Kirohanva az eső miatt, ha időközben el is állt, meg nem is igazán esett, legalább gondolkodni kint maradtam kicsit. Persze utána kivittem a telefont is. Biztos, ami biztos, legyen zene. Rájöttem valamire. Azon kívül, hogy csendes környék kell. Nekem magasan kell lennem. (Ami feltételezi, hogyha lent van csak bolt, akkor rögtön kocsi, és jogsi és kell, gyerekek esetén gyerekülés, és akkora kocsi, hogyha nem akarom őket otthon hagyni annyi időre se, márpedig nem.) Szóval.
Nem bízok az emberekben. A sötétség megnyugtat, a hideg is, a szél is, és a magasság is. Most ha így visszaemlékszek, akkor tényleg mindig ott éreztem nagyon jól magam, ahol magasan voltunk. Sarudon a táborban sokkal rosszabbul, mint a Tátrában, ahol gyönyörű kilátásom volt. Magyarlukafán (talán ott volt a szálláshelyünk, fentebb, mint a többieké.) Csibetáborba, már imádtam felfele menni (egyszerűbb volt kocsival, mert ott szólt zene, -egy, és nem tettem tönkre a lábam – kettő.), de legjobban a táboron belül is a legfelső részen ültem le mindig, és ott nevettem, sírtam a legnagyobbakat, ott nyíltam meg leginkább. Veszprémben is felfele kellett gyalogolni a táborunkhoz. (Ha ott voltunk Gyuribával táborban, ahol én Márjámmal, és Henivel voltam egy szobában, és haza akartam menni.) Amikor családdal utaztunk, é két vonat indulása között megálltunk (tényleg nem tudom hol), ott is volt egy kis domb, amiről legurulhattunk (Tudom, az kicsi volt, sokkal kisebb, mint a Tátrában.) Vagy Bad Kleinkirchheimben a felvonó, meg ott alapból az egész falu (város) egy völgyben volt (ha jól emlékszem).
Ha nem magas hegyek, akkor vizek, mint Düsseldorfban az a kis folyó (?), Nyíregyháza, és a Bujtosi, ami örök, és a best of marad. Miskolctapolca és az ottani kis tó, Velencéről ne beszéljünk, Tunéziáról, leginkább persze a tengeri hajóút…., Garda-tó és csak a Tisza, mikor újra- és újra átmegyünk rajta. Vagy a Duna, amit már láttunk egy két országból, a Temze, és a Csalagút….
És persze az ezekkel együtt járó egyszerű zöld területek. Tátra, a Hyde Park, Bujtosi …
Egy emlék, ahol park is, viszonylagos magasság is, és valamiféle víz is volt, Nándi, Öcsi, Anyu. (gondolom apám is ott volt,) kocsiba mi biztos, hogy már totál elázva mentünk vissza, mert annyira ömlött az eső, mintha dézsából öntenék… A kastély, templom (őszintén nem tudom mi volt az,) zárva volt, vagy alapból nem is lehetett bemenni, csak a kertbe, és szerintem oda nem jött be apám, mert akkor minek alapon. Nálam volt egy könyv is, és olvastam, és úgy mentem, hogy magam elé se néztem, de éreztem a természetet magam körül, meg persze mikor elkezdett (hála az égnek) esni az eső, akkor azt is. Esős élmény, amikor megyek vissza Nándihoz a Schönbrunn-i kastélytól (mert nem bírja a lábam), és szintén szakad az eső.
Kórházas kilátás, örök emlék, ahogy megy le a nap, és pont úgy süt be az ablakon, hogy az egész folyosón világosság van, és a házak, és a szmog eltűnik, a szomszéd ház tetején lévő óra az egyetlen, ami még ott van, és jelen van. Az egyetlen jelen lévő. (Bőr.o. Heim Pál.)
Belgyógyászat, karácsony ablakban, nézem, ahogy hull a hó, és ahogy a padokat, fákat, a kórház épületeit összekötő kis utakat, a fajátékokat, mindent maga alá temet a hó, a nővérek gyümölcssalit készítenek, mert alig vagyunk bent néhányan. Egy kicsi felsír, de hamar megnyugszik, mert jönnek a szülők hozzá is. Ma jönnek mindenkihez. Karácsony van.
OBSI – erkélyen, temetőre látni. Kicsit lehangoló? Nem mondom, hogy nem, de akkor már nem az volt. Valahogy jó volt, persze este, sötétben, lehetőleg amikor esett az eső. Amikor már a kocsimban ültem kint, és váltva beszéltem Esztussal, és Petivel. Nagyon jó volt, megnyugtató, és felszabadító.
OORI – főépület. Hova is fogok kerülni, hogyha műtenek. Később nem jött be. De hatalmas a tér, hatalmas az erkély, egyszerűen nem is értem, hogy lehet ez egy kórház erkélye, beleszeretek abban a pillanatban.
