Meg tudod parancsolni egy viharnak, hogy ne tomboljon? Egy vulkánnak, hogy ne törjön ki, vagy egy lavinát megállásra tudsz kényszeríteni? Persze hogy nem. Ezeknek mind az a lényege. Hogy tombolnak, hogy nagy erővel lecsapnak, mindegy mi történik.
Ha akarnám, se adnám fel azt a tulajdonságomat. Hirtelenharagú vagyok, indulatos, robbanékony, sokszor akár szeszélyes. De máskor meg céltudatos, szenvedélyes, és élettel teli. Tudok élvezni. Akár egy jól sikerült ételt, vagy egy jól megkomponált számot. Egy vihart, egy pillanatot, egy érzést, egy ölelést, egy csókot. Ilyenkor magas fokon égek, szárnyal a lelkem, és nincsen semmi problémám.
Ezekből a pillanatokból van mostanában kevés. És hiába keresem, hogy mit tudnék tenni, hogy ez ne így legyen, hiába próbálom megtalálni az irányt, amerre mennem kellene, nem megy. Külföld, és IB. Mert ha küzdök, akkor utána, amit elérek, szárnyalok. Nem elég, hogy bekerüljek Cambridge.-i Egyetemre. Elsők között kell bekerülnöm. Miért? Mert így üt az érzés, így van utána egy olyan intenzitású öröm, és elégedettség, ami sokáig eltarthat. Legalábbis biztos, hogy egy olyan pont lesz, amire bármikor szívesen emlékszek vissza, és bármikor ugyanazzal az örömmel fog eltölteni.
Szárnyalni akarok, tombolni, és kiadni magamból azt a mérhetetlen feszültséget, szomorúságot, és haragot, ami bennem van, a tehetetlenség, a türelem, és a küzdelem miatt. 3 évet várni arra, hogy utána legyen egy ilyen pont, az nem csak hogy hosszúnak tűnik, de kockázatos is. Mindent egy lapra feltenni, nem éri meg. És nem is hiszem, hogy képes lennék rá.
Amikor össze-vissza forgok ki a kezedből, és „menekülök”, így-úgy csavarom ki magamat, és ugrálok, és bukfencezek, és mindent elkövetek, csak hogy szabaduljak tőled, az egy szempontból, akkor vicces, de más oka is van. Mert akkor mozgok, levegőben vagyok, és sokszor olyan dolgokat csinálok, amit én se hiszek el, és fogok fel rögtön. De megint azt érzem, hogy végre én vagyok. Kicsit olyan, mint amikor jazz- balettoztam.
Nem fogom abbahagyni. Nem tudom. Tombolnak bennem az érzéseim. És mint említettem már, ha akarnám, se adnám fel ezt. Szükségem van mozgásra. Hogy ez képtelenség a lábammal? Nem érdekel. Táncolnom kell, mozognom, futnom, úsznom, lovagolnom. Élvezni akarom az életemet megint legalább annyira, mint régebben. Hogy megint olyat akarok, ami lehetetlen? Hogy vegyek vissza, nőjek fel, és végre valahára törődjek bele, hogy ez nem lehetséges? Nem fogok. Nem fogok megkeseredetten olyan életet élni, amiben minden körülöttem élő életét is megkeserítem. Nem akarok a miatt nyafogni, hogy mi bajom van. Nem érdekel. Nem tudom, hogy hogy, de meg fogom oldani. Valamit majd kitalálok. Ugyanolyan teljes életet fogok élni, mint régebben is. Nem érdekel, hogy ez mibe kerül. Ha kell, kézen állok, és úgy fogok jobbra-ballra forogni. Ki kell tudnom fejezni magamat újra. Mint régen.
