Cukor nélkül a tea is keserű

Nem kell mindig, mindent elolvasnod. De neked sem. A többiek, akik annyira nem kötődnek hozzám, meg szabadon eldönthetik.

Úszott a tengerben, és lubickolt. Élvezte a vizet, melyik halacska nem élvezi. Imádott fel-le úszkálni, és elnézni, ahogy a többiek teszik ugyanezt. Szerette az életét, nem volt benne sok nehézség. Nem olyanok, amit felfogott volna.
Hirtelen arra úszott megint az a nagy cápa. Együtt vannak, egy csapatban, bár a cápa nem úsznak csapatban, mégis ott volt vele és a másik két hallal. Szerette, mert nem tett olyat, ami miatt ne. De egy ideje nem tudta. Akarta, próbálta, de egyre jobban idegesítette a dolgaival. Nem hagyta békén őt. Mindig üldözte, és játszott vele. Mintha fel akarná falni, de sose tette. Csak kóstolgatta.
Jött felé, és ő megijedt. Menekülni próbált, arrébb, máshogy fordulva, hátha úgy nem veszi észre őt, vagy elmegy mellette. Nem ment. Közeledett, és tudta, hogy nem tud hova menni. Beteg volt, és fájt az uszonya. Nem tudott arrébb menni. Megrémült, és úszni akart. El, el, el. Mindegy hova, mindegy kivel találkozik, csak valahogy el. Szerencsétlennek érezte magát, és utálta magát. Már megint rossz helyen van, már megint rosszat csinált. Ha nem lenne ott, nem jönne felé. Ha a saját helyén maradt volna, kevésbé biztos, hogy arra jár. De a saját helyén nem tudott. Anya azt mondta neki, hogy itt legyen, itt tud kényelmesen lenni, anélkül, hogy sokat kellene mozognia a sebesült uszonyával. Itt maradt. Hitt neki, most még is miatta is volt veszélyben. Ott volt, és nem segített neki senki.
Odaért, és megállt mellette. Hozzáért, és ott volt. Utálta, gyűlölte, és menni akart. Mindegy, csak hagyja békén. Könyörgött, de nem volt kihez. Sírt, és kapálózott. Szabadulni akart. Megkötözve érezte magát, mintha elkapták volna, és horogra akadt volna.
-Nem lesz baj, nem fog fájni. – vicsorogta a cápa, és csinálta tovább, amit elkezdett. Egyre közelebb került, egyre inkább ott volt, és egyre jobban érezte undorító pikkelyeit a sajátjai mellett. Hallotta minden lélegzetvételét, nem tudott elmenekülni, még gondolatokban sem. Ott volt, és nem tudott elúszni. Hirtelen nem kapott levegőt. Mintha nem tudna a víz alatt levegőhöz jutni, hirtelen úgy érezte magát. Közel volt, még közelebb. Ennél már nem tud közelebb lenni. Már csak az van hátra, hogy bekapja és vége legyen. Mert neki akkor ugye vége van. Szembe kellet nézni vele, ez vár rá.

Egy éles hang, egy mentőöv, egy segítség, egy hal, akinek örök hálás lesz. Elterelte a figyelmet, és ő meg arrébb tudott úszni kicsit. Az ijedtség meghozta az erejét, és mindegy mennyire fájt, úszott, úszott és úszott, be egy közeli mélyedésbe, ahol elbújt, amíg a cápa el nem ment. Megszabadult, és vége volt. De akkor mért nem érzett megkönnyebbülést?

Aludni kellene. Mennem kéne, nekem még sincs kedvem. Meglepő, még álmos is vagyok, nem fáj semmim, rémálmoktól sem félek, akár mehetnék is.. Mért nem teszem? Félek a holnaptól. Félek az ébredéstől, a napi programtól, ami holnapra elég zsúfolt lett, és a lehetőségtől, hogy esetleg változik valami. Mint tudjuk, azt én nem bírom. Nem szeretem, ha változik, ha más lesz, ha csak kicsit is máshogy alakul, ahogy valaki nekem megmondta, ne adj isten megígérte. Nem. Az nem megy. Így csak reménykedek, és mikor majd eljutok oda, hogy az egész teljesen tök mindegy, mindegy mi történik, akkor is végigcsináljuk a napot, bőgés nélkül emelt fővel, nah akkor, de csak akkor fogok elmenni én is csicsikálni, mint már mindenki más az osztályon.

Addig itt vagyok, és írok. Már írtam két nagyon fontos személynek az életemben. Már megnéztem az összes e-mailemet, már megcsináltam mindent, amit lehet, még is sok minden van még bennem. Megint úgy érzem, hogy csak írnék, és írnék, és írnék. Miről? Magam sem tudom. Csak muszáj, és kell, mert ezt érzem.

Nehéz helyzet előtt állok újra. De hát, azt hiszem, ez mindig is így volt az életemben. Könnyű sose volt semmi.

Folytatván a labirintusos bejegyzésemet.
Új segítőt kaptam, új ösvényt, menjek azon. Ez mégis átalakult. Nem olyan nehéz, nem olyan hosszú, nem olyan veszélyes. Lassú víz partot mos. Nah ez is olyan. Várunk, várunk, és egyszer csak jutunk valahova. Mintha mozgó járdán lehetne csak közlekedni itt.
Nem tudom, mit tegyek, vagy mit nem. Ami új, mert mindegy mi van, meg szoktam oldani, ki szoktam találni valamit. Most mégse megy. Most várok, és állok. Haladok én előre, csak én nem látom. De valszeg csak azért nem, mert a labirintus falai mindenhol ugyanúgy néznek ki. Legalábbis remélem. 

Esténként árnyak jönnek, és azok rémisztgetnek. Most ezek ellen küzdünk minden erőnkkel. De nem tűnnek, és nem szűnnek. Kaptam már csodafegyvert is, de nem vagyok hajlandó állandóan használni, mert az csak engem rombolna szerintem... Szóval várunk, állunk, és küzdünk. Persze nem látványos harc ez, alig néhányan tudják, hogy én tulajdonképpen küzdök. De attól még megteszem, és csak azéért mert most még kilátástalan, attól még én fogok nyerni. Szóval jobb megijedni, és kitérni előlem. :)

Egy embernek szerettem volna konkrétan írni, de a mai este miatt, már más is képbe került.

THE LOVE

Nagyon szeretlek, és nagyon fontos vagy. Sok mindent megtennék érted, és a kapcsolatunkért. Most mégse tudom, mit tehetnék, vagy mit csinálok rosszul. Nem szeretnélek, ennek ellenére, valamivel mindig kiakasztalak, valamit mindig elrontok. Ha nem miattam van, és nem én rontom el a dolgokat, akkor viszont mond meg, hogy mi a baj. Azt hittem, hogy a meló, meg amiatt van sok vitánk, hogy mostanában nem figyeltél annyira. De ennek vége van. Itt vagy, figyelsz, és törődsz. Aminek örülök, és ami nagyon jól esik. A régi vagy, az igazi, az, amire tényleg azt mondom, hogy te vagy. Valami mégis más. És nem tudom, hogy mi. Mintha félnél. Mintha minden mozdulatomra megriadnál, és veszélyben éreznéd a helyed. Ha nincs így, javíts ki, és beszéljük meg. De amíg meg nem nyugtatlak, hogy nincs baj, itt vagyok, és szeretlek, addig szoktál csak ideges lenni,  utána már nem. És most mindegy miről van szó.
Azt is elfogadom, hogyha féltékeny vagy, és ez a baj mostanában. Ezt korábban már írtam is. Nem lehet könnyű, hogy mindig pasikkal vagyok körülvéve, de ez a legeleje óta így van, és ezt az elején is tudtad. Bíznod kell bennem, és tudnod kell, hogy soha nem csalnálak meg, mindegy mi történik, ki van mellettem, vagy kivel barátkozom. Mindenki más rajtad kívül, csak barát lehet. Több nem. Elhiszem, hogy van benned egy félsz, és hogy István miatt sokszor elbizonytalanodsz, vagy rögtön az ő példája jut eszedbe bárkiről, főleg olyanról, akihez hamar kerülök közel. Ezt megértem, és elfogadni is el tudom. Hülye voltam, és nem tudom, hogy túl tudsz-e lépni azon a két héten. De ahogy én megtettem, ahogy én elfelejtettem, és nem látom minden pillanatban azt, hogy szakítani akarsz, neked is meg kell próbálnod, ezt elfelejteni. Ha nem megy, mindig vitáink lesznek. És nem azért, mert én fájdalmat akarok okozni, és nem érdekel, hogy téged mi idegesít. Hanem mert téged, idegesíteni fog mindenki, aki közel áll hozzám és pasi, én meg pont ezért megpróbálok kevésbé közel kerülni hozzájuk. De ez meg csak téged fog  még inkább bosszantani, hiszen nem azt akarod, hogy én ne barátkozzak senkivel, inkább csak saját magadra vagy mérges, hogy újra és újra a régi dolgokra gondolsz.
Ez a bejegyzés nem azt jelenti /sugallja, hogyha nem változtatsz, szakítunk. Eszembe se jutna szakítani. Már rég nem ilyenekben gondolkodok. Csak egy segítségkérés, hogy figyeljünk oda erre, és igen is beszéljük meg, ha kell 100x, hogy utána nyugodt legyél, és ne ideges, akárhányszor kimondom valaki nevét.
Nem tudom, mit mondhatnék még. Várom a költözést, már 1 hónap sincs hátra, és veled leszek. Az se lesz egyszerű. Biztos, hogy nagyon nem. Sokszor megpróbálok majd menekülni, és sokszor fogunk mi is vitázni. Már csak azért is, mert mi így oldjuk meg, mi vitázunk, és kiadjuk magunkból. Aztán következő pillanatban már röhögünk az egészen, de talán ez így is a legjobb, amit tehetünk. Egyet kérek tőled. Tényleg gondold át, hogy ezt szeretnéd-e. Még meggondolhatod magad, még van időd. De ha beleugrunk, akkor már ne forduljunk vissza, és ne közben döbbenj rá, hogy neked még is csak más kell. Persze  akkor mész, amikor akarsz, nem foglak erővel magam mellett tartani. De azért költözni úgy költözzünk, hogy biztosak vagyunk benne, hogy ezt akarjuk. Szerintem. Szeretlek.

