Roppant keveset írok ide. Roppant keveset foglalkozom, úgy általánosságban véve önmagammal. Érzem magamban az erőt, hogy menjek, és csináljam, mindent varázsoljak tökéletesre magam körül, de mégse tudom. Valami mégis gátol, visszahúz, és nem enged. Pedig lenne mit csinálni, mivel foglalkozni.
Szervezni kell az esküvőt, az állandó apróságok megoldásával, ennek ez a baja, másnak más, mindent hangoljunk össze és oldjuk meg. Összességében ehhez se tudok másként állni, mint hogy ami sürgős azt megoldom, ami nem, annak csak hiszek a megoldódásában. (Kicsit erőltetett szó lett.) Jól haladunk, és nem hiszem, hogy bármi is rosszul sülne el végül, a napon.
Pénzkérdés. Muszáj kezdeni vele valamit, mert magától nem oldódik meg, és mindent felőrül maga körül. Mindenre hatása van, és mindent befolyásol. Nem mondhatom, hogy szarban vagyunk, mert mindig segítesz, de nincs meg a biztos alap, ahhoz Peti kellene. Én nagyon vágyom rá, és szükségem van rá. Ennyit azért hoztam a múltamból, hogy nem tudom elviselni, hogy valaki éljen mellettem, de ne legyen állandó keresete.
Nah a nagy kérdés, mi is jön harmadiknak. Persze a suli. Vészesen vizsgáznom kellene, hogy mind a két évet megcsináljam még júniusig. De nem tudom. Nem csak azt, hogy hogy fogom megcsinálni, hanem, hogy hogy találok rá időt például. Mert jelenleg mindenem van, de időm nincs, mert amikor van, akkor meg láz miatt nem alkalmas.
Persze, csak hogy bonyolódjon az egész, lázasodok. Már egy hónapja szinte minden nap. Szédülök, hányingerem van (mondjuk az már október óta), és senki se tudja, mi bajom van. Orvoshoz járok megint újra és újra, és sehova se jutunk. Ebben következő lépés hogy mucos-okat felhívjam, hogy milyen lett a CT-m, ill. nőgyógyászaton időpontot kérjek. Jah persze közbe el kellene mennem a bőrklinikára, mert ott végeznek vérvételből antibiotikumokra allergiás tesztet, és meg kellene nézni, mi az, amire talán nem vagyok allergiás, hogyha gáz van, tudjanak valamit adni nekem.
Eközben lassan be kéne adnom a jelentkezésemet a két nyelvvizsgára, amit készülök letenni, de lehet, hogy halasztani fogom őket kicsit, mert tényleg nem tudom, mennyire tudnék most rájuk koncentrálni. Szeretnék jó eredményt elérni végre, mert ahhoz képest, hogy a nyelvek érdekelnek leginkább, abban tudok a legkevesebbet felmutatni eddig. Ami legjobb esetben is szerencsétlenség, de lassan eljutunk odáig, hogy abban kételkedek, hogy akkor most ez se az én világom? Akkor viszont mi az, ami igen?
Ehhez jön hozzá, hogy rendben kell tartani a lakást, takarítani, porszívózni nem árt néha, mosni, vasalni szintén, (persze apróbb, de időigényesebb mozzanatai ezeknek, mint pl. a teregetés, hajtogatás, ruhába elpakolás nem érdemel külön szót, valóságban még is sok idő eltelik vele). Főzni, aztán mosogatni, rendet tartani, és úgy általános értelemben rendszerezni a dolgokat, hogy minden a helyén legyen, de közben figyelni rá, hogy mindig mennyi kaja van, vagy mit kell venni, ne 6x járkáljon már le a boltba Peti is. (persze akkor számolgatni, hogy hogy jövünk ki jól, miből mennyit és hogy) És persze van két aranyos macskánk, aki sokszor jól jön, mert tényleg jó dolog leülni és babusgatni őket, amikor épp mindenből elegem van, de azon kívül annyira rosszak, és annyira nehezen nevelhetők, még úgy is, hogy most már mind a ketten következetesen nevelünk, így is nehéz. Azt meg ne is említsük, hogy macskaalom, és hasonlók, mert mindenhol borítanak, és aztán meg lehet törölgetni, és takarítani utánuk.
