Egy újabb kiakadás után most újratervezést játszunk. Csökkentettünk a létszámon, és megszabadultam egy adag megfelelni vágyástól. Nem akarok nyitótáncot, nem akarok, és nem is fogok semmilyen számomra értelmetlen játékon részt venni. Az se egyértelmű hogy bármilyen vőfély, vagy ceremóniamester szerepet kapjon az esküvőn. Úgy érzem, hogy ez sokaknak egy buli, egy esemény, ahol megint annyit isznak, amennyit tudnak, és annyi hülyeséget csinálnak, amennyit csak bírnak.
Nekünk tejesen más dolgok a fontosak, és szeretném, ha teljesen másról szólna az egész. Engem az egész érzelmi oldala érdekel. Hogy vállaljam, hogy vele, és igen, őt szeretem, hogy ő az, akivel elképzelem az életemet, ő az, akivel szeretnék megöregedni. Szeretném azokkal megosztani ezt a napot, akik számomra fontosak, és azokkal, akik ebbe a kategóriába sorolják magukat. Nyílván eljönnek olyanok, akiket illikből hívok meg, és nem szeretnémből. De ha nem így teszek, csak felesleges vitáknak teszem ki magam, amik jobban lefárasztanak, és jobban megviselnek, mint ott látni őket a vendégek között.
Szeretném, ha egy szép nap lenne. Ha minden a helyén lenne. Nem olyan szempontból, hogy ne történjen semmi váratlan. Az úgyis elkerülhetetlen. Azt szeretném, ha aznap, akkor és ott már egy olyan kapcsolat lenne mögöttem, aminél tényleg vállalni tudom, hogy igen, életem végéig. Hiszem, hogy ez így van. Hogy nem követek el hibát, hogy azt választottam, aki számomra tökéletes pár, aki kiegészít, és akivel különbözni tudok annyira, hogy mindig meglepetést tudjak okozni. Hiszem, hogy ez a kapcsolat ilyen. De egy valami biztos. Akkor, és ott, csak akkor fogok igent mondani, ha ez passzolni fog, ha minden részlet a helyén lesz. Persze legtöbbször ez már most megvan. Nem készülnék az esküvőre, hogyha nem tudnám, hogy igen, nekünk van közös jövőnk, valami szép, és boldog, ami nem problémamentes, de arra pont elég, hogy mindent átvészeljünk, ha ketten fogjuk az evezőket.
