A párduc mellett ébredt. Tudta, hogy itt kell lennie, de mégis furcsa érzés volt. Végignézett kicsi, törékeny testén, veszélyt rejtő, és éles csáprágóin, és méregtövises farkán. Több száz hozzá hasonló élt a világon, ő mégis azon kevés fajták közé tartozott, akinek szúrása halálos lehet. Egy afrikai skorpió, aki távolról ártalmatlan rovarnak néz ki, de hogy közelít felé az ember, egyre jobban kivehetők a fegyverei, ami miatt végül is nehéz megközelíteni, de mindenképpen tudni kell a módját. A skorpió kicsi, és megijed a nagy állatoktól, nagy árnyaktól. Ezért sokszor az, aki közelebb akar menni hozzá, fel kell, hogy készüljön a lehetőségre, hogy megmarja. Nem akar ő bántani, csak kicsi, és fél, hogy el akarják taposni.
Nem látta, mi az, amiért a párduc mellette van. Egy fekete párduc, egy skorpió mellett. A párduc igazi kincs volt. Sokan nem tudták, és nem látták, hogy nem is tiszta fekete ő, szürke, alig kivehető pöttyei csak annak maradtak homályban, aki távolról szemlélte. Igazi ragadozó, sokszor zsákmánya észre sem veszi, veszélyes ellenfél.
Csak feküdt ott, a párducon, és várt. Várta a pillanatot, amikor felkel, és amikor neki indulnia kell. Várt és közben egyre idegesebb lett. Mért kell neki elmennie, mért kell neki itt hagynia, mért nem lehet vele, mért nem lehet csak mellette. Utált visszamászni a régi fához, vissza a családhoz. Az ő árnyékában érezte jól magát, ott tudott a legjobban hűsölni, és legkevesebbszer támadni. Hiszen ő meg nem szeretett támadni. Nem szerette, hogy veszélyes, és nem közelednek hozzá. És sokszor rémült meg magától, és attól, hogy a másiknak fájdalmat okoz. Csak egy skorpió akart lenni a többi közül, egy átlagos, egy normális, egy sebző, de nem halálos változata.
Eljött az idő, és mennie kellett. Persze a párduc elkísérte, és már távolról hallotta a keselyű rikácsoló hangját. Ahogy valamin megint problémázik, és megint döglött állat szaga terjengett. Mindig ezt csinálta. Egy dögevő madár. Amúgy is mindig mindent elrontott, ami jó volt, szép, vagy csak egy nyugodt forró napsütéses nap. Van belőle szép fajta, amire jó ránézni, vagy csak legeltetni az ember szemét rajta mikor száll. Az fenséges, és gyönyörű tud lenni. Az ő repülésében nem volt semmi szép, vagy gyönyörű. Tollai itt-ott már meg voltak tépdesve, és szállni is csak olyan szerencsétlen módjára tudott. Újra és újra úgy nézett ki, mintha lezuhanna. De őt, már nem tévesztette meg. Ő tudta, hogy mindez csak színjáték. Hogy közel se olyan bugyuta, és olyan irányítható, mint ahogy azt a többiek képzelik. Pontosan tudja, mikor hogyan merre kell szállnia, hogy azt a benyomást keltse másokban, amit akar. Nem csinált mást. Körözött az áldozata felett, és lecsapott. Aztán, ha nem tartotta elégnek, újra és újra lecsapott. A skorpió kicsi volt, és épp ezért azt hitte, bánthatja. Mindig megoldotta, hogy magatehetetlen legyen, és ne tudja a skorpió megcsípni. Bábuként játszott vele, és nem számított mennyi kárt okoz.
A panda bundáján se csak fekete foltjai látszottak. Őt is bántotta a keselyű. Nála még az sem érdekelte, hogy látja-e más, amit csinál vagy sem. Egy nagy medve. Úgyse tud neki túl sokat ártani, mégis alakítani kellett, úgy ahogy ő gondolta, hogy kell. A panda nagyon szép fekete-fehér bundája már messziről látszott. Ritka kincs volt, sokan vadásztak a fajtájára. Volt is miért. Nagyon okos, tehetséges, és hatalmas szívvel rendelkező panda volt. Jó volt odabújni hozzá, és akkor minden más eltűnt. Hatalmas volt, és szerette, hogyha segíthet. Az egyetlen probléma az volt, hogy sokszor okozott fájdalmas, nagy mancsaival. Könnyen szorítóvá vált, ha ölelés kellett. Ott játszott a fán mindig, és evett. Mást se láttál belőle. Mint egy kisgyerek játszott, és evett folyton.
A keselyű, és panda mellett, volt még valaki. Egy galamb. Nyugodt volt, mindig ott volt, de ha nem, akkor meg mindig a közelben szállt. Az ő repülése más volt. Abban láttad a megkönnyebbülést, ahogy elszakad a talajtól, ahogy élvezi, hogy nem kell azzal foglalkoznia, hogy a keselyű megint a panda szőrét tépi, vagy a skorpió megint kit mart meg, és kit nem. Ha valaki valakivel beszélni akart, még is inkább őt hívta. Hiszen ki tud jobban közvetíteni, és több információt átadni egyik féltől a másiknak, mint egy galamb? Látszatra, viselkedésre teljesen átlagos volt. De mégis a keselyűt szerette, és a pandáért, és skorpióért, mindent megtett volna. Tollai kopottak, és nyúzottak voltak. Látszott rajta, hogy neki sok az állandó harc, és hogy ő csak egy nyugodt madár, aki a város terén szívesen felszedi az elszórt morzsát, de nem a sivatagi, erőerdős részekre született. Nem itt volt a helye, itt sok volt a veszély rá nézve, amiket mindig kibírt, és csinált, de a tollain azért rendesen meglátszottak már.
