Rég írtam. Hogy miért? Mert egyszerűen elegem lett abból, hogy nem vagyok önmagam, nem vagyok az, aki voltam, és leginkább, hogy én eközben tudtam, hogy nem változtam. Az emberek, a kapcsolatok, a hétköznapok változtak, de én éreztem, hogy nem történt akkora horderejű dolog, mi átformált volna. Nem voltam önmagam, de mondjuk szerencsére ebből nem sokan érzékeltek sokat. Két embernek biztos, hogy feltűnt, hogy valami nem okés, de megfogalmazni már egyikőtök sem tudta, hogy pontosan mi a baj. Legalábbis így érzem.
Megszületett a határozat, hogy halasztok, IB kedvéért, mert remélhetőleg jövőre leszek olyan állapotban(lábügyileg), hogy be tudjak járni, és részt tudjak venni az órákon, és minden egyéb elfoglaltságban, amit az IB jelent. Viszont. Az orvos nagggyon nem akart amputálni, ezt értsd úgy, hogy rendesen megkaptam a magamét, hogy milyen idióta vagyok. Nem szó szerint, bár valójában majdnem.
Nagyjából azt már lehet tudni rólam, hogy én abban hiszek, hogy véletlenül nem történnek dolgok. Mindennek meg van a maga oka, és miértje, kérdés csak az, hogy erre mikor döbbenünk rá. (Vagy a többiek kedvéért, akik nem hiszek ebben, úgy is fogalmazhatnék, hogy a kérdés csak az, hogy mikor találok egy adott dolgot amivel magyarázhatom a történéseket. Ha jobban tetszik, valami amire ráfoghatom.)
Na már most. A másik alapvető szabály, amit egy ideje betartok, vagy legalábbis próbálok, az a kijelölt útról történő nem-letérés, avagy gyors visszatalálás rá. Illetve ami nem megy, azt ne erőltessük. Mindenért küzdök a vésőkig, amit akarok, és el is érem. De mindezt csak addig jó csinálni, amíg ez gördülékenyen megy.
Szóval azt hiszem harmadjára koppantam, mert azok után, hogy meggyőzöm magamat, hogy elfogadtam az amputációt, továbbra se akarnak maguktól történni a dolgok. Így úgy döntöttem, hogy ne vágjunk, adjunk esélyt továbbra is z egésznk, hátha valami segédeszközzel is meg tudjuk oldani. Hogy sikerül-e, és összejön-e az IB? Nem tudom, de egy biztos, nagy hiba lenne abbahagyni, vagy feladni, csak mert félek, hogy mi fog történni.
Agyaltam, és filmet néztem. Olvastam, és hímeztem, és egyszer csak megvilágosodtam. (Nem kapcsolták fel a villanyt.) Annyi történ, hogy rájöttem, hogy mit kezdjek az életemmel. Továbbra is úgy gondolom, hogy a pszichológia is jó , és tökéletes választás lett volna. Ha nem lett volna baja a lábamnak, valószínű, hogy a sebészetért küzdöttem volna. Azt már ugye rég elvetettem, és aztán a pszichológiát is. Aztán jöttek az öletek, de mindegyik csak egy foglalkozás lett volna, sose tudtam volna hivatásként művelni. Meg attól, hogy kitaláltam újra és újra, hogy mit kezdhetnék magammal, valahogy továbbra se lettem a régi, nem éreztem azt az erőt, azt a fajta akaratot, ami egészen eddig mindennel kapcsolatban megvolt bennem. Rátérve a lényegre. Rájöttem, hogy mit fogok csinálni. És itt jön a rejtvény.
Mert hogy, nem fogom csak úgy elárulni. :D
Ez egy olyan foglalkozás, amire abszolút nem gondoltam sose, és senki más se szerintem. Viszont. Abszolút ki tudnám élni bennem magamat, és nagyon élvezném. A lábamnak se ártana, sőt remélhetőleg még jó hatással is lenne az egészre. Ha arról van szó, otthonról is tudnék dolgozni bár ez relatív, mert kellene egy külön kis szoba hozzá. De persze ezek persze nem nagy segítségek. Viszont. suli neve : Polimoda. Az egészet nem írom le, mert abból rögtön kiderül. De szakok között lehet tippelni.