THE FRIEND 

Eredetileg ugye neked akartam írni, és neked szólt volna az a bejegyzés, amit tegnap előtt írtam volna meg. Ez mégsem jött össze. Hogy mért, vagy mért nem, nem tudom, de talán nem is ez a lényeg. Átküldted a bejegyzést, mondván cenzúrázzam. Elolvastam, és megint csak megijedtem. Nagyon őszinte, nagyon Mesis bejegyzés lett. :) A körülötted lévők többségét elküldted melegebb éghajlatra, és bár írtad, hogy van 2 ember, aki ismer, féltem. El is kezdtem magyarázni neked, mitől félek igazán. Mindig olvasom a blogod, újra és újra, nem volt olyan bejegyzés, amit nem olvastam volna el. Itt vagy, beszélgetünk, és tényleg sokat elmondunk egymásnak. Én még is mindig megijedek. Félek, hogy csak én képzelem, hogy csak én hiszem, hogy ismerlek valamennyire, és hogy közben belül, te továbbra is más vagy, és továbbra is van egy szint, ahova még nem engedtél be. Azon gondolkodtam, hogy vajon mit jelent téged ismerni. És ekkor jöttem rá, hogy nem is nagyon vannak olyan dolgok, amik állandóak az életedben. Egyszer mindenen túlteszed magad, máskor azt mondod, hogy minden megmarad benned. Nyílván egyik része a nagyközönségnek szól, másik meg a közelállóknak. De még is. Lehet, hogy nem is azzal van a baj, hogy milyen vagy. Lehet, hogy megvan már nagyon sok tulajdonságod, ami nem változik, ami ott van évek óta, csak nem engeded észrevenni őket. Sokszor kezelsz úgy, mintha nagyközönség lennék. Átjössz, beszélünk, és elkezded a begyakorolt szöveget. Az előre gyártott sablont, amit mindenkinek leadsz. Én nem értem, nem értem, mért vagy megint más, olyan amilyen nem hiszem, hogy vagy.  Ülünk egy ideig, majd egyszer csak elkezdesz megint önmagad lenni. Akkor, akkor szoktam elkezdeni figyelni, és elhinni, hogy kapok valamit belőled, látok valamit A Bencéből. Fontos vagy, és sokszor anélkül, hogy beszélnénk, tudom, hogy miről fogsz blogot írni. Sokszor még mielőtt cselekednél, sejtem, hogy mit fogsz tenni. Igen, valószínű, hogy ismerlek. De hogy mennyire, és mikor leszek ebben valaha biztos, azt nem tudom. Nehéz elhinni. Nehéz elhinni, hogy barátod vagyok, hogy tényleg annak tartasz, és nem lépsz le két perc múlva, ha épp olyan a hangulatod. Próbálkozom, és az idő, biztos ezt is megoldja. De addig nem tudok mást tenni, mint minden bejegyzésednél, ahol megemlítesz, reménykedni, hogy igen, rám gondoltál, igen azt érzed, amit én. Örülök neki, hogy itt vagy, hogy az vagy aki, és hogy megbízol bennem, és egyre többször önmagadat adod.

Megint érdekes blogbejegyzés született tegnap. Nem tudom, mit kellene elmondanom még azzal kapcsolatban. Az események így konkrétan egymás után nem történtek meg, ez nem is erről szólt. Ez az érzésekről szólt, ami most bennem van. Akitől távol vagyok, akihez haza kell járnom folyton, aki itt vagy, és akiket meg majd látok mindig. Aztán végül is össze is szokott jönni, de nem tudom.
Nem tudok most mit tenni. Csak várni, hogy más megoldja, hogy talizni tudjunk. Én most nem tudok menni, nem tudom megoldani. Én itt vagyok, de ha nem, akkor is székhez, kocsihoz vagyok kötve. Ez nem rejt sok lehetőséget magában. Így megint rá vagyok utalva arra, mások hogy osztják be az idejüket, és mikor szakítanak rám időt, mikor hiányzok nekik annyira.

Gondolkodtam, hogy mitől félek leginkább. Rájöttem, hogy nagyon sok minden kiszámítható, vagy várható, így attól, ha félek is felesleges, ezáltal nem is lehet a legnagyobb félelmem.
Magamtól félek a legjobban. Attól, hogy sok vagyok, és ez másoknak sok. Hogy amennyi energiát a kapcsolataimba befektetek, végül is soknak bizonyul, és emiatt szakad meg valakivel egy jó időszak. Próbálkozom, de nem megy. Mindig 150%on pörgök legalább, így nyílván a kapcsolataim is erről szólnak. Nem tudok kevesebbet írni, hívni, beszélni, ott lenni, vagy csak figyelni. Valahogy ez hozzám tartozik. Szóval, akinek sok, akár csak egy kicsit is, az szóljon, és akkor figyelek rá, és megpróbálok kevesebb lenni. Hiszen a kevesebb néha több. Csak találnám meg végre, hogy hogy legyek az.

A párduc mellett ébredt. Tudta, hogy itt kell lennie, de mégis furcsa érzés volt. Végignézett kicsi, törékeny testén, veszélyt rejtő, és éles csáprágóin, és méregtövises farkán. Több száz hozzá hasonló élt a világon, ő mégis azon kevés fajták közé tartozott, akinek szúrása halálos lehet. Egy afrikai skorpió, aki távolról ártalmatlan rovarnak néz ki, de hogy közelít felé az ember, egyre jobban kivehetők a fegyverei, ami miatt végül is nehéz megközelíteni, de mindenképpen tudni kell a módját. A skorpió kicsi, és megijed a nagy állatoktól, nagy árnyaktól. Ezért sokszor az, aki közelebb akar menni hozzá, fel kell, hogy készüljön a lehetőségre, hogy megmarja. Nem akar ő bántani, csak kicsi, és fél, hogy el akarják taposni.
Nem látta, mi az, amiért a párduc mellette van. Egy fekete párduc, egy skorpió mellett. A párduc igazi kincs volt. Sokan nem tudták, és nem látták, hogy nem is tiszta fekete ő, szürke, alig kivehető pöttyei csak annak maradtak homályban, aki távolról szemlélte. Igazi ragadozó, sokszor zsákmánya észre sem veszi, veszélyes ellenfél.
Csak feküdt ott, a párducon, és várt. Várta a pillanatot, amikor felkel, és amikor neki indulnia kell. Várt és közben egyre idegesebb lett. Mért kell neki elmennie, mért kell neki itt hagynia, mért nem lehet vele, mért nem lehet csak mellette. Utált visszamászni a régi fához, vissza a családhoz. Az ő árnyékában érezte jól magát, ott tudott a legjobban hűsölni, és legkevesebbszer támadni. Hiszen ő meg nem szeretett támadni. Nem szerette, hogy veszélyes, és nem közelednek hozzá. És sokszor rémült meg magától, és attól, hogy a másiknak fájdalmat okoz. Csak egy skorpió akart lenni a többi közül, egy átlagos, egy normális, egy sebző, de nem halálos változata.  

Eljött az idő, és mennie kellett. Persze a párduc elkísérte, és már távolról hallotta a keselyű rikácsoló hangját. Ahogy valamin megint problémázik, és megint döglött állat szaga terjengett. Mindig ezt csinálta. Egy dögevő madár. Amúgy is mindig mindent elrontott, ami jó volt, szép, vagy csak egy nyugodt forró napsütéses nap. Van belőle szép fajta, amire jó ránézni, vagy csak legeltetni az ember szemét rajta mikor száll. Az fenséges, és gyönyörű tud lenni. Az ő repülésében nem volt semmi szép, vagy gyönyörű. Tollai itt-ott már meg voltak tépdesve, és szállni is csak olyan szerencsétlen módjára tudott. Újra és újra úgy nézett ki, mintha lezuhanna. De őt, már nem tévesztette meg. Ő tudta, hogy mindez csak színjáték. Hogy közel se olyan bugyuta, és olyan irányítható, mint ahogy azt a többiek képzelik. Pontosan tudja, mikor hogyan merre kell szállnia, hogy azt a benyomást keltse másokban, amit akar. Nem csinált mást. Körözött az áldozata felett, és lecsapott. Aztán, ha nem tartotta elégnek, újra és újra lecsapott. A skorpió kicsi volt, és épp ezért azt hitte, bánthatja. Mindig megoldotta, hogy magatehetetlen legyen, és ne tudja a skorpió megcsípni. Bábuként játszott vele, és nem számított mennyi kárt okoz.
A panda bundáján se csak fekete foltjai látszottak. Őt is bántotta a keselyű. Nála még az sem érdekelte, hogy látja-e más, amit csinál vagy sem. Egy nagy medve. Úgyse tud neki túl sokat ártani, mégis alakítani kellett, úgy ahogy ő gondolta, hogy kell. A panda nagyon szép fekete-fehér bundája már messziről látszott. Ritka kincs volt, sokan vadásztak a fajtájára. Volt is miért. Nagyon okos, tehetséges, és hatalmas szívvel rendelkező panda volt. Jó volt odabújni hozzá, és akkor minden más eltűnt. Hatalmas volt, és szerette, hogyha segíthet. Az egyetlen probléma az volt, hogy sokszor okozott fájdalmas, nagy mancsaival. Könnyen szorítóvá vált, ha ölelés kellett. Ott játszott a fán mindig, és evett. Mást se láttál belőle. Mint egy kisgyerek játszott, és evett folyton.
A keselyű, és panda mellett, volt még valaki. Egy galamb. Nyugodt volt, mindig ott volt, de ha nem, akkor meg mindig a közelben szállt. Az ő repülése más volt. Abban láttad a megkönnyebbülést, ahogy elszakad a talajtól, ahogy élvezi, hogy nem kell azzal foglalkoznia, hogy a keselyű megint a panda szőrét tépi, vagy a skorpió megint kit mart meg, és kit nem. Ha valaki valakivel beszélni akart, még is inkább őt hívta. Hiszen ki tud jobban közvetíteni, és több információt átadni egyik féltől a másiknak, mint egy galamb? Látszatra, viselkedésre teljesen átlagos volt. De mégis a keselyűt szerette, és a pandáért, és skorpióért, mindent megtett volna. Tollai kopottak, és nyúzottak voltak. Látszott rajta, hogy neki sok az állandó harc, és hogy ő csak egy nyugodt madár, aki a város terén szívesen felszedi az elszórt morzsát, de nem a sivatagi, erőerdős részekre született. Nem itt volt a helye, itt sok volt a veszély rá nézve, amiket mindig kibírt, és csinált, de a tollain azért rendesen meglátszottak már. 