Mikor hazaért, felmászott a többiekhez, és nézte, ahogy a távolban eltűnik szerelme árnyéka is. Nem volt sok kedve ott lenni, nem volt sok kedve beszélgetni, annál kevésbé volt energiája tolerálni a dolgokat. Idegesítette, hogy a panda folton játszik, és észre se veszi, hogy nem érdekli, és hogy olyanokat mond, amit nem is gondol komolyan. A keselyű csak a feje felett körözött, és nem is szállt közelebb, érezték, hogy nem tenne jót, ha túl közel kerülne most egymáshoz a két állat. Hogy ki került volna ki győztesen, és ki lett volna az, aki mélyebbnél mélyebb sebeket ejtett volna a másikon, azt ki lehetett találni, de nem is ez volt a lényeg. Senki nem akart most összetűzést, így mindenki maradt a saját fenségterületén. Egyedül a galamb vette észre a skorpió érzéseit, a kettős érzéseket, az indulatosságot. Ő próbálta nyugtatni, de nem sokra ment. Hiszen az önfejű skorpió csak azt látta, amit történt, és amit érzett. Hogy a másik mit miért tett, azt megint már csak a csípések, és fel-alá futkosások után vette észre, és látta világosan. Végül is otthon volt, eltelt a kiszabott idő, és bár nem szeretett hazaérni, és nem könnyebbült meg, egy idő után még is hozzászokott ahhoz, hogy megint otthon van, így amikor megint indulni kellett, megint idegessé vált. Hiszen a skorpió ilyen volt. Ha baja volt, csípett, és mart. Mást nem tudott. Mást nem tehetett, mást csak az kapott, aki elérte, hogy ne marjon.
Közeledett a cél felé, és egyre inkább izgatottság, és viszontlátás öröme kerítette hatalmába. A gímszarvas. Ő ott volt, és tudta, hogy ha bajban lesz, akkor ő megint segít neki, vagy csak ott van, ha épp az kell. Mert így működött. És az ő árnyékában nappal a hőség is elviselhetőbb volt. És tudott aludni mellette. Segített neki, és meg tudta nyugtatni.
A gímszarvas határozott, tudja, mit akar, és megjelenésével, mindennel, amit tesz, tisztelet vív ki maga körül. Kicsit meg vannak tépázva az agancsának a részei, de az csak többet ad hozzá. Attól ő csak többé vált, és csak egy különleges érzést ad az embernek, ha ránéz. Figyel, és segít, ha tud. A gímszarvas nem változott. Ugyanúgy örült neki, és továbbra is jókat tudtak beszélgetni. Jó volt megérkezni, és megnyugodni. Nem lehetett a párduc mellett, de itt is szerették, és itt is figyeltek rá. Barátra mindenkinek szüksége van, még egy skorpiónak is.
Eltelt két nap, és jött az új esemény. Újra találkozhatott a sivatagi rókával, és a cibethiénával. Ennek nagyon örült. Ők ketten voltak még a legfontosabbak, remélte, sosem veszti el a társaságukat.
A sivatagi róka, akinek törékeny teste van, és hatalmas fülei, amikre szüksége van este, tájékozódáshoz. Aki nagyon tudna figyelni, és segíteni, de aki még sokszor inkább törékeny külsejével van elfoglalva, meg a kisebb sérüléseivel. Hiszen ne is lenne róka, ha nem keresné állandóan a bajt, és ha nem szerezne magának mindig kisebb-nagyobb sebesüléseket. Nagyon szeretik egymást, bár ő ijed meg legtöbbször a skorpiótól, és ő tartja a legtöbbször veszélyesnek. Nem mindig tudja, vagy sokszor elfelejti, hogy őt biztos nem fogja bántani, vagy ha mégis, akkor sem direkt csinálja. Megijed, és sokszor inkább elfut, ahelyett, hogy odamenne, és lefogná, miközben az ideges. De jól el vannak, és jót tesz, hogy ott vannak egymásnak.
Utolsónak maradt cibethiéna. Egy félelmetes, és elsőre ellenszenves hiéna, aki nem engedi, hogy közelítsenek, inkább elfut. Ragadozó, de más nem is tudna lenni. Nagyot tud harapni, ha féltve érzi magát, de mint minden macska, neki is szüksége van a kényeztetésre. Ott van mindig, és lehet rá számítani, de ha még sem, akkor viszont a skorpiónak kell sokkal jobban észnél lennie, mint szokott, mert hamar fel lehet mérgesíteni, és akkor a kettejük vitájából jó sose lesz. De megtanulták egymás természetét, és indulatait kezelni, és most már nincs is semmi problémájuk. Megértik egymást, sokkal jobban, mint bárki mással, hiszen ők azonos természetűek, ugyanúgy nem közelítenek egyikkőjükhöz sem, csak amíg a skorpiónál félnek, úgy a hiénánál egyszerűen nem szimpatizálnak a mogorva kinézetével.
Várt, és várt. Múlt az idő, számára mégse tűnt fel. Semmi sem változott, senki sem jött, senki sem segített. Ott volt, és kapaszkodni akart, segítséget kérni, és hagyni, hogy segítsenek. De ő egy skorpió. Ha segíteni akarnak neki, akkor is sokszor megcsípi véletlenül a másikat az ollójával. Így meg egy idő után kevésbé akarnak segíteni, és bár ott vannak körülötte, ő sokszor nem is kéri azt. Egyedül akarja megoldani a problémákat, hiszen ő mégis csak egy skorpió, aki egy kicsi, törékeny állat, de mások számára csak egy csipkedő állat.