Történés, és cselekvés szempontjából, talán ennyi, de ezeken felül vannak még a kapcsolataim, hiszen mit érne az egész, ha nem lenne megosztani a problémát mással. A probléma az, hogy a más, vagy mások jelenleg inkább még lentebb húznak, és még több okot adnak aggódásra, gondolkodásra, vagy csak egyszerű találgatásra, hogy akkor most mi is legyen.
Kezdetnek ő. Jó hír? Megtaláltam. (elméletileg). Rossz hír? Nem tudom, mit kezdjek vele. Megkereshetem, és beszélhetek vele. „Helló, szia, én vagyok. Beszélgetünk?” Nem valószínű, hogy ez ilyen könnyen menne. Félek. Attól, hogy nem kellek, és azt kell elfogadnom attól nem. Az benne van a pakliban, és ahogy Bencének múltkor is mondtam, ahhoz hozzá vagyok szokva, hogy óriási érzelemhullámokban élem az életem, így az nem visel meg, hogyha valami nagyon kiborít, mert utána valami apróság meg úgyis nagyon feldob. De nem tudom, hogy viszonyuljak, hozzá, az egész helyzetet, mit mondjak és mit nem. Az ügyben továbblépésre most még nincs pénz, de nem is baj, mert egyelőre dönteni se akarok. Ha odaérünk, úgyis 2 perc alatt osztok-szorzok, pro – és kontra ellenében, mindent összevetve úgyis döntök, de most még nem akarok. Amúgy is, nem jobb nekem, amíg megvan a tökéletes, de elérhetetlen ideál valahol a fellegekben, és biztos bizonytalanként ott lebeg felettem a lehetősége?
Olyan, mint egy kisgyerek. De most komolyan. Duzzog és hisztizek, ahelyett, hogy megbeszélnék a dolgot veled. Nem értem, de őszintén, nem is akarom érteni. Idegesít, hogy ezt csinálja, hogy függőben hagy minden kérdést, hogy nem képes dönteni, vagy a másiktól döntést kérni, kompromisszumot kötni, vagy egyszerűen csak nem foglalkozni a dologgal. Nem látom értelmét annak, amit csinál, ahogy csinálja, és amennyi ideje csinálja. Nem kellene foglalkoznom vele, mert csak magamnak okozok nehéz éjszakákat azzal, hogy nappal is sokat gondolkodok a hülyeségein, de nem tudok eltekinteni tőle. Mert azt bántja, akit én nagyon szeretek. Ráadásként? Pont miattam bántja.
K. Szeretlek, és hiányzol, és nem tudom, mi van veled. Illetve persze, hogy tudom, hiszen elmondtad, de mégse tudom, mert olyan messze vagy, és olyan távolinak tűnik az egész, hogy baj van, és nem bírod, és segítség kellene, de hogy adjak, ha találkozni se tudunk. Nem tudom, mit csináljak, vagy mit és hogyan, hogy jó legyen, vagy jobb, vagy legalább kicsit is elviselhetőbb. Itt vagyok, és mindig is itt leszek, ezt már többször is mondtam neked, de nem tudom, mennyire számítasz erre a támaszra, erre a segítségre, egyáltalán mennyire akarod hagyni, hogy segítsek. Örülnék neki, hogyha legközelebb, ha gáz van, szólnál, felvennéd a telefont, vagy csak kinyomnál, de legalább valamit reagálnál arra, ha kereslek. Aggódtam, és még most se tudom abbahagyni, mert féltelek.
