Azok után, hogy a vonaton írtam, egy relatíve nem is rövid bejegyzést, úgy gondoltam, hogy megint dőlni fog belőlem a szó, és le se tudom állítani magam, hogy leírjak mindent, ami eszembe jut a különböző éppen aktuális dolgaimról. Ehelyett kiakadtam, és azzal voltam elfoglalva, hogy ahelyett, hogy új virágokat meg fákat ültettem volna, csak egyre több bogarat találtam, amit ki kell irtani. Volt már néhány igazán különleges, de veszélyes hangyám eddig is, de most egy akkora bolyt találtam, ami nem kis időmbe telt kiirtani.
Nem akartam erről írni, meg ezzel foglalkozni, de nem megy. Jelenleg ez idegesít legjobban. Hozzáteszem, ez megint csak azt bizonyítja, hogy továbbra sem tudok azokkal a dolgokkal foglalkozni, ami nekem lényeg, engem érint, hanem ami másoknak esik szarul.
Ez persze nem teljesen igaz. Mert jelenleg éppen hogy engem is zavar, és a támadások többsége inkább engem ér. Csak hogy én pont azok miatt vagyok legkevésbé kiakadva.
Nem értem, hogy valaki hogy lehet ilyen.
De akkor összeszedném, hogy mit is gondolok, érzek, vagy csak csinálok ebben a kapcsolatban. Három és fél évvel ezelőtt volt egy srác, akivel el tudtam volna talán képzelni, hogy „járjak”, de ami persze nem jött össze. Ahogy az összes többi ilyen kapcsolatom se, ahol valami pluszt láttam a srácokban. Maradtam hosszabb-rövidebb ideig barát, illetve egy segítség, egyfajta tükör, aminek a segítségével elég gyorsan talált mindenki párt magának. Kicsivel több, mint három éve mindennel foglalkoztam csak éppen egy lehetséges párkapcsolattal nem. Aki ismer, tudja mik történtek akkor velem. Tudja, hogy elindultam egy úton, amikor már nagyon utáltam otthon lenni, és aminek egy személy volt az oka. Kórházból haza, otthonról megint csak kórházba. Ezt játszottam. Utáltam otthon lenni, de utáltam a kórházat is. Egyik se volt jó. Otthon ki voltam szolgáltatva neki, a kórházban meg hiányzott a társaság. Közben jó volt egyedül lenni, és annak ellenére, hogy Bencével akkor már alakult a barátság kettőnk között, valahogy ahogy őt kicsit kirángattam a zárkózottságából, úgy lettem én egyre inkább az. Eközben látszólag maradtam a régi. Bebújtam egy álarc mögé, és nem tudtam megszabadulni tőle. Nem tudtam közel engedni szinte senkit, mindegy mennyire próbálta bárki is. Bűntudatom volt a sok kórház miatt, mert tisztában voltam, hogy nekem kellene az ellen tennem, hogy ez ne így legyen, mégse tudtam. Műtét műtét után, vagdosás, és közben küzdelem olyan apró dolgokért, ami másnak fel se tűnik az életében. Összességében továbbra se voltam kiborulva, egyszerűen nem tudtam megtörni. Ugyanolyan mosolygós, és pozitív voltam, bár amikor magamba fordultam, akkor már lehet, hogy ekkor tájt is ijesztő voltam. Minden esetre én a sok szar között továbbra is jól voltam. Volt miért küzdenem, miért kitartanom, és haladtam előre, mindegy hogy mennyire lassan.
Ekkor toppantál te be az életembe. Mint egy hurrikán. Megjelentél, és mindent felkavartál bennem. Nem tudtam mit tegyek, és mit csináljak, hogy meg érdemeljelek, hogy kitart mellettem, és engem akarj te is, legalább annyira, mint amennyire én akartalak már akkor is téged. Lassan haladtunk, de valahogy még is gyorsan. Egyik pillanatról a másikra egymás mellett találtuk meg a biztonságot. Mind ketten menekültünk a múltunk, a jelenünk elől, és a másik ebben pont kapóra jött. Segítettünk egymáson, és vártunk egymásra. Alakultunk, és alakítottunk magunkon, hogy minél inkább meg tudjunk felelni egymásnak.
Egyre többet voltam kórházban, te meg mindig ott voltál. Kezdtem megérteni, milyen érzés az, amikor van valaki, akire tudsz számítani, aki ott van, aki szeret, és aki mindezt miattad és nem a génjei miatt teszi. (Nem értékelem kevésbé anyu a te jelenlétedet, és segítségedet sem. De ez volt az első eset, amikor azt tapasztaltam, hogy aki nem a családtagom, az is ki tud tartani mellettem.)
