt a kérdéseimre, behívott az irodájába, minden kérdést megválaszolt, és mindent elmagyarázott, hogy mégis mi lesz, és mi nem. Másnap várt rám egy CT, aminek az eredményétől függött az antibiotikumos kezelés indítása.
Megvolt a CT, elindították az antibiotikumos kezelést is, de mivel a CT-n volt egy folt, átküldtek az Érklinikára a Szívsebészeti Osztály 126-os azaz Szub.intenzív szobájába, hogy vizsgálják ki, hogy van-e aorta-repedésem. (Persze előtte még egy veszekedéssel fűszerezett találkozás a gyógytornásszal, aki mikor a mennyi váladékot köhögök fel, kérdésre azt válaszolom, hogy nem szokott semmi váladék feljönni, szintén hülyének néz, és úgy gondolja, hogy ez nem teljesen fedi a valóságot.) Mindenki frászban, Peti már otthon, de ugye idegesen, hogy akkor mi van, anyu munkahelyéről épp odatart, én itt a Korányiban mentőt várok, miközben Krisztián figyeli, mikor lázasodok be, át Érklinikára, ott le minden ruhát, rám a tappancsokat, vérnyomásmérő, feküdjek nyugodtan, miközben 4 helyről próbálnak vért venni a felvételhez szükséges vérvétel miatt. Mellettem két pasi, jönnek szívultrahangot készíteni, függönyt nem lehet elhúzni, mert hát ez a z egészségügy... Kapok gyógyszert a lázamra is, és inni is, majd meglátom anyut, akin nem csodálkoztam volna, hogyha közben szívinfarktuson lenne túl, csak a szokásos aggodalom, hogyha intenzív közeli állapotba kerülök. Beszélek vele is, majd később megérkeznek Krisztiánék is, egyesével beszélek velük is, majd a várva várt pihenés, hulla fáradt vagyok. Egészen egy fél óráig, mire olyan iszonyatosan elkezdek izzadni, hogy mikor a nővért megkérdem, hogy tegye a fejem alá a törölközőmet, csavarja a vizet belőle, mikor megtörli a hajamat vele. Kérek még egy lepedőt takaró helyett, még 2x ágytálat, (mert hát kimenni nem lehet), és két fájdalomcsillapító, és két fronti után végül sikerül elaludni is. Még este megnyugtat az osztályvezető főorvos, hogy nincsen semmi baj, másnap küldenek vissza, csak este nem akarnak szórakozni már.
Másnap (nov. 4.) csak nem akarnak visszaengedni, de órákig kell harcolni, hogy délben, végre felöltözve üljek az ágyban, és hogy egykor végre WC-re is kijussak a tolókocsival. Végül sikeresen megérkezem az első emeletre, újabb szívultrahangra, és miután az előző esti adag után, az ultrahangos doktornő újra csődbe viszi az egészségügyet azzal a mennyiségű gél használattal, amit ő lerendez, megállapítja, hogy nincs bajom. Végre elengedtek, de mentőt mivel a 6 órán belül itt lesznek, nem volt túlzottan megnyugtató, már nem vártuk meg, taxival, visszajöttünk, és újra Korányiban foglaltam el a helyem.
Újra röntgen, vérvétel, vérgáz, és minden papír kitöltése, majd naponta 3x antibiotikumos kezelés. A hétvégé eltelt, majd jött a hétfő, és a felismerés, hogy a kezelőorvosom szabin van, leszek szíves F. Főorvos asszonnyal beérni.
F. Főorvos asszony előzőek hibájába esik, ő se hisz nekem, mikor azt állítom, hogy nem a szokásos CF-s vagyok, majd mindent ki akar vizsgálni, csak azt nem, hogy vért mért köhögtem. Majd jött egy vizit ma, és a 3. főorvos asszony , aki miután kérdezett se várta meg, hogy válaszoljak, mert neki nem tetszett amit mondtam, közbeszólt, én felemeltem a hangom, hogy attól még elmondhassam amit elkezdte, mire leüvölti a fejemet, hogy ilyen hangnemet ne engedjek meg vele szemben, mire én közlöm vele, hogy akkor legyen szíves nem félbeszakítani, hanem meghallgatni, és ennyivel megtisztelni, ha már azzal úgy sem teszi, hogy hisz nekem. Mire közli vele, hogy hív hozzám egy pszichológust, és 200as vérnyomással elhagyja a szobát.
