Sajnálom, hogy kevesebbet írok, kevesebbet vagyok, és hogyha úgy érzitek, hogy kevesebbet törődök veletek. Ugyanannyira fontosak vagytok, fontos részei az életemnek, és mindenkinek meg van a kis zuga a szívemben. Igyekszem nem kevesebbet találkozni veletek, bár ez sokszor, vagy leginkább rajtatok múlik, mert nem tudok enni. Most még annyira, se mint eddig. Ettől eltekintve viszont biztos furcsa, hogy kevesebb smst írok, kevesebbszer csörgök, vagy, hogy szinte soha nem vagyok msnen. Szeretném azt mondani, hogy tudjátok be az ünnepeknek. De nem hiszem, hogy ez a gond. Persze minden napra van valami, vagy valaki, és egyre kevesebb időm/energiám van magamra koncentrálni (ebben az esetben arra, hogy tartsam azokkal a kapcsolatot ugyanúgy, mint eddig, akik nagyon fontosak), de ettől még néha-néha megjelenhetnék.
Csak hirtelen a nyakamba szakadt az egész. A lakás, és a költözés. Mindig van valami, ami hiányzik, ami elromlik, amit meg kell javítani/javíttatni, vagy ami még nincs, és ami miatt intézkedni, telefonálni kell, hogy egy egész napos csiki-csuki telefonálgatás után végül olyan elmebeteg kérdéseket tegyenek fel nekem, amihez semmi közük sincs, csak hogy egy új telefont tudjak venni. Próbálok mindent elintézni, rendet tartani, mosni, vasalni, takarítani, amiben szerencsére párom besegít, mert amúgy nem is hiszem, hogy bírnám, (meg az ujjaimmal most nem is szerencsés egy-két dolgot csinálni). Szóval próbálom ellátni az elvárható, és normális követelményeket, amit kicsit megnehezít, hogy a tolókocsival kell közlekednem, és csinálnom a dolgokat. De most már ne, vagyok egyedül, az se mindegy, hogy van-e kaja, vagy mi a kaja, így az is állandó tényező, hogy épp mit kellene főzni/sütni, ahhoz mi is kell épp, és időben szólni, és összeírni a dolgokat páromnak, neki se kelljen naponta többször is lejárnia. Szerencsére azzal nincs probléma, hogy ne tudnék főzni, sokszor még inkább túl van dicsérve a főztöm, mint amilyen valójában szerintem.
Tanulnom kell, ami persze teljesen normális, és elfogadható, hiszen minden velem egykorú ezt csinálja, még sem könnyű. Nem azért, mert nehéz tanulnom, csak, épp azért mert a fent említett dolgok túlságosan is lefoglalják a mindennapjaimat.
Ezen kívül a kapcsolatom nem fog saját magától működni, és nem lesz minden szép, és jó, csak mert aranyos vagyok, és szépen nézek rá. Igényli a törődést, a féltést, a beszélgetéseket, a figyelmet, hogy ugyanúgy mindenről tudjak, mint ahogy ő figyel minden apró mozdulatra, és most hogy együtt lakunk, felelősek vagyunk a másik jólétéért is. Igyekszem mindent megtenni, és ez néha elég megerőltető, és előfordul, hogy beájulok, és reggel nem is emlékszem, hogy feküdtem le, és hogy kerültem az ágyamba.
És nem utolsó sorban nem vagyok jól. Megígértem, hogyha megint közelebb kerül a gyógyszeres doboz tartalma hozzám, mint kellene, elmegyek orvoshoz. De nem fogok orvoshoz menni, mert nincs a z a hülye, akinek hagynám, hogy azt elemezgesse mért is akarok véget vetni az életemnek. mi egyetlen egy választást kínál, hogy birkózzak meg a problémával, és gyűrjem le. Erőm még lenne is hozzá, de nem igazán tudom. Gondolkodni kellene, beszélgetni, és lépni valamit az ügyben, mert így csak azokat borítom ki, akiket szeretek, azért, mert magamtól akarom megszabadítani/megóvni őket. Hogy hülye vagyok, és legyek önzőbb, és higgyem el, hogy akik velem vannak, azoknak kellek, és azokat nem tudom annyira megbántani, hogy baj legen, vagy szimplán bízzak benne, hogy mindenki van elég nagylány/nagyfiú ahhoz, hogy megbirkózzon az általam okozott sebekkel? Lehet, egyszerűbb lenne, lehet, könnyebb lenne. Csak hogy az nem én lennék. Úgy meg értelmetlen az egész. Így magamban kell megtalálnom újra a jót, a szépet, ami miatt mások szeretnek, és ami miatt fájna nekik, ha elvesztenének. Akkor talán menne, és le tudnám végre tenni a gyógyszeres dobozt.
Azoktól, akiket meg nem keresek, annyit elnézést kérek. Igyekszem, és amint tudok, a régi leszek. Vagy lehet, hogy nem, de mindenképpen többet fogok jelentkezni. Csak várjatok még egy kicsit, és adjatok még egy kis időt. Igyekszem.