Mikor hazaért, felmászott a többiekhez, és nézte, ahogy a távolban eltűnik szerelme árnyéka is. Nem volt sok kedve ott lenni, nem volt sok kedve beszélgetni, annál kevésbé volt energiája tolerálni a dolgokat. Idegesítette, hogy a panda folton játszik, és észre se veszi, hogy nem érdekli, és hogy olyanokat mond, amit nem is gondol komolyan. A keselyű csak a feje felett körözött, és nem is szállt közelebb, érezték, hogy nem tenne jót, ha túl közel kerülne most egymáshoz a két állat. Hogy ki került volna ki győztesen, és ki lett volna az, aki mélyebbnél mélyebb sebeket ejtett volna a másikon, azt ki lehetett találni, de nem is ez volt a lényeg. Senki nem akart most összetűzést, így mindenki maradt a saját fenségterületén. Egyedül a galamb vette észre a skorpió érzéseit, a kettős érzéseket, az indulatosságot. Ő próbálta nyugtatni, de nem sokra ment. Hiszen az önfejű skorpió csak azt látta, amit történt, és amit érzett. Hogy a másik mit miért tett, azt megint már csak a csípések, és fel-alá futkosások után vette észre, és látta világosan. Végül is otthon volt, eltelt a kiszabott idő, és bár nem szeretett hazaérni, és nem könnyebbült meg, egy idő után még is hozzászokott ahhoz, hogy megint otthon van, így amikor megint indulni kellett, megint idegessé vált. Hiszen a skorpió ilyen volt. Ha baja volt, csípett, és mart. Mást nem tudott. Mást nem tehetett, mást csak az kapott, aki elérte, hogy ne marjon. 

Közeledett a cél felé, és egyre inkább izgatottság, és viszontlátás öröme kerítette hatalmába. A gímszarvas. Ő ott volt, és tudta, hogy ha bajban lesz, akkor ő megint segít neki, vagy csak ott van, ha épp az kell. Mert így működött. És az ő árnyékában nappal a hőség is elviselhetőbb volt. És tudott aludni mellette. Segített neki, és meg tudta nyugtatni.
A gímszarvas határozott, tudja, mit akar, és megjelenésével, mindennel, amit tesz, tisztelet vív ki maga körül. Kicsit meg vannak tépázva az agancsának a részei, de az csak többet ad hozzá. Attól ő csak többé vált, és csak egy különleges érzést ad az embernek, ha ránéz. Figyel, és segít, ha tud. A gímszarvas nem változott. Ugyanúgy örült neki, és továbbra is jókat tudtak beszélgetni. Jó volt megérkezni, és megnyugodni. Nem lehetett a párduc mellett, de itt is szerették, és itt is figyeltek rá. Barátra mindenkinek szüksége van, még egy skorpiónak is. 

Eltelt két nap, és jött az új esemény. Újra találkozhatott a sivatagi rókával, és a cibethiénával. Ennek nagyon örült. Ők ketten voltak még a legfontosabbak, remélte, sosem veszti el a társaságukat. 

A sivatagi róka, akinek törékeny teste van, és hatalmas fülei, amikre szüksége van este, tájékozódáshoz. Aki nagyon tudna figyelni, és segíteni, de aki még sokszor inkább törékeny külsejével van elfoglalva, meg a kisebb sérüléseivel. Hiszen ne is lenne róka, ha nem keresné állandóan a bajt, és ha nem szerezne magának mindig kisebb-nagyobb sebesüléseket. Nagyon szeretik egymást, bár ő ijed meg legtöbbször a skorpiótól, és ő tartja a legtöbbször veszélyesnek. Nem mindig tudja, vagy sokszor elfelejti, hogy őt biztos nem fogja bántani, vagy ha mégis, akkor sem direkt csinálja. Megijed, és sokszor inkább elfut, ahelyett, hogy odamenne, és lefogná, miközben az ideges. De jól el vannak, és jót tesz, hogy ott vannak egymásnak.  

Utolsónak maradt cibethiéna. Egy félelmetes, és elsőre ellenszenves hiéna, aki nem engedi, hogy közelítsenek, inkább elfut. Ragadozó, de más nem is tudna lenni. Nagyot tud harapni, ha féltve érzi magát, de mint minden macska, neki is szüksége van a kényeztetésre. Ott van mindig, és lehet rá számítani, de ha még sem, akkor viszont a skorpiónak kell sokkal jobban észnél lennie, mint szokott, mert hamar fel lehet mérgesíteni, és akkor a kettejük vitájából jó sose lesz. De megtanulták egymás természetét, és indulatait kezelni, és most már nincs is semmi problémájuk. Megértik egymást, sokkal jobban, mint bárki mással, hiszen ők azonos természetűek, ugyanúgy nem közelítenek egyikkőjükhöz sem, csak amíg a skorpiónál félnek, úgy a hiénánál egyszerűen nem szimpatizálnak a mogorva kinézetével. 

Várt, és várt. Múlt az idő, számára mégse tűnt fel. Semmi sem változott, senki sem jött, senki sem segített. Ott volt, és kapaszkodni akart, segítséget kérni, és hagyni, hogy segítsenek. De ő egy skorpió. Ha segíteni akarnak neki, akkor is sokszor megcsípi véletlenül a másikat az ollójával. Így meg egy idő után kevésbé akarnak segíteni, és bár ott vannak körülötte, ő sokszor nem is kéri azt. Egyedül akarja megoldani a problémákat, hiszen ő mégis csak egy skorpió, aki egy kicsi, törékeny állat, de mások számára csak egy csipkedő állat.

Jól vagyok, és jól érzem magam. Pontosabban, iszonyatosan jól érzem magam. Ez persze több dolognak is köszönhető, vagy több dologra is foghatnám. Hogy mi volt az, ami leginkább meghatározó volt a mai napomban, azt nem tudom. Leginkább minden, vagy néhány pillanatot leszámítva minden. Bőgtem, rosszat álmodtam, el is estem, fel is horzsoltam a térdem, rosszul is voltam, valahogy még is eltűnnek ezek az apró dolgok most, és csak azt érzem, hogy boldog vagyok.

Tegnap este kezdődött, és hajnalig tartott az első része. A második 11től 4ig, a harmadik meg most este, és remélhetőleg még a mai nap utolsó órája és a holnap hajnala is ilyen jól fog telni. Volt közbe 2 óra, amikor nagyon rosszul éreztem magamat, és amikor a számomra egyik legfontosabbakkal veszekedtem. De vége van, és minden rendben van. Minden a régi, vagy leginkább megint új, és ez által remélhetőleg jobb, is mint volt.

Felesleges lenne többet írnom, és ha akarnék, se tudnék mit. Jól vagyok, megtaláltam a helyem, és újra ételmét látom annak, hogy csináljam, amit szeretek. Maximum el leszek kényeztetve. :D

Megvan a tökéletes téma, a tökéletes cím. Amiről már rég írnom kellett volna, amit már rég meg kellett volna, hogy fogalmazzak magamban, de még most is félek kicsit tőle. Nem azért, mert félek, hogy olyan dolgot tudok meg, amit eddig például nem tudtam, csak mert nem tudom, vajon itt és most van-e a helye ennek az egésznek.

Azóta eltelt egy nap, még is itt motoszkál a fejemben a téma, az érzés, a mondanivaló. Ez elég kevés alkalommal fordul elő, és őszintén megvallva elég rossz eredménnyel szokott ezekből a pillanatokból bejegyzés születni. Kevésbé összeszedettebb, mint a többi, követhetetlen gondolatáramlat, vagy egy nehezen megfejthető érzelem kerekedik belőle, mint sem értelmes mondatok. Nem tudom most mi lesz, vagy mi nem. Kellene egyáltalán erről írnom, vagy sem.

Nem tudom, hol kezdjem, így inkább belevágok a közepébe, majd alakul. Apám kezdi a sort. (Vér szerinti) Egy név, egy esély, hogy létezik még valahol a világban másik testvérem is. Ennyi. Ő ennyi. Illetve ennyi lenne. Mégis több. És nem jó értelemben véve. Kezdjük a megfoghatóval. Egy pletykával, egy lehetőséggel, miszerint mást is elhagyott még előttem. Akár igaz, akár nem (ami mellesleg nem lényegtelen), már sokat elárul róla. Az az ember, aki egyszer megijed a felelősségtől, és lelép, az nem megbocsájtható, de egy idő után, kellő távolságból nézve megérthető. Előfordul. Hogyha ezt viszont másodjára tette meg, azt már nem tudom megérteni, nem tudom elfogadni. Ha nem másodjára tette meg, és nincsen/ek bátyáim, attól még továbbra is felmerül bennem, hogy akiről ilyen pletyka születik, az milyen ember lehet, és milyen nem. Vagy ha végletekig aranyos is vagyok... Hogyha bent, a kollegáinak nem is mutatta milyen is ő valójában, és szerepet játszott, akkor is az biztos, hogy nem tett jó benyomást másokra, nem jöttek vele ki a legjobban. Ha meg jól kijött az emberekkel, akkor meg még is csak kell lennie valami alapjának, a pletykának.
Nem tudom külön leírni, szétválasztani egymástól a kettőt. Bátyáim, avagy nem bátyáim. Az információ egy, vagy kettő, esetleg ikerpárról szól, fontos információ, hogy ott se vállalta őket, csak tartásdíjat fizetett. Persze az egész gyenge lábakon áll, még is ott lebeg a levegőben. Egy gyerekből könnyen lesz kettő, kettőből még könnyebben ikrek. A pletyka még is csak pletyka, ha más nem a jellemzői mindig maradnak.
Több eset lehetséges, és itt megint csak feltételezésekbe bocsátkozom. De meg kell tennem, le kell írnom, valahogy fel kell dolgoznom a dolgokat. Így remélhetőleg sikerül valamennyire.
Ha nincs gyerek, akkor vajon mi alapján születhetett a pletyka. Lehet, hogy én vágyom túlzottan arra, hogy igaz legyen a történet, de szerintem nem születik pletyka gyerekről, ha nincs.
Ha kettő van. Ikrek, vagy nem ikrek. Elmondom a logikámat, aztán mindenki eldönti van-e benne szerinte ráció vagy sem. Ha két különböző korú a gyerek, akkor az egyiket (értelemszerűen az elsőt) egyszer vállalta, és ott maradt vele, hiszen ha nem hogy születik meg a második. Ha már egyszer vállalt egy gyereket, utána mért hagyta el a második után mégis őket? Persze, megromolhatott a kapcsolat. De ha egyszer vállaltam a felelősséget, utána mégis tönkrement a kapcsolatom, de aztán mással együtt vagyok, aki terhes lesz tőlem, azt a gyereket nem tudom olyan egyszerűen eldobni. Mitől érne az kevesebbet, mint az első, akit egyszer felvállalt. Vagy nem? Ezen logikát követve, ha két gyerek volt, inkább az ikrek variációt tartom valószínűnek, hiszen akkor nemes egyszerűséggel dönthetett úgy, hogy ez nem kell neki, és továbbállt, majd az én esetemben újra ezt a döntést hozta.
(Extrém eset lenne persze a szappanoperába illő helyzet, miszerint már az elsőt se vállalta, de utána még is csak együtt volt az exével, aki újra teherbe esett, és tulajdonképpen egyik gyereket sem akarta, mégis kettő van.)
Persze felmerült a kérdés, vajon milyen életet képzelek el neki. Vajon visszament-e az ikrekhez, vagy született-e azóta gyereke, vagy úgy általánosságban mit hiszek, esetleg szerintem próbált-e megkeresni.
Visszamenni nem hiszem, hogy visszament, és vállalta az egyszer eldobott gyereket/gyerekeket. Hiszen, ha mégis így döntött volna, időben én volta közelebb, engem kellett volna megkeresni, velem szemben érezhette volna, hogy van még esélye esetleg. Persze bárhogy működhet az ő agya, így akár vissza is mehetett.
Született-e azóta gyereke? Biztosan. Nehezen tudom elképzelni, hogy az óta ne lenne öcsém, vagy húgom valahol a nagyvilágban.
Ezen kívül túl sokat nem gondolok, és nem is akarok. Nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni, külön kis világot kialakítani magamnak, hogy mi is történt, mit miért csinált, hogy aztán megnyugtassam magam valami olcsó hazugsággal, hogy tulajdonképpen szeret, és kellek neki, csak hát ez így jött ki. Nem. Nem kellek neki, nem kellettem, és továbbra se kellek neki. Nekem még is szükségem van rá, hogy megkeressem, hogy lássam, vagy beszéljek vele, vagy, hogy egyszerűen szemen köphessem. Amit persze nyílván nem tennék meg, annak ellenére, hogy lehet, többet használna, mint egy fél éves pszichológiai kezelés.
Kell, mert esélyes, hogy van más testvérem. Az meg nekem, nagyon fontos.  