Anyun kívül, nem igazán volt más, aki jött volna hozzám. Atinak fontos volt, hogy mi van velem, de korából adódóan ezt nem igazán tudta kimutatni, nem jött sokszor, nem maradt sokáig. Egyedül nagyi volt, aki még bejárt, amikor fent volt. A többi családtag nem jött, nem foglalkozott senki azzal, hogy milyen érzés nekem ott bent lenni, újra és újra úgy, hogy ők meg nem is foglalkoznak az egésszel. Váratlanul ért, hogy jöttél, hogy ragaszkodtál hozzá, hogy ott legyél a műtéteimnél. Volt olyan, amikor úgy gondoltam, hogy én nem akarok felkelni. Hogy nyugodtan történjen velem bármi a műtét közben, engem nem érdekel. Valahogy ez azután dőlt meg. Úgy éreztem, hogy vagyok elég jó, hogy szerethető vagyok, és igen is sokat érek. Ezt addig nem tudtam. Reméltem, de egy anya mindegy milyen van, ott van veled, és szeret. Egy öcs, és nagymama szintén. Így az, hogy ők ott voltak nem volt biztosíték.
Sok mindenen mentünk keresztül. Voltak nehéz időszakok, részemről leginkább apám miatt. De valahogy mindig sikerült. A legeleje óta mindent meg tudunk beszélni, és ennek én mindig nagyon örültem. Valahogy mindig óvni akartalak, kivédeni azokat a helyzeteket, amik miatt kibukhatsz, és amik fájdalmat okoznak. Szerettelek, és maximálisan ki akartam élvezni minden oldalát annak, hogy bíztál bennem, és tényleg együtt voltunk.
Hányszor feküdtünk, vagy ültünk, és csak bújtunk egymáshoz? Hányszor volt olyan, hogy hatodjára néztünk meg egy filmet, de még akkor se tudtunk rá figyelni, mert csak beszélgettünk, vagy éppen csak reménykedtünk. Hogy féltünk minden gondolatunkat megosztani a másikkal, nehogy az túl sok, vagy túl nagy lépés legyen a másiknak.
Eljutottunk odáig, hogy költözés. Féltem tőle. Tudtam, hogy szerelek, és hogy ez az érzés annyira mélyen gyökerezik bennem, hogy néhány sajátos szokásod miatt ez még nem fog megváltozni. Tudtam, hogy jobban szeretlek, mint hogy apróságokon fenn akadjak, és végül elveszítselek. Féltem, hogy szertefoszlik a tündérmese, és te hirtelen rájössz, hogy nem erre vágytál, neked teljesen mások az igényeid, mint amit én nyújtani tudok. Elmentél, és féltem, hogy újra el fogsz. Hogy ha akkor megijedtél, akkor máskor is meg fogsz, hogy egyszer csak újra elvesztelek.
Mikor költöztünk, én nagyon ki voltam készülve. Erről vagy 4 ember tudott eddig, de hát igen, nem kicsit. Rettegtem, hogy pont ezért, mert sok leszek neked a bajaimmal, lelépsz, vagy nem fogod bírni. Utáltam azokat a pillanatokat, amikor ki voltam akadva, de egyszerűen bármennyire is küzdöttem ellene, nem tudtam megnyugodni. Azt hiszem éreztem a vesztem. Szerintem már akkor felmerült bennem a kérdés, hogy mért is küzdöttem vele évekig, ha most egy apróság miatt így ki van bukva. Ezt tetézte, hogy te is rosszul voltál, és bármennyire is próbáltam rád figyeli, nem akartad elfogadni az én segítségemet.
Túl vagyunk azon az időn is, és sikerült megnyugodnunk. Továbbra is vitázunk, de alaptermészetemből kiindulva ez nem is fog már nagyon változni. Szükségem van rá, hogy kiadjam feszültséget, és ha arról van szó, akkor veszekedjek, hogy a következő pillanatban meg már tudjak bújni. Valahogy én így működök. De valahogy ez be is vált nekünk. Eddig, ha kétszer feküdtünk le úgy, hogy nem beszéltünk meg valamit? Szerintem ez nagyon jó arány.
És az utolsó lényegesebb momentum. Az esküvő. Nagyon meglepődtem, és nagyon nagyon pozitívan csalódtam benned aznap. Bámulatos volt, ahogy mindent intéztél, és segítettél, hogy minél kevesebb dolog adódhasson, ami miatt még tovább csúszunk. Hogy figyeltél, és ott voltál állandóan. Hogy segítettél, és fogtad a kezem, ha épp alig bírtam menni a lábamon. Az egész esküvő nagyon meghitt volt, de egyben nagyon fura érzés is. Valahogy nem éreztem másnak a kapcsolatukat. Se akkor, se az óta. Előtte is ugyanannyira erősnek éreztem a köztünk lévő köteléket, mint az óta. Ami esetleg megváltozott az óta, az az, hogy felerősödött bennem a „védjünk meg ösztön”. Valahogy kialakult, egy „az én férjem, és csak rajtam keresztül gázolhatsz át rajta is” érzés. Mindent megtennék azért, hogy ne legyen baj, és hogy minél több problémától tudjalak megkímélni. Érzem, hogy ez a házasság nem volt rossz döntés, és azt érzem, hogy megtaláltam a helyemet a világban. Megtaláltam azt a kis szigetet, ahova elmenekülhetek ha baj van, ahol biztonságban vagyok, és ahol védett helyen vagyok.