OORI-szálló. Bár kivételesen rosszullétből indul, a tárva ablakból való bambulás, az eső esik, szél fúj, és én meg nyugodtan tudok sírni, nem lényeg, nem kell elbújnom, és úgy tennem, mint ha nem lenne semmi bajom. Van, de Krisztián is tudja, és egyszerűen csak megvigasztal. És vége. Arra a napra.
Emlék, Jánosban (k.) ülni a sötétben, az alvásterheléses EEG estélyén, amit leginkább azzal töltöttem, hogy Balázzsal beszélgettem. Sötét, és mégis egy hang állandóan beszél hozzám, megnyugtat a hangja, a tudat, hogy ott van, hogy ő is fent van, jó az érzés, hogy bár egyedül vagyok, mégse. Bár telefonálunk, és ’ott van’, mégse. Persze ablak végig nyitva, és árad be a hideg, és mikor nem beszéltünk, szólt a zene a laptopból.
OORI-ban, ülni a folyosón, sötét van, mindenki alszik, én laptopozok, szól a zene, blogot írok, majd Zombikat ölök, közben szabad vagyok. Mikor elkezd esni az eső, dohányzónál kiszökök, és ázok, miközben szól a zene, és élvezem a nagy fák és a nagy szél hatását, ahogy végigfut a hideg a hátamon, én beleborzongok, és csak azt érzem, hogy jó helyen vagyok. 3 óra alatt 2 monster, majd egy hang fél 3kor, egy addig hideg idegentől, kérsz zserbót, hozok ki. Egy rövid ismertség, egy szintén nyíregyházi sráccal, aki akkor épp pont azt nyújtotta, ami kellett. Azt a kis pluszt, hogy elhozta nekem, a szülőhelyemet, azzal, hogy ő ott volt.
Annamarival az este, mikor búcsú bulit tartottunk, és mindent megpróbáltunk magunkba tömni, közben egyáltalán nem figyelve, hogy hangosak vagyunk-e, a lány szobában csak mi voltunk, mindenki mást hazaengedtek. Dobáltuk ki a kaját, és vicces volt. Hihetetlen. Csak a szél fújt, és csontig kinyitottuk az ablakot, Áginak (nővér) kint meg kellett sülnie ahhoz, hogy ne legyen huzat.
A Valóvilág X. része, (Milo nyert), mikor mindenki azért izgult, hogy mi lesz a vége, már csak azért is, mert közel van a kórház a VV villához, így minden tűzijáték, minden füstös, és egyéb látványos show elemet láttunk a szobánkból is.
Az este amikor Gerivel (I. Mohamed) egymásnak irogattunk, és ő állandóan ki-be futkorászott a mi és a saját szobájuk között, miközben az összes csaj csak drukkolt, hiszen kórházban, és egy fiúnak tetszeni… Nagy dolog. Első (és utolsó) fiatalabb „pasim”, az állandó L.L.Junior hallgatás, az ő biztonságot adó átkarolása, az együtt UNO-zásunk, és az a bizonyos este, mikor ott aludt velem, mert megbeszélte Ágival.
Feri, és Zsuzsi, mikor ott ülnek, velem kint a folyosón, a szokásos pizsamámban, és a maximális jókedvemmel, mikor Zsuzsi elköszön, hogy ő menne, Ferire nézek, hogy elköszönjek, valami rossz, valamitől hirtelen megijedek, kihúzták lábam alól a talajt, hirtelen nem akarom, hogy elmenjen, majd elhangzik a mondat, amit sose reméltem, én itt maradok Mesivel, még le kell győznöm, UNO-ban. Sosem sikerült, de az hol számított már?
Dani, és amikor hoz egy széket, hogy leüljön az ajtómmal szemben, mert nem mehetek ki a szobából, el vagyok különítve az 1.es szobába. Leül, és levelezni kezdünk. Ott van, és egész nap levelezünk, este sms, és mindig ott van. Hoz nekem egy csomag cukrot, ami nagy szám, mert cukorbeteg, neki olyat hoznak, de az nagyon drága. Nekem akkoriban minden bajom van (orvosok szerint), és cukordiétázom. Azon versenyzünk, kit szúrnak meg többször.
Annamarival a kezelések, amikor ülünk a kezelőben, és minden létező dolgot kibeszélünk, közben hol Kondorosi, hol Szalai betéved, mindenki keres valakit.. A lehető legtöbbet röhögünk, majd az én kezelésem után, még bent maradok, és megvárom, de beállít anyu a szokásos két szatyorral, így megyek a szobámba be vele.
Zsoltival ülni az asztalnál, és beszélgetni a lányáról, arról, hogy most fogja először látni, és hogy leköltözik hozzájuk. Amiről még senki se tud, hogy otthagyja a melóhelyet, és ott fog élni, én megijedek, mert ő vigasztalt, mikor Bodától visszaértünk, és mikor 10 éves gyereknek közölte a pasi, hogy le kell vágni mindkét lábát bokából. Ő vigasztalt, ölelt át, és ezzel automatikusan beállt az apaszerepbe. De benne is maradt, egészen addig, amíg el nem kellett mennie. Flörtölt mindenkivel, mikor kezelésekre vitt, vagy gyógytornára.. Csilla meg Noémi… :), de mindig meghallgatta, hogy hogy vagyok, és mindig kérdezett.