Apám. Ide most azt kellene írnom nevelőapám, még se tudom ezt megtenni. Egyrészt nem tisztelem annyira, hogy a nevelést, és az ő megnevezését egy szóban használjam, másrészt meg tökéletes az apa szó is az ő helyzetére. Nem nevelt máshogy, illetve nem tudom. Nem tudom elmondani a dolgokat rendesen, úgy ahogy igazán történtek, mert nagyon erősen irányítanak az érzelmeim. Márpedig feléje most semmi pozitívat nem érzek. Túl egy pszichológuson, és hosszú átvirrasztott éjszakák miatt jelenleg nem bírom elviselni. Se azt, amikor itthon vagyok, és a közelébe kell lennem, se a véleményét, a beszólásait, a megjegyzéseit, mindegy mellettem, vagy akkor teszi őket, amikor itthon se vagyok.
Őt hibáztatom. Azért amit tett, azért, hogy az megviselt, és azért, hogy az óta se tudok talpra állni, úgy igazán. Ülök és várok. Várok a szavakra, a mondatokra, arra, hogy kicsit megnyugodjak, és ne az indulatok írjanak belőlem. De nem megy. Nem tudok megbocsájtani neki. Nem akarom megérteni, mit miért tett. Nem tudom milyen logika szerint volt ez helyes, és jó, vagy egyáltalán elfogadható. Ideges vagyok, ha rá gondolok, és rosszul vagyok. Félek, és megijedek. És ha becsukom a szemem, akkor meg elveszek. Sok a gondolat, az emlék, az indulat, a düh.

Előbb volt az előszó, most jön a lényeg.Az, hogy apám lelépett, az hogy a másik mit csinált, hogy egyik se pozitív és egyikkel sincs meg a normális apai viszonyom sok mindenben meghatároz. Nem csak a személyiségemet, nem csak abban segített, hogy erős legyek, és ne hagyjam, hogy romboljanak és kárt okozzanak. A kapcsolataimat is sokban befolyásolja az, hogy velük nincs, vagy milyen a kapcsolatom, illetve hogy mit kaptam tőlük.

Szükségem van a pasikra. Velem egy idős, idősebb, mindegy, mindenki helyet kap. Kapcsolat, barát, haver, vagy csak ott van, mindegy, mindegyikre igényt tartok, és mindenkinek időt szakítok, és mindenkire maximális figyelmet fordítok. Sokszor gondolkodtam már, hogy páromnak a legnehezebb. Azt elfogadni, hogy a legjobb barátom pasi, az még rendben van, mert már akkor az volt, amikor ismerkedtünk. Elejétől fogva el kellett fogadnia, meg is tette, megértette, hogy az életben nem lesz közöttünk semmi több. Szoros kapcsolat, és szoros barátság, de ahhoz hasonló, ami Petivel van, sosem. De ezek után, amikor el kellett fogadnia, hogy barátkozni Bencén kívül is leginkább a másik nemmel sikerül, ennél már kicsit nehezebb volt. Aztán jött a két hét, és a barát, akit megtarthattam volna, de aki tudtán kívül is szétzilálta volna a kapcsolatomat. Ott jogos volt a féltékenység, a félelem, hogy a másik oldal többet akar. Nagy valószínűség szerint akart is. De most nem is ez a lényeg. Köszönöm, hogy kitartasz, és hogy elfogadsz így.

Most megint van valaki az életemben, aki kezd egyre fontosabbá válni, és akihez egyre többször fordulok, ha baj van, vagy ha csak egy kis nyugalomra vágyom. Nem tudom, meddig fog ez tartani, mennyire lesz tartós vagy sem. Remélem, hogy nem áll tovább, és nem csak néhány hét jut az ismertségből.

Azon gondolkodtam, hogy annak, aki velem barátkozik, nem lehet könnyű dolga. Nem azért, mert nehéz velem. Nem azért, mert nem figyelek a másikra, nem vagyok kedves, és aranyos, vagy, mert ne lehetne velem beszélgetni, lelkizni, vagy épp csak röhögni. A probléma pont ott van, hogy túl sok vagyok. (Bár ez nem csak a pasiknak probléma.) Sok a figyelem, a törődés, az érdeklődés, de ami a leginkább sokkoló, az a minden témánál meglévő őszinteség. Ha én jól érzem magam valakivel, ha megnyugtat, ha segít valamiben, ha meg tud vigasztalni, akkor azt nekem amilyen gyorsan tudom, tudatnom kell vele is. El kell mondanom, hogy megnyugtatott, hogy jó volt ott lenni, hogy köszönöm. Nem azért, mert be akarok vágódni, vagy, mert mittudomén. Sokszor megijedek, hogy ezzel el is rontottam mindent, hiszen a kapcsolatok elején, ez felér akár egy támadással is. A másik, ami mindig, mindenkinek furcsa, az a szeretlek szó. És hogy én ezt nem csak egy embernek használom. Nem csak a páromnak mondom, hogy szeretem. A szeretlek, az egy iszonyatosan tág fogalom. Sokféle szeretet van, és egy szóval csak úgy tudom kifejezni mindegyiket, hogy szeretlek. Ez nem szerelem feltétlenül. Ez nem jelent szenvedélyt, barátságot, megfogalmazhatatlan jó dolgokat feltétlen. Ez egy érzés. Amit vagy érzek vagy nem. Aki megmozgat bennem valamit, aki jófej, vagy aranyos, aki figyel rám, vagy segít, az elindul egy úton. Ahol egy idő után hallani fogja, hogy én azt mondom szeretni, és lehet, meglepődik, ha átölelem, vagy azt mondom, hogy szükségem lenne az ölelésére. Én ilyen vagyok. Nekem éreznem, és hallanom kell többször is, hogyha kellek, vagy szükség van rám. Kell a megerősítés, kell a biztonság.

Bőgök. Nem tudom miért, vagy mitől. Vagy legalábbis most nehezemre esne megfogalmazni. Itthon vagyok, jól vagyok, de ideges vagyok. Nem tudom, hogy a helytől, vagy bármi mástól. De idegesít. Az, hogyha hangosak, hogyha beszélnek, ha nem beszélnek, ha a másik a hibás, ha baj van, ha nem figyelnek rám, ha figyelnek. Ha nem érdekel senkit, hogy mi lesz velem, mit akarok. Persze biztos érdekli őket, vagy őt, nem tudom.

Nem tudom elfelejteni. Hallom a szavait, azt a néhány mondatát, érzem, ahogy hozzám ér, minden mozdulatát látom magam előtt. Becsukom a szemem, és ott van. Pihenni akarok, de nem engedi. Fogva tart, még akkor is, ha messze van, engem meg felébresztenek, hogy csak álom volt... Itt van, de nem akarom, hogy maradjon. Szabadulni akarok tőle. Tőle, és az egésztől. Nem bírom. Én nem tudom ezt így megcsinálni. Kimerült vagyok, és egyre inkább az leszek. Mért nem hagy békén? Mért nem volt elég egyszer átélnem, félnem, és reszketnem? Mért kell újra és újra egyre többször, míg végül már félek lefeküdni, vagy csak elbóbiskolni, mert akkor is érzem, látom, hallom. Nekem nem jár a menekülés, a felejtés?

Nem tudom mi van veled, vagy hogy hogy segíthetnék. Egyre fáradtabb vagy, egyre többször vagy rosszul. Remélem, hogy tudtál most aludni, remélem, hogy jobban vagy. Fontos vagy, és aggódok érted, mert nem jó azt látni, hogy nem segíthetek. Talán te vagy az egyedüli, akinek tudok jelenleg segíteni, mindenki más messze van. Te itt vagy, én is itt vagyok, még se tudok mit tenni. Kérlek, gyógyulj meg, és legyél jobban, vagy csak mond meg, hogy mit tudok segíteni, azon kívül hogy megyek, és megnézem hogy vagy.

Aggódok. Aggódok érted és féltelek. Pont azért mert messze vagyok, és mert nem tudok semmit se tenni. Mert ha nem mondod el mi a baj, ha bezárkozól, én innen nem tudok semmit se tenni, hogy érezd, hogy itt vagyok, hogy bízz, hogy megnyílj. Félek, hogy sokat vársz magadtól, és hogy nem tudsz majd úgy teljesíteni, ahogy magadtól elvárod. Félek, hogy megvisel majd, ahogy sok mástól is hogy összetör. Bizonyos mértékig még mindig egy burokban vagy, és ahogy mindenki mást, téged is próbállak megóvni mindentől, mindenkitől, ami kiakaszthat. De nem tudlak. Főleg, mert messze vagyok, te meg sokszor inkább magadban tartod.

Felelőséggel vagyunk egymásért, magunkért, a ránk bízott dolgokért. Sokan félnek a felelősségtől, sokan megrettennek tőle, vannak, akik könnyen veszik, és akik mit sem törődnek vele. Én néha örülök is neki, mert ha valamit rendesen végig tudok vinni, akkor az jó érzéssel tölt el, hogy rajtam volt a felelősség, és még is megcsináltam rendesen. Sokszor persze túl soknak érzem, és nehéznek. De végül mindig sikerül, mert én nem engedem, hogy ne sikerüljön.

