Mintha egy nagy boltban lennénk. Ott vagyunk egymás mellett. Aztán ha épp keresünk valamit, el akarunk érni valamit, olyan helyekre, olyan sorokra tévedünk, ahol még nem jártunk, idegenekkel találkozunk, vagy régi ismerősökkel. Először új a környezet, új a társaság, félénkebbek vagyunk, de minél többet jársz a sajt pulthoz, annál biztosabban tudod, mit hol találsz, és kivel kell beszélned, hogy egy kis kóstolót, vagy kicsivel több sajtot kapj, mint mások.
De ha olyan helyre jutunk, ahol eddig még nem jártunk, új személyekkel is találkozunk.
Egyszer csak belefutunk valakibe. Egy beszélgetés, egy mozdulat, egy mosoly, és máris kész az ütközés. Ez sokakat meglep. Van, aki lassabban hajlandó beismerni, és lassan hajlandó csak elfogadni a felé nyúló kezet, ami segítene felállni, van, aki rögtön megragadja, és van, aki rögtön többet akar. Egyénfüggő, mindenki más és más.
Viszont azt érdekesnek tartom, hogy amint valaki új személy belép az életünkbe, a többiek féltékenyek lesznek, kétkedve fogadják, kíváncsiak meddig marad, mikor megy tovább, vagy épp mért is jött. Mintha az, hogy fogod a kezét, és mész nem vele nem lenne elég biztonság. Mindenki fél, hogy egyedül kell tovább mennie, nem találja meg a kasszát, nem találja meg hol is kel fizetni, csak eltéved, és céltalanul bolyong egész életében.
Sokan lekucorodnak egy sarokba a kedvenc dolgaik közé, de még ők is találkoznak másokkal.
Valaki mindig arra jár. A bolt ajtaja mindig nyitva van, minden percben, pillanatban új ember lép be rajta, és minden pilanattal csak nő azoknak a száma, akikbe belebotlik az ember.
Én száguldozok, de megpróbálok mindenkit elkerülni. Vannak szokott helyek, szokott emberekkel, akiket szeretek, és van olyan is, akivel egy kocsit tolunk. Együtt megyünk, és ha majd végeztünk együtt fizetünk. Persze addig lehet, hogy összegyűlik sok minden, és nem tudunk egyszerre fizetni. De ezzel nem kell foglalkozni. A lényeg az, hogy mindenki azt vegye, meg amit akar. Ne járkáljon felesleges sorok között, ne akarjon sajtot, ha a salátába csak sonka hiányzik már. Ha az kell, akkor merjen többet menni a sonkáért, ha nehezebb hozzájutni, és többet kell is tenni, jobb, mintha olyat venne, ami nem is kell neki, vagy ami megkeseríti az életét.
Szóval nekem van kivel mennem. Sokaknak van kivel menniük szerencsére. De egy valamit nem értek. És ezt magamban sem értem. Ha a másik valami olyat akar, amihez más segítsége kell, vagy miközben az ivójoghurtoknál áll, másba belebotlik, akkor mért érezzük veszélyeztetve a helyzetünket azonnal? Mért bizonytalanodunk el abban, hogy a másik ott marad-e? Ez mindegy milyen erős kötelék. Ha valaki ott van már mellettünk, akkor a másik miatt őt nem fogjuk elveszteni. A másik fél nem veheti el tőlünk, csak ha azt ő is akarja. Ha meg akarja, akkor nem kellene egyszerűen hagynunk, hogy menjen vele?
Arra jutottam, hogy nagyon sok mindent akarunk venni, kevés rá az időnk, és sajnos sokszor bedőlünk az árajánlatoknak, a reklámoknak, és olyanra ácsingózunk, ami nem is kell. Mindenkit félrelökünk, csak hogy megszerezhessünk egy olyan dolgot, amire a végén majd rádöbbenünk, hogy nem is kell, és helyette, inkább azzal az aranyos kisfiúval kellett volna beszélgetni, és segíteni neki meg találni, amit keres, ahelyett, hogy otthagyjuk, és rohanunk a dolgunk után.
Sokan vannak, és akaratunk ellenére is újra és újra beleütközünk valakibe. Hol tovább, hol rövidebb ideig, de beszélgetünk ezekkel a személyekkel. Hol fontosabb, hol kevésbé lényeges szereplőjévé válnak az utunknak. De sok mindenki elfér a környezetünkben, sokakhoz vissza-vissza lehet nézni a vásárlás alatt, és nem csak egy személy létezik az életünkben, aki fontos, így ha a másiknak is van más is az életében, azon talán nem kellene rögtön fennakadnunk, csak örülnünk neki.
És mi van akkor, hogyha azt látjuk, hogy épp lopni próbál attól, akit szeretünk, vagy viccesnek találja, ellökni, vagy a kocsiját áttolni máshoz? Szóljunk neki, hogy mit látunk, de ha ő körbenéz, és nem veszi ezt észre, akkor mást nem tehetünk, csak megvárjuk, míg elesik, vagy észreveszi, hogy eltűnt a pénztárcája. Ha akkor ott vagyunk mellette, többet segítünk, mintha nem, és mindig mindenkiben csak a rosszat keressük, aki közelít feléje.
Nagy a bolt, és sok a vásárló. Szerintem a legegyszerűbb, és legjobb dolog, amit tehetünk, hogy azt vesszük, meg ami tetszik. Figyelünk arra, aki velünk akar jönni, és nem a saját céljaink elérése miatt, egy-egy magasabban elhelyezett élelmiszer megvásárlása miatt tartjuk. Hogyha azzal vagyunk, és azt vesszük, ami kell, ahelyett hogy azt néznék, hogy kivel mire tudjuk cserélni, sokkal jobban töltjük el az időnket, mint az, aki végigrohan az egészen, mit sem törődve a csúszós padlóval, vagy az egyéb veszélyekkel, és végül bár megrakodott kocsival, de teljesen tönkretett állapotban jut el a célhoz, és mikor körbenéz nem lát maga körül senkit, csak a sok holmit, amit meg akart venni, és hirtelen, az egész elveszti az értelmét. Neki még sincs ideje már visszafordulnia, kasszához ért, fizetnie kell, nem kezdheti már elölről.