Pszichológussal jót elbeszélgetek, aki paradoxonnak látja a betegségtudatomat (mert, hogy van, és létezi, de nem foglalkozom vele), majd első emberként elhiszi nekem, hogy nem a szokásos CF-s beteg vagyok, illetve kiröhögi a helyzetet, hogy két nap alatt kiakasztottam a főorvos asszonyékat annyira hogy pszichológust hívjanak hozzám. Megígéri, hogy beszél velük, és leírja, hogy semmi baja gyereknek azon kívül, hogy elege van a kórházakból, és azt kéri, hogy beszéljenek vele, és higgyenek neki.
Röviden és tömören ennyi a történet eddig. Leszámítva egy fejezetet. Amit most leírok, aztán igyekszem, ahogy tudom feldolgozni, és minél kevesebbet foglalkozni az egésszel. Ugyanis, bejelentem a nagyérdekűnek, hogy megvan a probléma megoldása, mért is keletkeztek csonthártyagyulladások a lábamban, mért kellett műteni, és mért nem vagyok járóképes.
Történt ugyanis, hogy itt megállapították, hogy a csonthártyagyulladás mögött vérmérgezés állhat, az meg a tüdőmből kellett kiindulnia. Ami egy kezeletlen tüdőgyulladást, és szeptikus fertőzés jelent.
Emellett adottak a tények, miszerint először csak egy seb volt a lábamon, és egy bőrgyógyászat, aki kezelés gyanánt antibiotikummal tömött. Adott egy időszak, amikor két tüdőgyulladást kikezeltek, de azt is nehezen vették észre (az állandó antibiotikum szedés miatt), majd adott egy állandóan vitatott tüdőgyulladás, illetve egy betegtárs fertőzése, ami miatt külön szobába is kerültem. Összetettétek? Ennyi történt. A helytelen kezelés miatt, egy tüdőgyulladás, amit nem vettünk észre, és nem kezeltek, majd a vérmérgezéssel egyszerűen ott volt a csonthártyánál a gyulladás. Megérti bárki is, hogyha ezek után még kevésbé akarok itt lenni, és még kevésbé akarom, hogy leérjék, hogy betegnek érezzem magam?
Mert, hogy a másik, amit itt el akarnak érni, az az, hogy fogadjam el, hogy beteg vagyok, és éljek ezzel együtt. Háromhavonta jöjjek antibiotikumos kezelésre és stb... Még a pszichológus is csak azt kérdezte, hogy ugye tisztában vagyok vele, hogy a CF-s betegeknél a betegségnek transzplantáció a vége? Őszintén, nem voltam ezzel tisztában. Eddig azt kaptam csak, hogy 20 éves koromig kell kibírnom, mert addig hallnak bele nagyon sokan. Most mi történt? Kaptam egy másik, egy talán nehezebb és magasabb lécet, amit meg kell ugranom. Változik valami? Semmi. Ugyanaz vagyok, mint régen. Továbbra se fogom hagyni, hogy a betegség befolyásoljon. Egyedül attól félek, hogy sok lesz Neked, és hogyha például odáig jutnánk, hogy transzplantáció, akkor az sok lenne, és azt már nem bírnád, és lelépnél.
Amúgy, CF miatt, és a láb miatt se lenne értelmes az, amit szeretnék, de nem érdekel. Ha már van egy ilyen betegségem, amivel meg kell küzdenem, és jobban, mint gondoltam, akkor olyan munkát szeretnék végezni, amit maximálisan élvezek, és ahol maximálisan jól érzem magam. Akkor is csinálni fogom, hogyha úgy tűnik, hogy nem kellene, ha megterhel, vagy ha esetleg úgy tűnne, hogy ez nem sikerülhet. Meguntam, hogy mindenen mindig változtatok, hogy alkalmazkodjak az állapotomhoz. Amikor ha én magam végig gondolom, már rögtön ott van a szó, állapot, és nem betegség. Ez változik, és változhat, ami csak tőlem függ. Ha meg rajtam múlik, akkor már biztos vagyok a végeredményben. Szóval, bemosakodáshoz készülj, vigyázz, rajt. :)