Úgy gondolom viszont, hogy sok egyéb mellett felelősséggel tarozunk sok más emberért is. Azért, akikkel együtt élünk jobban, mint azzal, akivel csak barátok vagyunk, kevésbé így folytatván a sort, egészen addig a személyig, akivel találkozunk, és beszélgetünk, barátság mégse alakul ki, de mégis érzed, hogy tenned kell neked is érte. Érte, vagy inkább azért, hogy legyen kiért tenni.

Nem értem, hogy egy olyan velem egy idős lány, akinek kiskora óta problémája van, hogy nem jutott el odáig 18 év alatt, hogy képes legyen megoldani a problémáit, vagy ha más nem segítséget kérjen azok megoldásához. Fel kellett volna nőnie, meg kellett volna erősödnie. Nem hagynia magát, és minden kis problémánál összeesni, sőt az általa kreáltakkal is megküzdeni.
Az édesapja elhagyta őket, másik családja van. Anyukája egyedül próbál helyt állni. Állásproblémái vannak, amik bár most rendeződni látszanak, semmi sem biztos egyelőre. Van egy nővére, és ő. Nem értem, hogy ennyi idősen, hogy nem ismeri fel a helyzetét, hogy nem jön rá, hogy az édesanyjának rá is szüksége lenne, és valószínű a nővére is jobban lenne, egy olyan húgtól, akivel meg lehet beszélni dolgokat, és nem saját magával van elfoglalva állandóan.
Hogyha baj van, segítséget kérek. Baj márpedig biztos van, csak kérdéses, hogy mennyire az a probléma, mint amit ő kitalált magának. Az a fulladás, szédülés, kocsiból kiesés, ami akkor következik be, amikor már senki nem figyel az emberre, az nekem nagyon gyanús, és nagyon figyelemfelkeltés szagú. Persze lehet, hogy én vagyok a rosszindulatú. De az, amikor valaki bekerül egy olyan helyre, ami tele van saját magukat roncsolt emberekkel, én semmilyen körülmény között nem tudok megnyugodni, és jól érezni magam. Nem tudnék egy aranyos nővértől hasra esni, és mindent elfelejteni. Ha rendben van a világképem, nem lenne semmi, ami engem egy olyan helyen megnyugtatna. Márpedig ő nyugodt. Figyelnek rá, és hisztizhet, ott az normális.   

Nem értem, és valószínűleg nem is fogom megérteni soha. Tartozok annyival neki, hogy elmondom a véleményemet, és segíteni próbálok neki. Ha nem sikerül, akkor viszont nem tudok mást tenni. Majd megnyugszom, és tovább állok. Más úgysem történik. Mindenki mindig, mindenhonnan csak tovább áll, ha elvégezte a neki szánt, vagy általa kreált dolgát.

Hogy féltem egyszer a tüdőgyulladásoktól, a cukorbetegségtől. Rettegtem, megrémültem a lehetőségtől, hogy levághatják a lábujjam. Mint sokan mások, féltem az ismeretlentől. A betegségektől, a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan problémától, ami szenvedést okoz. Azóta, mint sok más dolog, ez is megváltozott. Most már az ismeretlentől sem félek. Ha betegség, akkor az megelőzhető, leküzdhető, minimálisra csökkenthető tünetekkel, és nem állandó félelemmel jár. Sok betegséggel találkoztam, még ha nem is én küzdöttem meg velük, láttam a mellettem fekvő betegnek mennyi problémája adódik a betegségből, és mennyi a félelemből, hogy mi lesz a betegségből. Nem meglepő, hogy maga a betegség kevesebb problémát okoz mindenkinek, aki úgy áll hozzá, és a semmi probléma is lehet ugyanolyan terhes annak, aki problémát akar.

Végighallgatni egy-egy beteg történetét érdekes, tanulságos, megható, vagy megdöbbentő, de legtöbbször egyszerűen csak hosszú. Persze az, hogy sokan magukat sajnáltatják, és úgy ferdítik a történetet, hogy érzed, melyik rész marad ki, érzed, hogy ha a másik szemszögéből mondaná, rögtön nem lenne olyan vészes, hogyha egy-két dolgot megemlítene, már rögtön nem sajnálnák annyian, nem segít sokat. Egy idő után hozzászoksz, hogy csak a lényegre figyelsz, és osztályozni tudsz mindenkit két, legfeljebb három mondata alapján. Attól függ, mit mond, mit tart fontosnak, mit nem mond.

Engem továbbra sem ismer senki, és most már egyre kevesebb is az esély rá, hogy ez megtörténjen. Ugyan is az idő múlásával, és újabb és újabb emberek érkezésével, egyre többször kell elmondanom mi történt velem, mért vagyok itt, nekem mi bajom van. Ez fárasztó, számomra felesleges, és roppant módidegesítő. Ha belesetem lett volna, vagy cukorbeteg lennék, mg csak-csak ellennék vele. Megjegyeznék, hogy nekik is van cukorbeteg ismerősük, együtt voltak egyszer egy sráccal, akinek szintén balesete volt, vagy hasonlók, és tovább szőnék a beszélgetés vonalát, és rögtön megint róluk lenne szó. De velem így nem tudnak mit kezdeni. Megkérdezik mi történt, aztán megkérdezik hány éves vagyok, és mióta tart ez a betegség. Végül csak „állnak”, és bámulnak maguk elé, majd elkezdik szidni a magyar egészségügyet, vagy aki annyi mindent tud, elkezd hitetlenkedni, hogy felháborító, hogy bezzeg atombombát tudnak építtetni, de azzal meg nem foglalkoznak, hogy meg tudják mondani, hogy nekem mi bajom van. Esetleg megkérdezik, szoktam-e imádkozni, és nem lehet-e, hogy az a probléma. Majd ha semmi nem segít, és semmi más nem jut az eszébe, tényleg csak az marad, hogy jaj, de hát mennyire fiatal vagyok, és mennyire szomorú, hogy ez történik velem. Netalántán az a része a csoportnak, aki régebben színészi pályára akart menni, elkezdi a monológját, miszerint” az is szörnyű, hogy vele mi történt, hiszen nem mondhatja, hogy nem, de hát mégis, szegény kislány. Előtte az élet, annyi minden vár még rá, mégis ilyen fiatalon ennyi mindent kell elszenvednie.”.. Elhiteti veled, hogy mennyire törődő, és mikor már épp nem figyelsz, belekezd a saját szörnyűséges életének részleteinek taglalásába. Akkor meg már hiába minden próbálkozás, nem tudsz menekülni, és befogni a füled. Akkor már igen is végighallgatod, hogy mennyire szemét a főnöke, mennyire nem értik meg, hogy ő bármit tesz, se tud bemenni, dolgozni, bár igaz mindent megtesznek neki, aranyosak a kollegák, és segítőkészek, de hát te is tudod, hogy milyen érzés az, amikor sajnálattal néznek rád. Úgy már nem lehet dolgozni, hát érthető, hogy otthagyta a melóját, és az állammal tartatja el magát, és él a rokkantnyugdíjából, szépen lassan belesüllyedvén az önsajnálat posványába, hátha egyszer még is csak megsajnálja valaki, és kihúzza. Vagy épp megunják a hisztit, és áthajtanak a feje felett, ő meg szép még lentebb csúszik, majd belefullad. De hát ne legyen ennyire aranyos.

Mostanában azon gondolkodtam, vajon mit lehet csinálni egy kórházban. Mármint úgy normálisan. Persze, én is mindig feltalálom magam, de általában mindig tilosban járok, vagy éppen feszegetem a határokat. Hogyha nem a nővérekkel/ápolókkal van jóban az ember lánya, akkor vajon hol szed össze értelmes beszélgetőtársakat? Vagy tényleg az a normális, hogyha fekszik valaki az ágyában állandóan és „gyógyul”? Eltekintve a ténytől, hogy sokan annyit fekszenek, hogy már attól vannak rosszul, és az istenért nem hajlandó megérteni, hogyha néha felkelne, többet segítene magán, mint az állandó fekvéssel.

Szóval fekvésen kívül mit lehet csinálni, vagy mi a normális. A sok kórházasdi alatt, szerintem majdnem minden létező dolgot kipróbáltam. Olvasás, zenehallgatás, laptop-ozás, DVD-zés, keresztszemes hímzés, tanulás, rejtvényfejtés, kirakózás, üvegfestéses dísz készítése, kifestőzés, rajzolás, mindenféle kézműves hülyeség készítése, gyümölcssaláta készítése, papírhajtogatás, levelezés (SMSezés), fekvés, tornázás, blog/naplóírás, evés, ivás minden mennyiségben. Jól működő receptem továbbra sincs, de talán nem is lesz. Ez nem is az a dolog, amire lehetne jól működő stratégiát találni. Ez mindig változik, és mindig épp az adott hangulatától függ az embernek, hogy még is mit kezd magával. Mégis, néha jól jönne egy-két új ötlet. Néha unalmas, és annak ellenére, hogy csak képzeletem szabhat határt a lehetőségeknek, sokszor még is csak ülök az ágyamban, és nézek kifele a fejemből.

Bárhogy is van, nem tudsz elmenni az egész mellett, és nem törődni semmivel. Nem tudom megcsinálni anélkül, hogy megerősödjek, és bizalmatlanná váljak. Nem tudok olyan lenni, mint régen, de már nem is akarok. Fogadjon el mindenki így, megváltozva, máshogy, vagy inkább állandóan változva, de alapjában véve ugyanannak maradva.