Tomi, és amikor flörtölni próbál velem, pókerezünk velük állandóan, próbálkozik, és csinálja a fesztivált, kell a népnek a szórakozás, de nem érdekel. Nem tudja elfogadni, hogy nem, tipikusan addig kell neki a csaj, amíg meg nem kapja, és ha nem kapja meg, kiakad. Majd beszól valamit, mikor már elege van, mire egyszerű a válaszom, leönthetem kólával. Dehogyis. Én ahhoz kicsi vagyok, azt úgysem merem. Úgysem? Tessék, azzal a mozdulattal fél üveg kóla landol a pizsamáján, és a nagyfiú abban a pillanatban kapja le a felsőjét, és kezd el sikítani, mint egy kiscsaj. De legalább a lányok elhúzták a függönyt, és ők látnak egy jó pasi felsőtestet.
OORI – mikor jó idő volt, (de fújt a szél :P) ,és körbementünk amerre csak tudtunk ott a környéken. Faleveleket gyűjtöttünk, hogy utána én lepréselhessem őket. Közben beszélgetünk, mindenről, és közben még sincs baj. Boldog vagyok, régóta először önfeledten örülök. Mikor visszafele megyünk a 3as pavilonhoz, az emelkedőn legurulhatok a kocsimmal. Adrenalin adrenalin hátán. Isssssszonyat jó, és mehetek még egyet. Persze a hangulat miatt kell egy kis driftelés is a csúszásba, Peti legnagyobb bánatára.
OBSI és a kismillió pillanat, mikor eltolnak műteni, de ott van anyu, és Peti. Mikor tolnak be, és izgatott vagyok. Műtéttől? Gyógyszertől? Inkább utóbbi. A tudat, hogy megint aludni fogok, hogy megint elönt az a tudatlanság, az a hirtelen egyik percről a másikra érkező érzés, mikor az altató eléri a vénáimat, és számolnék, de már nem tudok. Azt se érzem már, hogy nem tudok számolni, csak egyszerűen elalszok. És felkelek, és megint ott vagytok. Ez kellene minden nap.
Mikor egyenruhában is bejöttél, ott voltál, és megnyugtattál. Leültél mellém az ágyra, felültem, ráddőltem, néztem kifele az ablakon, és csak merengtem. Nem gondolkodtam, nem olt semmi az eszemben. Csak akkor és ott, veled, és csak azt érezni, hogy ott vagy, hogy ver a szíved, és ahogy te hozzámérsz, az érintéseid, a simogatásod. A biztonság.
OORI – mikor este fent voltunk, Rozina, Böbe, meg passz, és mindent összeettünk (én legalábbis), és nevettünk mindenen, és mindent meg lehetet beszélni, kibeszélni az összes hülyét, és kicsit kiengedni a feszültséget, csak érezni, hogy jóóó, és nyugodt vagyok. Közben Megasztár, és anyuval minden másodikat megbeszélni milyen volt.
A szökések, a nyugodt éjszakák, hogy soha senki nem gyanakodott, vagy inkább csak nem árulták el, a biztonság. Az ottani jó levegő. Az álmok nélküli alvás, vagy legalábbis mindig fel lettem keltve, ha álmodtam valamit. A természetes, nyugodt légkör, ahol nem éreztem magam gáznak, csak mert baj van a lábammal, csak mert nem tudok járni vele. A sok lökött rajzfilm, meg a filmek, amik be lettek téve, de majdnem mindegyiken elaludtam.
Az éjszakák, amikor ott tudtam aludni, amikor éreztem, hogy szeretsz, és hogy van jövőnk, hogy megoldunk mindent, még akkor is, ha máskor ez nem úgy tűnt. A kórházból oda meneteles éjszaka a legjobb, mikor a lehető legnyugodtabb voltam, de ami utána kegyetlenül nem jött ki jól, mert annyira jó volt, és a kórházba vissza meg annyira nem, hogy másnap másik végletbe estem.
És persze a Karinthy-s emlék, amikor a zongoránál ülünk, és próbálom elérni, hogy Bence megnyíljon, illetve annál többet, hogy sírjon, és kiadja magából. Amikor ölelést ölelés követ, beszélgetés, elszaladás, újra vissza, majd megint el, végül az este rosszul záródik, De csak csatát nyertél, a háborút én.
Amit a legelején elkezdtem, mielőtt elborítottak volna az emlékek, az az, hogy félek az emberektől. Félek földszintes házban élni, csak ráccsal az ablakon, de akkor is az ajtó…. Ha kinézek, csak másik házat látok, meg a földet, az autókat, csak ennyit. Ez nem nekem való. Magasság kell, zöld, és nyugalom. Nem tudok olyan helyen élni, ahol nincs meg. Addig keresek, míg meg nem fogom találni. Álmaim háza magasan, de minimum egy domboldalon van.
