Sokan szeretnék azt hinni, hogy amennyit kötelező, annyit tanulnak, kikerülnek a suliból, és ezzel végeztek. Aztán ahogy elkezdenek munkát keresni, akár saját tapasztalat alapján, akár csak a társaik példáján megtanulják, hogy nem megy minden olyan egyszerűen, mint a suliban. Aztán valahova felveszik őket, és újra és újra csak az újabb tanulnivalóval szembesül az ember, újabb és újabb elvárások, továbbképzések, készségfejlesztés, akár előrelépés miatt magasabb fokú szakképesítés, tanfolyam elvégzése. Hogy emellett az emberekről, emberi természetekről, és az élet többi dolgáról mennyit kell még tanulnia mindenkinek, azt meg ne is említsük…
Úgy érzem, hogy amekkora mennyiségű tananyaggal terhelnek minket a suliban, később legalább akkora terhet fognak jelenti az apró, de szükséges változtatásunk a mi szemléletünkben. Nem hülyeség, amit csinálnak, mert ha arra a tudásra nincs is szükséged (mert amire van azt később egyetemen, tanfolyamon újra megtanulod), a nyomásra, és az ahhoz való szoktatásra igen is szüksége van mindenkinek.
Nem tudom, hogy mért ekkora a nyomás az embereken, mért függünk ennyire a pénztől, és egyéb tényezőktől, és mért teszünk saját magunknak is csak egyre nehezebbé a létezést, de valami magyarázat biztos van rá. Összességében én úgy gondolom, hogy egy ideig fejlődünk, minden téren, és minden fajta teremtmény, elérünk egy pontot, ami nem feltétlen kiváló, de mindenféleképpen megfelelő, amilyen körülmények között nagyon egyszerűen tudnánk élni, és létezni, csak az a baj, hogy ezzel mi sosem elégszünk meg.
Az én véleményem szerint, akár itt, akár más helyeken is, minden faj ugyanezt játssza. Alapokról kezdenek, fejlesztenek, fejlődnek, majd végül túlzásba viszik. És ahogy túlzásba viszik, ez a visszájára fordul, és már csak a saját magunk elpusztítása felé haladunk az állandó fejlesztésekkel. Éles emlékként él bennem, amikor megnéztem a Titanicot, és ahol mutatták, hogy ahogy egyre több részt önt el a víz, egyszer csak nem bírja, és kettétörik. Nah arra tudnám ezt az egészet hasonlítani, elindultunk az egyik oldalról, felértünk a csúcsra, és onnan más csak lefele, amíg el nem érjük a vizet, és bele nem fulladunk mind.
Elpusztítunk mindent, és mindenkit magunk körül, a bolygó megnyugszik, pihen egy kicsit, aztán egyszer csak újra élet lesz rajta, akik ha ugyanolyan hülyék, mint mi, ugyanúgy el fogják pusztítani magukat. És akkor valaki, aki meg nézi az üvegen keresztül a háziállatait, meg röhög rajtunk, hogy milyen hülyék vagyunk? (Vagy ezt megint ne keverjem bele ide?)
Most, hogy eljutottam odáig, hogy lezárjam az egészet, beleolvastam az elejébe, hogy honnan is indultam. És rájöttem, hogy pont nem ez lett volna a téma, amiről írni akartam.
Hozzátenném, hogy ez az egész csak azért érdekel annyira, mert szeretném „nyugalomban” felnevelni majd a gyerekeimet, és szeretném látni, ahogy az unokáim, felnőnek, és igazán szeretném megélni ezeket a dolgokat. Nem kell problémamentes élet, és minden valóságtól elrugaszkodott elvárás. Csak az esély, hogy én is átélhessem azt, amit mondjuk nagyanyám.
És akkor tanulásra visszatérve….
Úgy érzem, hogy sokan nem szeretnek tanulni, és ezen valahogy változtatni kellene. Mert hát, mint ahogy már sorra vettük, nagyon sok helyzetet hoz az élet, amikor tanulnunk kell, és ha ösztönösen úgy állunk hozzá, hogy nem, akkor saját helyzetünket nehezítjük meg. Én szeretek tanulni, de hát én sose voltam normális, meg amúgy is, nekem módom volt arra, hogy normális tanulási módszereket találjak, és alakítsak ki magamnak. Azt hiszem, ezzel mindenkinek meg kellene próbálkoznia. Egy nyáron, vagy olyan időszakban, amikor kevesebb dolga van (több ideje van magára), leülni, és elkezdeni valami olyasmit tanulni, ami érdekli. A lényeg az, hogy hatékony legyen a tanulás. Minden leckét, fejezetet különböző módon sajátítsunk el. (hanganyaggal, olvasással, a fejezet lemásolásával, annak, tartalmának rajzos, montázsos kidolgozásával, feladatkészítéssel, a szövegből adott szavak későbbi behelyettesítésével, fotografikus memória esetén akár csak a lapozgatással, az oldalak vizsgálatával) A végén kérjük meg egyik családtagot, rokont, bárkit, hogy hagy mondjuk fel neki a fejezetet. Amelyik fejezetből a legtöbbet el tudtuk mondani, azt a tanulási módot kell innentől fogva tökéletesíteni, kitalálni, hogy mi az, ami még segíthet. Például, ha az olvasás segít, de unalmas a téma, a szövegkiemelő használatával, vagy a témában újabb könyvek olvasásával, egészen addig, amíg valami érdekeset nem találunk. Ezek után már csak annyi lehet a probléma, hogy kevés az idő a tananyag mennyiségéhez képest. Itt megint csak több lehetőség van, a legfontosabb az, hogy az a kevés idő, a lehető legélvezetesebb legyen, mert akkor könnyebben megy minden. Kevés alvás/sok alvás, változó, van, aki úgy tud jobban teljesíteni, ha előtte kevesebbet aludt, és jobban fel van pörögve, van, akinek kipihentnek kell lennie, és úgy van a legjobb formájában.
A lényeg az, hogy mindenki ismerje meg saját magát, az igényeit, a képességeit, és ahhoz mérten alakítsa ki az életét. Ha nem erőltetsz, olyat mi nem megy, vagy nem neked való, sokkal több sikerélményed lehet. Persze láttunk már olyat is, hogy aki egyáltalán nem szeret, beszélgetni előadónak megy, és naponta 4-5 előadást tart, és beletanult, és most már megy neki, de ahhoz akaraterő kell, erős céltudatosság, és mérhetetlen kitartás. Hosszútávon viszont még akkor is, hogyha mindez a három dolog meg van, én nem ajánlanám senkinek. Jobb, ha megtanulod elfogadni magad olyannak amilyen vagy, és az alapján élni, mint állandóan azért tenni, hogy megváltoztasd magad.