Szeretni engem nem nehéz. Mellettem maradni, és nézni, hogy milyen körülmények után még mindig milyen vagyok, vagy új illető esetében szembesülni a stílusommal azok után, hogy mik történtek nehéz, és sokaknak ijesztő. Nem véletlen, hogy annak ellenére, hogy jól el tudunk beszélgetni, sokakkal megszakad egy idő után a kapcsolat. Furcsa vagyok, és megértem. Valószínűleg én is furcsa lennék magamnak. Ha látok egy hozzám hasonlót, akkor azon én is meglepődök. (Igaz kiderült, hogy a látszat csak látszat volt, de mégis. )

De minden ellenére továbbra is „normális” vagyok, nem hisztizek, csak épp a találkozás körülményes velem egy kicsit. De itt vagyok, és maradok is, persze, csak hogyha a másik is marad számomra. A szemetesláda szerepkörből, és ehhez tartozó kapcsolatokból elegem van, és ha módom van, elkerülöm ezeket. Most már tényleg csak egyenrangú feleket keresek barátnak is. Sérült vagyok, és riasztó. De ki mondta, hogy a másik nem. (Grace klinika)

Mintha egy nagy boltban lennénk. Ott vagyunk egymás mellett. Aztán ha épp keresünk valamit, el akarunk érni valamit, olyan helyekre, olyan sorokra tévedünk, ahol még nem jártunk, idegenekkel találkozunk, vagy régi ismerősökkel. Először új a környezet, új a társaság, félénkebbek vagyunk, de minél többet jársz a sajt pulthoz, annál biztosabban tudod, mit hol találsz, és kivel kell beszélned, hogy egy kis kóstolót, vagy kicsivel több sajtot kapj, mint mások.
De ha olyan helyre jutunk, ahol eddig még nem jártunk, új személyekkel is találkozunk.
Egyszer csak belefutunk valakibe. Egy beszélgetés, egy mozdulat, egy mosoly, és máris kész az ütközés. Ez sokakat meglep. Van, aki lassabban hajlandó beismerni, és lassan hajlandó csak elfogadni a felé nyúló kezet, ami segítene felállni, van, aki rögtön megragadja, és van, aki rögtön többet akar. Egyénfüggő, mindenki más és más.

Viszont azt érdekesnek tartom, hogy amint valaki új személy belép az életünkbe, a többiek féltékenyek lesznek, kétkedve fogadják, kíváncsiak meddig marad, mikor megy tovább, vagy épp mért is jött. Mintha az, hogy fogod a kezét, és mész nem vele nem lenne elég biztonság. Mindenki fél, hogy egyedül kell tovább mennie, nem találja meg a kasszát, nem találja meg hol is kel fizetni, csak eltéved, és céltalanul bolyong egész életében.
Sokan lekucorodnak egy sarokba a kedvenc dolgaik közé, de még ők is találkoznak másokkal.
Valaki mindig arra jár. A bolt ajtaja mindig nyitva van, minden percben, pillanatban új ember lép be rajta, és minden pilanattal csak nő azoknak a száma, akikbe belebotlik az ember.  

Én száguldozok, de megpróbálok mindenkit elkerülni. Vannak szokott helyek, szokott emberekkel, akiket szeretek, és van olyan is, akivel egy kocsit tolunk. Együtt megyünk, és ha majd végeztünk együtt fizetünk. Persze addig lehet, hogy összegyűlik sok minden, és nem tudunk egyszerre fizetni. De ezzel nem kell foglalkozni. A lényeg az, hogy mindenki azt vegye, meg amit akar. Ne járkáljon felesleges sorok között, ne akarjon sajtot, ha a salátába csak sonka hiányzik már. Ha az kell, akkor merjen többet menni a sonkáért, ha nehezebb hozzájutni, és többet kell is tenni, jobb, mintha olyat venne, ami nem is kell neki, vagy ami megkeseríti az életét.
Szóval nekem van kivel mennem. Sokaknak van kivel menniük szerencsére. De egy valamit nem értek. És ezt magamban sem értem. Ha a másik valami olyat akar, amihez más segítsége kell, vagy miközben az ivójoghurtoknál áll, másba belebotlik, akkor mért érezzük veszélyeztetve a helyzetünket azonnal? Mért bizonytalanodunk el abban, hogy a másik ott marad-e? Ez mindegy milyen erős kötelék. Ha valaki ott van már mellettünk, akkor a másik miatt őt nem fogjuk elveszteni. A másik fél nem veheti el tőlünk, csak ha azt ő is akarja. Ha meg akarja, akkor nem kellene egyszerűen hagynunk, hogy menjen vele?  

Arra jutottam, hogy nagyon sok mindent akarunk venni, kevés rá az időnk, és sajnos sokszor bedőlünk az árajánlatoknak, a reklámoknak, és olyanra ácsingózunk, ami nem is kell. Mindenkit félrelökünk, csak hogy megszerezhessünk egy olyan dolgot, amire a végén majd rádöbbenünk, hogy nem is kell, és helyette, inkább azzal az aranyos kisfiúval kellett volna beszélgetni, és segíteni neki meg találni, amit keres, ahelyett, hogy otthagyjuk, és rohanunk a dolgunk után.  

Sokan vannak, és akaratunk ellenére is újra és újra beleütközünk valakibe. Hol tovább, hol rövidebb ideig, de beszélgetünk ezekkel a személyekkel. Hol fontosabb, hol kevésbé lényeges szereplőjévé válnak az utunknak. De sok mindenki elfér a környezetünkben, sokakhoz vissza-vissza lehet nézni a vásárlás alatt, és nem csak egy személy létezik az életünkben, aki fontos, így ha a másiknak is van más is az életében, azon talán nem kellene rögtön fennakadnunk, csak örülnünk neki.
És mi van akkor, hogyha azt látjuk, hogy épp lopni próbál attól, akit szeretünk, vagy viccesnek találja, ellökni, vagy a kocsiját áttolni máshoz? Szóljunk neki, hogy mit látunk, de ha ő körbenéz, és nem veszi ezt észre, akkor mást nem tehetünk, csak megvárjuk, míg elesik, vagy észreveszi, hogy eltűnt a pénztárcája. Ha akkor ott vagyunk mellette, többet segítünk, mintha nem, és mindig mindenkiben csak a rosszat keressük, aki közelít feléje.  

Nagy a bolt, és sok a vásárló. Szerintem a legegyszerűbb, és legjobb dolog, amit tehetünk, hogy azt vesszük, meg ami tetszik. Figyelünk arra, aki velünk akar jönni, és nem a saját céljaink elérése miatt, egy-egy magasabban elhelyezett élelmiszer megvásárlása miatt tartjuk. Hogyha azzal vagyunk, és azt vesszük, ami kell, ahelyett hogy azt néznék, hogy kivel mire tudjuk cserélni, sokkal jobban töltjük el az időnket, mint az, aki végigrohan az egészen, mit sem törődve a csúszós padlóval, vagy az egyéb veszélyekkel, és végül bár megrakodott kocsival, de teljesen tönkretett állapotban jut el a célhoz, és mikor körbenéz nem lát maga körül senkit, csak a sok holmit, amit meg akart venni, és hirtelen, az egész elveszti az értelmét. Neki még sincs ideje már visszafordulnia, kasszához ért, fizetnie kell, nem kezdheti már elölről.

Nem olvastam mostanában blogot, nem volt időm rá. Valahogy nem érdekelt, hogy ki mit szenvedett össze az életével kapcsolatban mostanában. Egyszer az életben én akartam fontos lenni. Ami persze nem jött össze, és az lett az eredménye, hogyha én nem kérdezem, hogy jön-e a valaki, a vége az lesz, hogy senki se jön. (Petit nem számoljuk ide, ő mindig jön, és mindig ott van.)

Ülök, és várok. Ez elég kevésszer történik meg velem. Mindig ugrálok, izeg-mozog zizikét játszok, vagy legalábbis megint nem hagyok valakit magába zuhanni. Ezzel telnek a napok, a hetek, a hónapok, az évek. Nem nyugszom le, nem hagyom, hogy csak úgy történjenek a dolgok, vagy csak hogy múljon az idő. Most is. Várok, arra hogy idő legyen, mégse tudok csak ülni, és várni. Nekem írnom kell, és elfoglalnom magam. Mert amúgy nem megy.

Múlt héten, csütörtökön megígértem a pszichológusnak, hogy írni fogok. Nem igazán tudtam megfogalmazni a dolgokat, úgy ahogy azt ő elvárta volna. Azt érezte, hogy nem akarok, vagy nem tudok beszélni dolgokról. Pedig nem. Amire nem tudok válaszolni, az egyszerűen számomra nem létezik. Nincs meg bennem. Nincsenek meg bennem az emlékek, az ovis, meg régebbi koromból. Nincsenek, mert nincsen értelmük. Vége van, elmúlt. Jó volt, szép volt, nyugodt volt. minden rendben volt, vagy ha nem, akkor a mindennapi probléma volt. És bár lehet sokszor kiakadtam, és sokszor hisztiztem akár, mégis éreztem, hogy ezek teljesen normális dolgok. Vagy ha nem is éreztem, mindig meg voltam nyugtatva. Vége van, elmúlik, nincs semmi baj, nyugodj meg. És én megnyugodtam. Ezzel szemben most mi megy? Nem tudok megnyugodni. Semmi sincs rendben, és senki sem tud megnyugtatni. Elűzni az aggodalmat, elfedni a kétségbeesést, elfeledtetni a kétségeket. Erre három-négy ember is képes a környezetemben. Mégis. MEGSZŰNTETNI a problémát, egyikőjük se tudja. Ami persze nem az ő hibájuk. Nem tehetnek róla, hiszen mért tehetnének. Ők segíteni akarnak, és azt meg is teszik. Mindenki a maga módján, öleléssel, szavakkal, csókokkal. Megnyugszom, és ez a lényeg. De utána újra és újra előjön a probléma. Nincs időm azzal foglalkozni, hogy mit éreztem régebben, vagy milyen jó volt, amikor az udvaron játszottunk, és körbe-körberohangáltunk az egyik faház körül az egyik óvodatársammal. Nincs időm ezeken rágódni, eltemetem mélyen magamban. Miután egész hétvégén ezen rágódtam, persze eszembe jutnak dolgok. De nem sok, és nem tart sokáig. Egyszerűen én megtanultam így kezelni a dolgokat. Nem foglalkozom sokat vele, és gyorsan túllépek mindenen.

Másik, a harag. Haragudnom kellene. Sok mindenkire, vagy kevésre, személyre, vagy tárgyra, megfoghatóra, vagy megfoghatatlanra, élethelyzetre, valakire, aki miatt történnek a dolgok. Be kellene ismernem, hogy haragszom, és az előrelépés lenne. Szerinte. Szerinte ez segít. Ő ezt tanulta, ő ezt várja. Nekem viszont ez nem segít. Én nem haragszom. Nem vagyok mérges, és nem haragszom soha senkire. Nincs meg az érzés. Csaba az idő alatt, amikor ott voltam, azt mondta, hogy ő érzi rajtam, hogy haragszom rá. Pedig nem tettem. Nem értettem, mi az istenért kell újra és újra azokat a kérdéseket feltennie, hogyha én nem tudom rájuk a válaszokat. Nem értettem, és idegesített. De nem haragudtam. Mert én nem szoktam. Én nem fogadom el. Szeretni kell, az segít, és az sok mindent megold. De ennek az ellentettje csak gondot okoz, rombol, és pusztít. Arra meg nekem semmi szükségem. Még csak hírbe se hozzanak vele. Én nem haragszom, és nem vagyok mérges. Hogy más szerint az vagyok, az lehet. Ő a saját szemszögéből ítéli a dolgokat. Ő adott helyzetben azt a reakciót, azt a viselkedésformát a haraggal azonosítja. Én nem. Nekem nem ugyanaz, nekem csak egy érthetetlenségből fakadó indulat, amit igyekszem nem sokáig fenntartani, mert nem tesz jót. Nem szeretek idegesnek lenni, és azt is megpróbálom elkerülni. Pont ezért menekülök minden konfliktushelyzet elől is. Nem bírom, és nem akarok szembesülni a helyzettel. Az rossz, az pusztít és rombol.

