Egy ismeretlen várban voltam. Eddig mindig tudta, hogy ha benyitok valahova az a valóság, vagy egy elvarázsolt szoba, ami a vágyamból, félelmemből, vagy emlékeimből táplálkozik. De egy ideje már egy ismeretlen várban voltam. Sokkal nagyobb volt, mint a régi. A nyugodt, az ismert. Ott alig néhány szoba volt, és kevés volt az elvarázsolt. Nem kellett azon gondolkodnom, mikor valóság, amit látok, mikor nem. Ráadásul sok „elvarázsolt” szoba, csak hologramos program volt, ahol meg meg-megremegtek a képek, az alakok, és rögtön leszűrhetted melyik is az igazi ajtó, és melyik az, ami csak egy újabb álomképbe vezet.
Itt nem találtam a helyem, és ami a legjobban fájt, nem találtam a saját ágyamat. A saját biztonságos zugomat, ami megóvott. Itt minden ajtó fura volt, új, és más, és mindegy hány cetlit, jelölést ragasztottam rájuk, vagy véstem az ajtóba egy jelet, amiről megismerem, ezek valamiért, mindig eltűntek. Újra és újra ott álltam egy ajtó előtt, a kérdéssel, benyissak-e.
Sok volt az elvarázsolt szoba, amiknek nagy része a félelmeimből táplálkozott. Nagyon egyszerűen működik. Te megfogod a kilincset, belépsz, ő meg rögtön megérzi az első félelmedet. Kreál egy világot, egy ugyanolyat ahonnan jöttél, és aztán gyárt egy történetet, amit szép lassan el kezd játszani. Ezek mindegy miről szólnak. Mindegy, hogy a félelmeimből, vagy az emlékeimből, a fájdalmakból, vagy a boldog pillanatokból ragad ki valamit, és eleveníti meg előtted. A menete mindegyiknek megegyezett.
Kezdődött a teljesen átlagos, normális körülmények felvonultatásával. Ott volt minden, ami abban az időben, amikor oda beléptél kellett, ahhoz hogy el hidd az a valóság. Sokszor, hogyha előtte te értesültél arról, hogy hideg lesz, azt is beleépítette a gépezetbe, és amikor hideg lett, te nyugodtan konstatáltad, hogy ez a valóság, hiszen mondták neked is, hogy hideg lesz. Ezáltal mindent lemásolt, és mindent úgy mutatott, ahogy az a valóságban is lett volna.
Azok után, hogy elhiszed, hogy hol vagy, történik valami pozitív. Egy rég várt ismerős. Egy ismerős dal, egy cica, akire már rég vágytál, egy bármilyen apró mozdulat, ami felébreszt benned valamit, és amitől jól érzed magad. Ami miatt tompulnak az érzékeid, és már kevésbé vizslatod a környéket, hibák után kutatva. Elhiszed hol vagy, és élvezed, ami történik.
Ezek után jön egy stagnáló rész, se pozitív, se negatív, kicsit így hagyja, hogy megbizonyosodj, igazad volt. Hiszen ha sok jó történne egymás után, gyanakodni kezdenél, hogy csak álmodod. Ez lehet A-ból B-be sétálás, egy reggelizés, egy könyv olvasása, házi írása, bármi, ami teljesen átlagos, a mindennapi élet része, nem feltűnő, és elég ahhoz, hogy túl unalmasnak tartsd, hogy álom legyen. Elhiszed hol vagy, élvezed, ami történik, majd megbizonyosodsz arról, tényleg nem lehet álom, hiszen ahhoz túl furcsán átlagos.
Most következik a félelem felvezetése. Mikor is elkezdődik a cselekmény, aminek a kimenetelétől félsz, vagy ami bajt hozhat rád. Ez nálam sok esetben egy-egy utazás kezdete, egy-egy munka elvállalása, vagy akár csak a körülmények olyan megváltozása, aminél már érzed, hogy ez mihez fog vezetni. Elhiszed hol vagy, élvezed, ami történik, megbizonyosodsz arról, hogy nem álmodsz, feléled benned a félelem. (Boldog álom esetében, ilyenkor látod, hogy valami nem normális, valami mégsem stimmel a valóságba.)
Egy lépéssel a cél előtt. A cselekmény. Megtörténik, amitől féltél. Ami mély nyomot hagyott benned, és amit épp a szoba kiragadott, vagy csak rájössz, mese az egész, és nem is vagy a virágos réten a szerelmeddel. Gyors, hatásos, és kegyetlen. Remegéssel, sírással jár nálam, vagy akár kiabálásokkal, amit nem hallanak meg, hiszen csak az álmodban szól. Elhiszed hol vagy, élvezed, ami történik, megbizonyosodsz, arról nem álmodsz, felébred benned a félelem, majd teljesen összezuhansz.
A leghosszabb rész, mikor mást sem akarsz, csak felébredni, vagy ha nem tudod, h álomról van szó, csak megnyugodni, azt h vége legyen, és aludhass kicsit.
Itt lehet még csavar a történetben, amikor egymásba épített szobákról beszélünk, amikor is azt álmodjuk, hogy a kiakadás után lefekszünk, majd mikor felkelünk, tapasztaljuk, hogy csak álom volt, megnyugszunk, majd miután ez megtörtént, az egész az elejéről kezdődik, és mikor ténylegesen felébredünk (mikor a legbelső szobába érünk), már végképp nem tudjuk igaz-e hogy csak álmodtuk vagy sem.
Nem találom a helyem, és nem találom a szobámat. Bolyongok egyik szobából a másikba, egyre fáradtabb vagyok, de nem merek sehol se ledőlni, mert mi történik, ha kiderül, hogy rossz helyen vagyok, és ott is csak egy újabb valóságutánzatos világ vár, az újabb kitalált történeteivel. Félek belépni egy ajtón, és ha épp csak a jó dolgokra koncentrálok, és úgy lépek be a szobába, akkor meg biztos, hogy olyan ajtót találok, ami a boldog emlékekből táplálkozva gyártja nekem a kitalációját.
Így hát csak járok-kelek a folyosókon, és keresek valakit, aki segít megtalálni legalább egy szobát, ami nyugalmat nyújt.
