Ragyogtak a falak a sötétben. Késő volt, kint már csak a csillagok világítottak, belül mégis világos volt. Hiszen belőle áradt a fény. A jókedv, az öröm, a harmónia, a ragyogás. Ez látszott meg a falon is. Egymást váltogatták az élénkebbnél-élénkebb színek, a sárgák, a pirosat, a pink a zöldet, a kéket, és a lilát. Amit csak valaha láttál most mind itt volt, Egymás után, arany, vagy ezüstös csillogással, épp melyik színhez melyik illett jobban, de ott volt.
Zene szólt, és bár nem is az a tipikusan jókedvet árasztó zene volt, még is nyugtató volt, és olyan helyénvaló.
Ma sokan voltak nála. Jött a sárkány, és elment vele egy kicsit. Együtt szálltak, és szárnyaltak, felhők felé, és alá bukván kerülgették a madarakat, és kergették a napot egész álló nap. Aranybarna szárnyai fénylettek a nap sugaraitól, és a manó kacajától visszhangzottak a környező falvak. Boldog volt, és azt akarta, hogy sose legyen vége. Ott volt, ahol a legjobban szeretett. A sárkány hátán repült. Megláttak egy tisztást, és leszálltak. Óvatosan letette kis utasát a sárkány, és letelepedett mellé. A kis manó szaladgált a virágok között, és a sárkány csak nézte azt a mérhetetlen energiát, ami a kis lényből kiszabadult, és remélte mindig ilyennek fogja látni. Hogy mindegy mennyi baj van, mindig képes lesz így örülni a virágoknak, a kellemes hűvösnek, és az ő társaságának. Szeretettek együtt lenni, és jó is volt őket nézni.
-Futok, kapj el. – Ezzel a manó nekiiramodott, és a sárkány felé futott kitárt karokkal. Nagy kezei most nem is látszottak nagynak. Olyan megszokottnak, normálisnak, olyan helyénvalónak. Futott, futott és futott, miközben hangosan nevetgélt. Végül nekiszaladt a sárkánynak, aki felkapta a hátára, és nyomban fel is emelkedett, hogy újabb helyek felé vegyék az irányt. Együtt repültek, és nevettek.
A kis manót visszavitte a nagy testőre a szobába, ami abban a pillanatban, hogy beléptek gyönyörű kékké változott, és szinte már a sós tenger illatát is érezni lehetett, annyira élethűek voltak a falon cikázó habok, hullámok, és mélykék színek. Párnáival játszott, miközben emlékei még máshol jártak, de lassan már kezdett fáradni.
A kék falak hirtelen halványzölddé változtak, és a mögötte lévő ajtóban a jól ismert kentaur patáit látta elő tűnni a ködből. Szeretett volna beszélni vele, de már fáradt volt, épp csak annyira volt ideje, hogy lekuporodjon mellé, és már aludt is. A másik még nézte egy kicsit, de végül ő is elaludt. Kezét a manóhoz közel tartva, hogyha baj van, megnyugtathassa aludtak ketten.
Mikor felkelt, eltűnt a barát, de tudta, hogy majd visszajön, hogy majd megint tud nyugodtan aludni, hogy majd megint lesz kivel beszélni, és kivel megosztani, ha baj van.
Másokkal is beszélt ma még, és egymást követték a színek a falon. A földön fekvő párnák is mosolyogtak, ők sem tudták megállni. A kis manó, aki előtte még rajtuk sírt, és magába roskadva feküdt, ma már megint szivárványt varázsolt a környezetébe, és megint jól érezte magát mindenki már csak attól, ha rá nézett. Szerették, ha boldog, és ha este nyugodtan, lehajtja fejét, mosolyog, ahogy végiggondolja az aznapi történéseket, és ugyanazzal a mosollyal az arcán alszik el.