Végül is írnom kellett volna egy listát. A fontos dolgokkal, amik meghatározzák az életemet, amik befolyásoltak, amik kialakították a személyiségemet. Ezt most nem tudom megtenni. Túl sok, és túl hosszú. Sok az érzelem, és hosszú lenne mindent kifejteni. De végül is ezt kell tennem, ezért vagyok itt, nem? Kezdjük az elején, és majd eljutunk a végére.

Itthon vagyok. Lenne dolgom, lenne tanulnivalóm, mégse tanulok. Különösebb oka sincs annak, hogy nem így teszek. Egyszerűen, csak nincs energiám semmi ilyesmihez. Feküdni, pihenni, és maximum beszélgetni. Ennyi energiám volt az egész héten is, és most is csak ennyi van. Egyszerűen csak lenni akarok megint, anélkül, hogy bármiféle következménye lenne a tetteimnek, vagy mondataimnak. Persze így meg a tétlenségnek lesz meg az eredménye, és a következő időkben a duplájára nőtt tanulnivaló, és az ehhez szükséges legalább dupla annyi energia. Tényleg, vajon megéri pihennem, hogyha utána 2x több energiát használok majd el, mint amennyit kellene? Tulajdonképpen nem is ér semmit a pihenésem. Vagy megint rosszul látom, ne essek bele a régi hibámba, és igen is fogadjam el, hogy pihennem is kell. Végül is a gyógyuláshoz, leginkább az kell. Vagy nincs igazam? De, hiszen mint tudjuk, nekem mindig igazam van. :)

Megint itt van Artemon. Ami persze megint beteges, mármint az, hogy én örülök neki, hogy visszatért, a szúnyoghálóm, és ablaküveg között letelepedett pókom. De nem jó, hogyha azt tapasztalod, hogy valaki újra és újra visszatér hozzád? Még akkor is, hogyha csak egy pók. Mert hát, mint tudjuk, aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Szóval, aki lehülyéz, annak jusson eszébe, amikor egyedül van, hogy nekem akkor is megvan a tudat, hogy legalább a pókom ott figyel az ablakban. Kivéve, ha eső van. Akkor mindig megijed, és mindig elmegy. De ahogy elmúlik a veszély, úgyis mindig visszajön... :)

Lényeg a lényeg. Szép napom volt, és örülök neki, hogy hazajöttem. Pihenek, és beszélgetek, hogyha összejön, azon kívül meg nem történik semmi érdekes. Jah. Egész nap a füleses hálóingemben vagyok. Ami külön feldobja a hangulatomat.

Két kar, és egy ölelés. Egy biztonságot adó hely, ahol végre megnyugodhatok. Kedd óta megint csak erre várok. Egy ember, egy olyan személy, aki figyel ennyire, és akit érdekel, hogy mi van velem. Itt vagyok bent, ami úgy látszik, senkit nem érdekel, vagy csak mindenkinek könnyebb arra hivatkoznia, hogy messze van az OORI, és nem tud bejönni. Elegem van. Még két éjszakát kellene kibírnom, anélkül hogy megnyugodhatnék. Mért olyan nagy kérés egy ölelés, egy bújás?

Újabb Petis nap. Nagyon jól éreztem magam, és mint mostanában mindig, most is nagyon meg tudtam nyugodni. Valahogy egyre inkább érezzük a másikat, azt, hogy mikor és milyen hangsúlyban mondjuk a másiknak a dolgokat, és mégis mikor mi segít.
Kijöttem a Csabától, és így majdnem rögtön azzal kezdtem, hogy bújtam. És nem keveset, mert egy 10 percet megint bújtam folyamatosan. Utána kezdtelek elengedni, és beérni azzal, hogy fogtad a kezem, vagy a vállamat. Nem tudom miért voltam kicsit kiakadva. Mert kicsit tényleg ki voltam. Valahogy túl sok volt, így mindent elmondani. Túl sok volt a saját fülemmel hallani a dolgokat, és a kérdéseket, amiben az alany-állítmány szerkezet minden esetben egy-egy előző mondatomból volt kiragadva. Kicsit úgy éreztem, hogy ez nem is az enyém, nem lehet, és nem bírom. De persze bírtam. Mert mindig bírom. De utána ezért bújtam. Kellett a közelséged, kellett a vállad, a nyugtatásod, a biztonság, hogy igen is itt vagy, nem tűntél el, nem vagyok egyedül, és nem egyedül kell megbirkóznom a dolgokkal.
Aztán persze volt egy kis hiszti is, amikor értelmet baromság miatt bújtam, hogy azért vigyázz magadra. Tudom, hogy nem volt reális, és hogy semmi értelme nem volt. De valahogy jött a napból. Valahogy a mai egy tipikus olyan nap volt, aminek nem akartam, hogy vége legyen. Nem akartam, hogy elmenj, hogy itt hagy, és megint egyedül legyek, még ha tudom, hogy közben sokat gondolsz rám, és sokat beszélünk, vagy ilyesmi, akkor is.
Csak azt akartam, hogy itt maradj, és továbbra is bújhassak. A régi öreg Mesi... Aki sosem akar mást, csak bújni és megnyugodni... :) Szeretlek

Megtörtént, aminek meg kellett. Eljutottam a pszichológusoz is, akinek így első alkalommal minden lényeges, és kevésbé lényeges, de szóba kerülő dolgot sikerült elmesélnem. Persze nem is ezzel volt a probléma. Erre már rég fel voltam készülve, hogyha kell, kellő helyen, és időben el tudjam mondani, anélkül, hogy kiakadnék, bőgnék, vagy a kellőnél jobban megnyílnék. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meg tettem. Az se biztos, hogy konkrétan Csabának menne megnyílnom... De megpróbáljuk, és majd igyekszem. Mindenesetre olyan kérdése volt, amit én még nem gondoltam át eddig, akár még ki is derülhet, hogy tényleg jó helyen vagyok, és tényleg lehet segíteni rajtam. Abban maradtunk, hogy én csütörtökön is megyek, aztán megpróbáljuk lezárni a dolgokat, meg megbeszélni későbbiekben egy-egy témát jobban, aztán ha nem megy, akkor még mindig tudok több, vagy magasabb fokú segítséget kérni.

Másik. Nem értem, miért csinálja. Miért szenved, és akad ki állandóan, miért fesztiválozik, és húzza az egészet, ahelyett, hogy rájönne, hogy tud magán segíteni, vagy ha nem tud, mért nem kér segítséget. Nem értem, de nem is fogom soha. Lehet, hogy én látom rosszul a dolgokat. De szerintem teljesen lényegtelen, hogy mi történik veled, és mi nem. A kérdés csak annyi, hogy te mennyit hagysz elvenni a természetedből, mennyire hagyod, hogy csonkítsanak a lelkeden az események. Küzdesz, és talpra állsz, újra és újra, vagy minden egyes pocsolyában elesel, ami az utadba kerül? Tényleg jobb eljutni arra a pontra, amikor megijednek az emberek, és már tényleg mindenki csak azt mondogatja a hátad mögött, hogy jaj, szegény kislány? Nem lenne egyszerűbb, hagyni, hogy magával sodorjanak az események, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy hamarabb felnősz? Mindenki gyerek akar maradni. De vajon megéri, küzdeni, harcolni azért, hogy nehogy megváltozz, egy kórházasdi alatt pl.? Remélem, sokan nem tudják, miről beszélek. De egy komolyabb egészségügyi probléma ezzel jár. Az ember önkéntelenül arra kezd figyelni, hogy mi jó neki, ami sokszor lemondással, megadással, türelemmel jár. Sokszor igen is rá kell erőltetnünk magunkra azt, hogy máshogy viselkedjünk, és ne váljunk saját magunk ellenségévé. Ha ez megtörténik, valahogy ezzel együtt jön a komolyodás is, a figyelem elsajátítása, és használata, és az, hogy rádöbbensz, mennyi embernek van még baja rajtad kívül, mégse látszik rajta.

Persze lehet, hogy én látom rosszul. Lehet, hogy nem így van, nem komolyodik mindenki, nem érint mindenkit hasonlóan. Lehet, hogy én csinálom rosszul. Nem tudom. Egy valamiben vagyok biztos. Legalább annyi problémánk van kettőnknek. Rajta látszik, rajtam nem. Ő nem kért segítséget, én igen. Ő gyerek akar lenni, és küzd érte, én elfogadtam, hogy most már más gondolatok töltik ki a napjaimat, és igen is komolyabb témákban, helyzetekben is meg kell állnom a helyem.

Megint nem tudok aludni. Változatosság kedvéért, most a fogam nem hagy. Jah. Este. Fél 11 körül jöhettem be, addig ugye kint ültünk és beszélgettünk. Bejöttem, halkan, óvatosan, mire, amikor el akartam pakolni, a csomag pisztácia borult, le a földre... Iszonyatosan vicces volt végighallgatni a szobatárs, majdnem hogy ordibálását, miszerint, ha ugye hamarabb bejöttem volna elpakolhattam volna időben, s nem lenne probléma. Igaz, hogy a probléma nem is a pakolással volt, hanem a pisztácia-kiöntéssel, ami hamarabb ugyanúgy megtörténhetett volna, csak esetleg még több szemtanúval. Így az, hogy elmenjek fürödni, és az ehhez szükséges dolgokat a szekrényemből elővarázsoljam eszembe se jutott. Mer a franc még ezek után csörögni, csattogni, vagy legalábbis a nyikorgó szekrényt nyitogatni..

Amúgy ma érdekes nap lesz, majd meglátjuk mi sül ki belőle. Ha más nem, Peti tuti itt lesz, ami úgyis dobni fog a hangulatomon. Szóval ma este biztos fogok írni.

