Ült az út szélén, és nézte, ahogy tovasuhannak előtte a kocsik. Ahogy sietősen elhalad mellette mindenki, telefonnal a fülükön egyeztetnek mindenféle időpontokat, és rohannak sebesen, nehogy kicsit is meg kelljen állniuk, és látniuk azt, ami körülöttük történik. Egy fiatal lány a padnál épp sírva kérlelte a párját, hogy bocsásson meg neki, és ne hagyja el. A fiú csak nézett, nézte a háborgó vizet, és remélte, attól talán ő is megnyugszik. De nem bírta elviselni, amit a lány okozott, a sebet nem tudta tovább takargatni, felszakadt, és ő nem bírta tovább azt a fájdalmat. Elindult, szép lassan, és egyszerűen elsétált. A lány csak nézte, remélte visszanéz, és akkor ő odaszaladhat hozzá, de a fiú nem torpant meg. A lány csak nézte, ahogy eltűnik az alakja a távolban, és magába roskadva keresett kapaszkodót. Egyszer csak észrevette a csavargót, és odahívta magához. Az lefeküdt a lábához, a lány simogatta, ő meg hallgatta, amint a lány sír, és a barátját, a kapcsolatát gyászolja. A lány lassan megnyugodott, felkelt, és továbbment. A kutyus meg csak nézett utána búsan, felállt, és visszaballagott az út másik oldalára, és leült a helyére.
Ült, az út szélén, és nyalogatta a sebeit. Sáros volt, és nyirkos, hiszen elázott, és amikor menekült a gazdájától a nagy sietségben nem figyelte mi áll útjában, így sok helyen felsértette a bőrét, és kétszer üvegszilánkba is bele lépett. Most a sebeit nyalogatta az út szélén, és várta az új gazdáját. Néha-néha beugrottak neki a régi képek. Amikor kikötözve várta, hogy ételt kapjon, de amikor végre odadobtak valami húst neki, ahogy elég közel ért hozzá, egyszerűen rácsaptak a fejére, mire ő hátrahőkölt, és értetlenül nézett körbe. Újra megpróbálta, de csak bántották. A gazdája azt élvezte, hogyha adott neki valami kaját, ő azt hitte, hogy meg tudja enni, de csak verést kapott, a gazdája meg kinevette, és jót mulatott a nyomorúságán.
Egy kisfiú kiszúrta a túloldalon. Nézték egymást. A kisfiú, tágra nyílt barna szemekkel, a kutyus meg egyik oldalról a másikra fordítva a fejét, figyelte, és nézte a kisfiút. Olyan barátságosan nézte a kisfiú, annyi ámulattal a szemében, hogy ez őt is megbabonázta. A kisfiú az anyja nadrágját kezdte rángatni, mutogatott a kutyára, és hogy ő hazaviszi, és a kutyus vele fog aludni. Az ő kis világában ő megtalálta magának azt a társat, akit régóta keresett. Aki pótolta volna, és megadta volna azt a figyelmet, amit a szülei nem. A kisfiú nagyon vágyott a kutyusra, és minden áron haza akarta vinni. De az anyja csak telefonált, és nem figyelt rá, valami konferenciát szervezetett, az nem tűrt halasztást. Megjött a taxijuk, a kisfiúnak megfogta a kezét, és már indult is a taxi felé. De a kisfiú kitépte magát az anyja kezéből, és átszaladt az úton. A kutya ijedten figyelte, ahogy majdnem elütik a kisfiút, majd kicsit hátrébb lépett, mikor az odaért hozzá. De fiú kinyújtotta a kis kezét, a kutyus lassan közelebb merészkedett, a kisfiú meg megsimogatta. Belebújt, ölelte új pajtását, boldog volt. Az anyja ekkor ért át, szakította el a kisfiút a kutyától, átvezette az úttesten, és betette a kocsi hátsó ülésére. Közben semmit se mondott, csak veszekedett vele, hogy összekoszolta az ingjét, és haza kell ugraniuk, átöltözni emiatt. Ő közben már rég telefont ragadott újra, mikor a kisfiúnak az üveghzn szorított arcán könnyek csorogtak végig, és mikor nézte, ahogy egyre távolodnak az ő kutyusától. Azt hitte, hogy vele lehet, hogy hazaviheti. Azt hitte, hogy ők majd barátok lehetnek. A kutyus meg némán nézte, és remélte, egyszer egy ilyen fiú lesz az új gazdája.
