Ma sok mindenen filóztam, csak néztem ki a fejemből, hagytam, hogy szálljon, sodorjon magával az ár, és máshol járjak. Aztán olyanokon gondolkodtam, amin nem kellett volna. Aztán elrohantam. Mitől, vagy mi elől? Nem tudom. Menekültem a múlt elől, a bármilyen információ hiányától a jövő kiszámíthatatlansága elől. Bejöttem, lefeküdtem, és majdnem abban a pillanatban el is aludtam. Ez az, amire többen felkapják a fejüket, és rájönnek, tényleg nagyon kiakaszthattam magamat. Na, igen. Ez megy legjobban. Mint a kisgyerekek, ha hangos szót hallanak. Inkább gyorsan elalszanak. Én is így vagyok ezzel. Ha túl hangosak, vagy túl sokan vannak a gondolataim, inkább gyorsan elalszom.
A nap egy hajnallal kezdődött, amikor egy cseppet sem aranyos álom miatt felébredtem. Persze hirtelen el kellett gondolkodnom azon, mi is történt. Illetve leginkább, hogy mi nem, és mi volt csak az álom része. Nem szeretem, nagyon nem, amikor ilyen van. Az álomban 3 pasi szerepelt. Egy Peti ZS. és B. Peti azt csinálta a mit szokott. Velem volt, figyelt rám, és dolgozott. Látogatott, és megbeszéltük, hogy mikor találkozunk legközelebb. Indulni készült, amikor Zs. megjött. Féltem, pedig tudtam, hogy nincs értelme. Már nem csinál semmit, már eleget ártott, most már jó pofizik, és hajt, hogy ne váljon magányossá. Bejött, és hozott kaját. Anyu sokáig dolgozott, mert valaki megint mondott egy hülyeséget, és borult a tőzsde megint. Így ő hozta el a kaját. Megkértem Petit hogy maradjon, ne menjen el. Nem sokat beszéltünk, nem is sokat maradt. Körülbelül olyan volt, mint néhány évvel ezelőtt a Heim Pálban tett látogatása. Csak nem féltem annyira. De pont ettől volt valósághű. Ezek után az egyik betegtársról megtudtam, hogy ő B. Nem mondtam semmit, ő nem is tudta ki vagyok. Kint ültem, a többiekkel, miközben ők cigiztek, néztem, és azon gondolkodtam mit akarok tőle. Utána bejöttünk, késő volt már, lefeküdtünk.
Ezután ébredtem. Jó ideig megint azt hittem, hogy nem csak álmodtam. Megtörténhetett volna, de persze nem történt. Miből jöttem rá? Nem emlékeztem mit ettem. Az meg megmaradt volna.
Utána egész nap ez, meg a szereplők jártak az eszemben. Hogy mit is kezdhetnék velük, vagy mit nem, hogy oldhatnám meg végre a problémát, hogy ne kuszáljanak össze mindig mindent az életemben. Csak egy álom, tudom, de nem az első. Viszont én nagyon szeretném, hogyha ez már az utolsó lenne.
Így elég gyorsan eljutottam a szerelő gondolathoz, és ahhoz, vajon kihasználjam-e a lehetőséget, és belemenjek-e. Hagyjak-e egyszer a segítségnek, legyen-e gyenge, és segítségre szoruló. Persze könnyebb úgy nézni a helyzetet, hogy igazából erős vagyok, hogy saját korlátaimat le tudom győzni, és olyantól segítséget kérni, akitől soha se tenném.
Délután mikor beszélgettem az egyik betegtárssal, akkor az lett a vége, hogy se szó, se beszéd ott hagytam. Remélem nem haragszik, és remélem nem vette magára. De ott és akkor nem tudtam mást, többet, igazán lényegeset elmondani. Csak menekülni. Az érzelmek, a gondolatok, az információhiány és tehetetlenség elől. Nem tudtam hirtelen mibe kapaszkodni, csak hogy csúszok. Inkább lefeküdtem, aminek előző álmomhoz hasonló lett az eredménye, persze kicsit részletesebben, hátha most tényleg annyira összezavarodom, hogy nem veszem észe a bakit, ami minden valósághű álmomban ott van. Kiborított kicsit, és nem tudtam mit kezdjek magammal, és a helyzettel.
Aludni akarok, álmok, fájdalom nélkül. Egy nyugodt alvás. Csak ennyit szeretnék..