Kevesebb dolognak kellene foglalkoztatnia, és akkor talán tudnék normálisabb tanácsot adni. De nem tudok. Sokszor van, hogy azt akarom mondani, hogy maradj, és ne menj el. Nem tudom mi lesz velem nélküled, főleg, hogyha kint meg kevés vagy szinte semmi időd nem lesz velem beszélni, vagy velem foglalkozni. Nem akarlak elveszteni. Tényleg olyan vagy mintha a bátyám lennél, és nem akarom, hogy eltűnj az életemből. De eközben nem akarok önző lenni, és nem akarom, hogy itt maradj, hogyha téged kifele húz a szíved. Azt hogy mit érzel, én tényleg nem tudhatom. Szeretném, hogy ki menj, hogy fedezz fel egy más, egy új világot, hogy kóstolj bele abba, hátha az jobb neked, és hátha ott jobban érzed magad. Én tényleg várni fogok rád, és nagy hatással vagy a világra magad körül. Legalábbis az én világomra mindenképp. Félek találkozni veled. Szükségem lenne rá, hogy odabújjak, és átöleljelek, és csak öleljelek, és öleljelek, mert jelenleg nem tudok mi mást csinálni. Úgy érzem, hogy ki fogsz menni, és addig meg szeretnék minél többet kapni. De tudod mit? Lehet, hogy csak szimplán hisztis vagyok, és ürügyet keresek, amire ráfoghatom a mérhetetlen mennyiségű ölelésigényemet. :)
Végül. Lehet, hogy nem kellene mindent részletesen leírnom, nem tudom, hogy fog sikerülni, úgyis te olvasod majd először, ha nem tetszik, akkor majd leveszem. Nem kicsit aggódok miattad, és nem kis fejtörést jelentesz nekem mostanában. Tegnap ezt részletesen megbeszéltük, hogy miért. Nem vagyok benne biztos, hogy te az én helyemben, nem mondtad volna le az egész esküvőt. Hozzá kell, tegyem, hogy hirtelen haragú vagy, így sokszor meggondolatlanul cselekszel, és amikor első reakcióként lemondanál mindent, azt később úgyis megbánnád. Tudom, hogy utána ugyan úgy ott tartanál, hogy el akarsz venni, hiszen nem véletlenül készülünk most se esküvőre, és nem kényszerítve vagy erre az egészre. Azt is jól tudjuk, hogy érzelmek terén, én mindig a szívemre hallgatok, és csak hosszú csata után az eszemre, de arra is már leginkább csak akkor, amikor a szívem is kételkedik már. Szeretlek, és tudom, hogy ez nem könnyű neked. Tudtam is, hogy lehet, kicsit kiakadsz, de nem számítottam rá, hogy ennyire. Ez túl sok, és ezzel tényleg kezdenünk kell valamit, mert így sokáig nem mehet ez tovább. Szeretlek, és, csak azért mert baj van, nem fogok lelépni. Én mondtam, hogy itt vagyok, és itt is leszek, mindegy mi történik veled. Hisz emlékszel:
„ Kis hajó az élet tengerén,
Ketten vagyunk, csak Te meg Én,
Viharban, forró napsütésben
Halálig együtt az élet tengerében.
Szeretni kell, nagyon szeretni,
S minden vihart könnyebb elviselni,
S ha majd egyszer véget ér az élet,
Utolsó mondatom: szeretlek Téged.”
Ha odáig jutunk, hogy kórház lesz belőle, akkor azt is megcsináljuk, és ha utána egy fél évre kiütnek, akkor azt a fél évet is megcsináljuk. Mondtam neked, hogy megoldjuk, és túl leszünk mindenen. De ahhoz az kell, hogy te is akard, elfogad, hogy ez van, és hogy változtatnunk kell közösen. És meg fogjuk csinálni, de tudnia kell anyudnak is róla. Neki te vagy a legfontosabb, és mikor összeköltöztünk, megkért, hogy figyeljek rád. Ami nem csak egy gesztus volt, hanem ő tényleg azt reméli, hogy vigyázok, és ha van valami, akkor tudni fog róla, mert a fia vagy, és neki tudnia kell ezekről a dolgokról. Szerinted anyum hogy fogadná, ha egyszer csak felhívnád, hogy bevittek kórházba, és kiütve fekszem bent, mert összeomlottam? Szerinted utána hogy bízna abban, hogy figyelsz rám eléggé? Sehogy. Mert mindig attól félne, hogy valamiről megint lemarad, és nem fognak neki időben szólni, és csak késő lesz bármit tennie értem. Ezt nem csináljuk meg anyuddal. Lehet, hogy erőszakos lesz, és ki fogja találni, hogy mit, és hogy csinálj. De ha nem tetszik, megmondod neki, és ennyi. De tudnia kell. És ha miatta nem is akarod megtenni, tedd meg miattam. Segíts nekem ennyit. Ne akard, hogy egyedül kelljen ekkora felelősséget vállalnom, hogy egyedül vagyok rád, és arra, hogyha történik veled valami. Nem merem bevállalni. Később szívesen, bármikor. De most még nincs akkora tapasztalatom ezzel a betegséggel, hogy egyedül tudjak ítélni, döntést hozni, és biztonságban tudni téged. Kérlek. Segíts nekem, és kérjünk segítséget együtt. Mutasd meg, hogy tudsz felelősségteljesen viselkedni, és felmérni a helyzetet, hogy tennünk kell valamit. Nem lesz baj. Ígérem, hogy megoldjuk a problémát.