Látta, ahogy annyiszor ott ült a kert túlsó végében, ahogy dühében, vagy szomorúsága miatt próbálta a láncot elszakítani, és addig rohangált, míg a fáradtságtól össze nem rogyott, emlékezett a keserves éjszakákra, mikor rettegett, hogy mikor verik meg újból. Emlékezett az összes pillanatra, amikor menekülni akart, kitépni magát innen, és elfutni, de mennyi estének kellett eltelnie, mire erre alkalma nyílt. Mennyiszer nézte, és tűrte, ahogy bántak vele, aztán újra és újra erőt gyűjtve próbált kitörni, szétszakítani a láncot, vagy meglazítania annyira, hogy kibújhasson. Félt, hogy nem tud majd elmenekülni, és félt, hogy újra megtalálná a gazdája, és visszavinné. Félt, hogy nem tud megmenekülni soha már.
A kutyus talált magának egy jó kis helyet, a híd alatt volt egy akkora rés, ahova ő épp le tudott telepedni, és ahol esténként, aludhatott. Ott senki nem kereste, ott biztonságban volt. Újra és újra megjelentek néhányan, akik sokszor jártak arra, arra dolgoztak, vagy tanultak, vagy csak sokszor sétáltak arra, ételt adtak neki, olyan is volt, aki játszott vele, aki megsimogatta, és olyankor örült. Megnyalta az arcukat, vagy olyan hévvel szaladt vissza hozzájuk, hogy véletlenül felborította őket, és örömében össze-visszaugrált. De ezek a látogatók sosem maradtak sokat, jöttek, de nem voltak a gazdája, egyikük sem vitte haza, egyikük sem foglalkozott vele annyit.
Eszébe jutott az a nap. Mindent előre kitalált. Hogy hogy tudja elérni, hogy egy kicsit lekerüljön a lánc, hogy hogy tereli el a figyelmét a gazdájának, és hogy megragadja a pillanatot, és elfut. Utána már csak elég gyorsnak kellett lennie. Eljött a pillanat, ő kicsit habozott, félt, még mindig rettegett, de hirtelen erőre kapott, és szaladt. Szaladt, amíg a lába bírta, nem nézte merre, hova, mennyit, csak ment, és ment. Míg végül a vízhez ért. Ott már nem ment máshova, csak annak a mentén ment, és így ingázott egyik helyről a másikra.
Egyik nap arra járt egy fiú. Letört volt, és úgy tűnt sok a baja, de mégis sétálni jött, és volt nála egy hasonló labda, mint amivel a kutyus sokat játszott. Játszott a kutyussal, amikor elfáradtak, simogatta, a kutyus meg nyalogatta a kezét, vagy a lábát. A fiú viszont elindult haza, a kutyus meg ottmaradt. De otthagyta a labdát, a kutyus meg boldogan rohant utána vele. A fiú észrevette, hogy az egyik lábát nem teszi le a földre, és meglátta h a kutyus sebesült. Felvette, és hazavitte, ellátta a sebet, bekötözgette, és ápolgatta a kutyust. Boldogok voltak, az egyiknek akadt egy kis társasága, a másik meg biztonságban érezte magát. Lassan elfelejtette, ami történt, de soha nem törlődött ki a gazdája az emlékei közül teljesen. Még ma is vannak pillanatok, amikor visszaretten, ha enni akarnak neki, és mindentől, ami csörög, és a láncra emlékezteti fél, és összerezzen. De a gazdija ilyenkor megsimogatja a buksiját, és akkor lassan eltűnik a rossz érzés.