Bár nem vagy itt mindig, amikor tudsz igen, és megnyugodhatok. Bár nem olvasod, de köszönöm a segítséget. Bár nem tudom, merre jársz, örülök, hogy akkor ott voltál, és hogy beszélgetés nélkül is értékesnek bizonyulhat egy-egy tali. Bár lehet, nem mindig mutatom ki, sokat segít, hogy jössz, én meg számíthatok arra, hogy bejössz. Bár paraszt vagy, és én meg tudjuk túl érzékeny, azért hiányozna, hogyha nem lennél itt. Bár sokszor vagyunk hülyék, amikor hozzád bújok, és majdnem végig alusszuk a talit, az mindennél többet jelent. Bár sokszor csinálsz baromságot, jót tesz, hogy jelen vagy az életemben. Bár mindig csak „mindjárt jössz”, örülök, hogyha beszélgethetünk. Bár már többször kérdezted, és válaszoltam is, akkor is: igen.

Bár nem kellene,vagy legalábbis nem teljesen szokványos, várok Rád. Nem siettetem, és megpróbálok aggódni is kevesebbet, de attól még várok. Vagy inkább várunk. Egyre inkább úgy néz ki, hogy abból a biztonságból, amiből nekem mostanában rendesen kijár, neked is sokat tudunk adni.

Ígérni persze semmit nem tudok. Nem tudok, de ha úgy érezném, hogy tudok, se tehetném. Mert ki tudja, tudnám-e állni a szavam. Mondanám, hogy én mindenképpen végig ott leszek veled. De nem tehetem, csak annyit tudok ígérni, hogy ameddig tudok, végig, és minden helyzetben ott leszek támasznak. Megígérném, hogy minden bajtól megóvunk, és mindenkit aki bántani akar elkergetünk. Amennyire tudunk védeni is fogunk, de később lesz olyan, akit te fogsz magad mellett tartani, és akik bántani fognak. Ilyenkor persze ott leszünk, hogy megnyugtassunk, vagy elmondjuk, hogy annyira nem kilátástalan a helyzet, mint aminek tűnik. De biztos fogsz csalódni, ettől sajnos egy anya se tudja megóvni a gyermekét.

Nem tudom, mennyi ragadt rám anyutól, és milyen anya leszek én. De igyekezni fogok, és egy valami biztos. Mindenre megpróbálok majd figyelni, és mindent megtenni, ami csak a javadat szolgálja.

Szeretném, hogyha tudnál bízni az emberekben, de felismernéd, hogyha kihasználnak. Hogyha ismernéd saját magadat, elfogadnád, a hibákkal együtt, és másoknak is hagynád, hogy szeressenek. Szeretném, hogy a pénznél a szeretet, és érzelmi biztonságot sokkal többre értékelnéd, és éreznéd, hogyha más nem, a családod mindig minden körülmény között veled lesz.

Remélem az én kórházasdimból te semmit se fogsz észrevenni. Se most, se később. Nem szeretném, hogy miattam, vagy az én betegségeimből bármit örökölj, és neked is hasonló dolgokkal kelljen megküzdened. Meg se születtél, de ennyire már most is féltelek. Annak ellenére, hogy tudom, hogy ugyanúgy megvívnád a saját csatáidat, szeretném, hogyha nem kellene. Nem érdekel a betegség, a műtétek, az, hogy hamar felnőttem. Kibírom, és csak erősít engem. De az esély, hogy esetleg neked bármi problémád adódik ebből, az engem továbbra is riaszt.

Szóval csak annyit szerettem volna mondani, hogy itt vagyunk, és várunk. Addig mi még jobban össze fogunk szokni, hogy utána neked már tényleg a lehető legnagyobb biztonságot tudjuk megadni, hogy azzá válj, akivé kell, és akivé szeretnél. Hogyha meg nem értenénk egyet mindig? Sebaj, te majd járd a saját utadat, mi meg megpróbálunk majd mindent megteremteni hozzá.

Eddig, hozzátartozott a hazamenetelhez, hogy egyik este, az otthon töltöttekből nem fogok tudni aludni, mert esetleg fáj a lábam. Ez rendben is van. De túl nagy kérés lenne elvárni, hogy itt legalább tudjak aludni? Kezd nagyon elegem lenni, mert amellett, hogy nem alszok, tanulni sincs annyi energiám, lévén nappal ugyanolyan használhatatlanná válok, mint este.

Este megint vagy két órát sikerült csak aludnom. Fájt a lábam nagyon, szép álmaim voltak, de most még a szobatársak is rátettek. Telihold volt, állítólag az is rossz hatással tud lenni. Jobban fájt a lábam, mint szokott, ez tény.

Mindenesetre mikor az egyik beteg mesélte, hogy közel áll a bekattanáshoz, és volt olyan idő, amikor a doki beszámíthatatlannak nyilvánította, én megjegyeztem, hogy lehet könnyebb lett volna nekem is. Meg néha, én is szeretném, hogyha kis időre is, de ne kelljen felfognom a dolgokat.
Mire megkaptam, hogy nekem mi bajom van.. Mert, hogy neki az életet vette el a betegség, mert akkor jött, amikor épp a legaktívabb volt, és legrendezettebb volt az élete. Az, hogy nekem alig jutott valami, mert 10 éves korom óta kórházasdit játszok, és mindig mindent keresztülhúzott a betegség, nagyon sok mindenről kellett lemondanom, és mennyit kellett küzdenem azért, hogy ezek mellett normális maradjak, az mind semmi. Én gyerek vagyok, nekem könnyebben megy az alkalmazkodás mindenhez. Tőlem nem vették el az életemet, nem tudom milyen az, amikor mindent elvesztek. Nem, tényleg nem tudom, mert nem volt mit elvenni, csak a gondtalan életemet. Igen, csak ezt vette el a betegség. Csak azt adta a betegség, hogy évek óta irigylek minden velem egykorút, akit csak az érdekel, hogy épp összeveszett a szüleivel. Csak sportolni, úszni, kirándulni vágyok. Csak önmagamat szeretném ellátni. Csak képesnek szeretném érezni magamat az irányításra, a tervezésre, a megvalósításra. Csak ezt vette el a betegség. Csak egy félelmet adott, hogy mikor lesz vége. Csak egy tehetetlenséget, csak egy értetlenséget adott, hogy mért nem találják a problémát. Igen. Tényleg. Tényleg nincs semmi bajom, és tényleg mit rinyálok, hiszen még megvannak a lábaim. Nekem nem vágták le.

Kicsit kiakadtam? Igen. Megint érzékeny vagyok? Igen. De nem érdekel. Egyszerűen elegem van abból, hogy egész nap sírnak, rínak, és őket kell sajnálni. Utálom, amikor ez megy. Utálom, amikor én, csak mert nem sajnáltatom magam, rögtön problémamentessé válok.

Ma sok mindenen filóztam, csak néztem ki a fejemből, hagytam, hogy szálljon, sodorjon magával az ár, és máshol járjak. Aztán olyanokon gondolkodtam, amin nem kellett volna. Aztán elrohantam. Mitől, vagy mi elől? Nem tudom. Menekültem a múlt elől, a bármilyen információ hiányától a jövő kiszámíthatatlansága elől. Bejöttem, lefeküdtem, és majdnem abban a pillanatban el is aludtam. Ez az, amire többen felkapják a fejüket, és rájönnek, tényleg nagyon kiakaszthattam magamat. Na, igen. Ez megy legjobban. Mint a kisgyerekek, ha hangos szót hallanak. Inkább gyorsan elalszanak. Én is így vagyok ezzel. Ha túl hangosak, vagy túl sokan vannak a gondolataim, inkább gyorsan elalszom.

A nap egy hajnallal kezdődött, amikor egy cseppet sem aranyos álom miatt felébredtem. Persze hirtelen el kellett gondolkodnom azon, mi is történt. Illetve leginkább, hogy mi nem, és mi volt csak az álom része. Nem szeretem, nagyon nem, amikor ilyen van. Az álomban 3 pasi szerepelt. Egy Peti ZS. és B. Peti azt csinálta a mit szokott. Velem volt, figyelt rám, és dolgozott. Látogatott, és megbeszéltük, hogy mikor találkozunk legközelebb. Indulni készült, amikor Zs. megjött. Féltem, pedig tudtam, hogy nincs értelme. Már nem csinál semmit, már eleget ártott, most már jó pofizik, és hajt, hogy ne váljon magányossá. Bejött, és hozott kaját. Anyu sokáig dolgozott, mert valaki megint mondott egy hülyeséget, és borult a tőzsde megint. Így ő hozta el a kaját. Megkértem Petit hogy maradjon, ne menjen el. Nem sokat beszéltünk, nem is sokat maradt. Körülbelül olyan volt, mint néhány évvel ezelőtt a Heim Pálban tett látogatása. Csak nem féltem annyira. De pont ettől volt valósághű. Ezek után az egyik betegtársról megtudtam, hogy ő B. Nem mondtam semmit, ő nem is tudta ki vagyok. Kint ültem, a többiekkel, miközben ők cigiztek, néztem, és azon gondolkodtam mit akarok tőle. Utána bejöttünk, késő volt már, lefeküdtünk.
Ezután ébredtem. Jó ideig megint azt hittem, hogy nem csak álmodtam. Megtörténhetett volna, de persze nem történt. Miből jöttem rá? Nem emlékeztem mit ettem. Az meg megmaradt volna.

Utána egész nap ez, meg a szereplők jártak az eszemben. Hogy mit is kezdhetnék velük, vagy mit nem, hogy oldhatnám meg végre a problémát, hogy ne kuszáljanak össze mindig mindent az életemben. Csak egy álom, tudom, de nem az első. Viszont én nagyon szeretném, hogyha ez már az utolsó lenne.
Így elég gyorsan eljutottam a szerelő gondolathoz, és ahhoz, vajon kihasználjam-e a lehetőséget, és belemenjek-e. Hagyjak-e egyszer a segítségnek, legyen-e gyenge, és segítségre szoruló. Persze könnyebb úgy nézni a helyzetet, hogy igazából erős vagyok, hogy saját korlátaimat le tudom győzni, és olyantól segítséget kérni, akitől soha se tenném.

Délután mikor beszélgettem az egyik betegtárssal, akkor az lett a vége, hogy se szó, se beszéd ott hagytam. Remélem nem haragszik, és remélem nem vette magára. De ott és akkor nem tudtam mást, többet, igazán lényegeset elmondani. Csak menekülni. Az érzelmek, a gondolatok, az információhiány és tehetetlenség elől. Nem tudtam hirtelen mibe kapaszkodni, csak hogy csúszok. Inkább lefeküdtem, aminek előző álmomhoz hasonló lett az eredménye, persze kicsit részletesebben, hátha most tényleg annyira összezavarodom, hogy nem veszem észe a bakit, ami minden valósághű álmomban ott van. Kiborított kicsit, és nem tudtam mit kezdjek magammal, és a helyzettel.

Aludni akarok, álmok, fájdalom nélkül. Egy nyugodt alvás. Csak ennyit szeretnék..