Mégis mit vár tőlem mindenki? Szóljak, ha baj van, és bízzak már meg ennyire bennük, hogy szóljak, és segítséget kérjek, aztán ha megteszem, akkor vagy épp nincs ideje mások problémájára, vagy döntsem el, hogy most az a fontosabb, hogy beszéljünk, vagy, hogy intézni lehessen minden más fontos dolgot. Nem lehet, tényleg nem lehet megérteni, hogy arra alig érzek elég erőt magamban, hogy jó pofizzak mindenkivel, és előadjam, h jól vagyok? Tényleg nincs ennyire senkinek ereje arra, hogy figyeljen, és asszisztáljon egy nehéz időszakomban? Ennyire egy oldalú minden kapcsolatom, hogy ha valaki más szarul van, akkor meghallgatom, ott vagyok, idegeskedek miatta, próbálok megoldást találni, és fordítva ezt már nem várhatom el? Mert mindegy mennyire vagyok kiakadva. A saját szerencsétlenségével mindig mindenki megtalál. Azzal, hogy hagyjam már végre békén, és hagyjam létezni. Hogy ne idegesítsem már fel, és mi az, hogy velem mindig történik valami.
Köszönöm. Tényleg sok segítség az, hogy ennyire számíthatok másokra. Szóval megint kaparjam össze magam, és létezzek, és egy percre se legyek én kiakadva, és egy percig se lazíthassak én. Rendben van. Összeszedem magam, és megint hallgatom mindenki baját én, aztán ha megkérdezik, majd közlöm, hogy persze jól vagyok, igazad volt, csak hisztizek állandóan. Aztán ha egyszer mégis a Jánosban kötök ki megint, vagy rosszabb lesz a helyzet, mert tényleg annyi szar van körülöttem, hogy összeroppanok a súly alatt, akkor majd megint mondhatja mindenki, hogy ne hisztizzek.
