Megvan a tökéletes téma, a tökéletes cím. Amiről már rég írnom kellett volna, amit már rég meg kellett volna, hogy fogalmazzak magamban, de még most is félek kicsit tőle. Nem azért, mert félek, hogy olyan dolgot tudok meg, amit eddig például nem tudtam, csak mert nem tudom, vajon itt és most van-e a helye ennek az egésznek.
Azóta eltelt egy nap, még is itt motoszkál a fejemben a téma, az érzés, a mondanivaló. Ez elég kevés alkalommal fordul elő, és őszintén megvallva elég rossz eredménnyel szokott ezekből a pillanatokból bejegyzés születni. Kevésbé összeszedettebb, mint a többi, követhetetlen gondolatáramlat, vagy egy nehezen megfejthető érzelem kerekedik belőle, mint sem értelmes mondatok. Nem tudom most mi lesz, vagy mi nem. Kellene egyáltalán erről írnom, vagy sem.
Nem tudom, hol kezdjem, így inkább belevágok a közepébe, majd alakul. Apám kezdi a sort. (Vér szerinti) Egy név, egy esély, hogy létezik még valahol a világban másik testvérem is. Ennyi. Ő ennyi. Illetve ennyi lenne. Mégis több. És nem jó értelemben véve. Kezdjük a megfoghatóval. Egy pletykával, egy lehetőséggel, miszerint mást is elhagyott még előttem. Akár igaz, akár nem (ami mellesleg nem lényegtelen), már sokat elárul róla. Az az ember, aki egyszer megijed a felelősségtől, és lelép, az nem megbocsájtható, de egy idő után, kellő távolságból nézve megérthető. Előfordul. Hogyha ezt viszont másodjára tette meg, azt már nem tudom megérteni, nem tudom elfogadni. Ha nem másodjára tette meg, és nincsen/ek bátyáim, attól még továbbra is felmerül bennem, hogy akiről ilyen pletyka születik, az milyen ember lehet, és milyen nem. Vagy ha végletekig aranyos is vagyok... Hogyha bent, a kollegáinak nem is mutatta milyen is ő valójában, és szerepet játszott, akkor is az biztos, hogy nem tett jó benyomást másokra, nem jöttek vele ki a legjobban. Ha meg jól kijött az emberekkel, akkor meg még is csak kell lennie valami alapjának, a pletykának.
Nem tudom külön leírni, szétválasztani egymástól a kettőt. Bátyáim, avagy nem bátyáim. Az információ egy, vagy kettő, esetleg ikerpárról szól, fontos információ, hogy ott se vállalta őket, csak tartásdíjat fizetett. Persze az egész gyenge lábakon áll, még is ott lebeg a levegőben. Egy gyerekből könnyen lesz kettő, kettőből még könnyebben ikrek. A pletyka még is csak pletyka, ha más nem a jellemzői mindig maradnak.
Több eset lehetséges, és itt megint csak feltételezésekbe bocsátkozom. De meg kell tennem, le kell írnom, valahogy fel kell dolgoznom a dolgokat. Így remélhetőleg sikerül valamennyire.
Ha nincs gyerek, akkor vajon mi alapján születhetett a pletyka. Lehet, hogy én vágyom túlzottan arra, hogy igaz legyen a történet, de szerintem nem születik pletyka gyerekről, ha nincs.
Ha kettő van. Ikrek, vagy nem ikrek. Elmondom a logikámat, aztán mindenki eldönti van-e benne szerinte ráció vagy sem. Ha két különböző korú a gyerek, akkor az egyiket (értelemszerűen az elsőt) egyszer vállalta, és ott maradt vele, hiszen ha nem hogy születik meg a második. Ha már egyszer vállalt egy gyereket, utána mért hagyta el a második után mégis őket? Persze, megromolhatott a kapcsolat. De ha egyszer vállaltam a felelősséget, utána mégis tönkrement a kapcsolatom, de aztán mással együtt vagyok, aki terhes lesz tőlem, azt a gyereket nem tudom olyan egyszerűen eldobni. Mitől érne az kevesebbet, mint az első, akit egyszer felvállalt. Vagy nem? Ezen logikát követve, ha két gyerek volt, inkább az ikrek variációt tartom valószínűnek, hiszen akkor nemes egyszerűséggel dönthetett úgy, hogy ez nem kell neki, és továbbállt, majd az én esetemben újra ezt a döntést hozta.
(Extrém eset lenne persze a szappanoperába illő helyzet, miszerint már az elsőt se vállalta, de utána még is csak együtt volt az exével, aki újra teherbe esett, és tulajdonképpen egyik gyereket sem akarta, mégis kettő van.)
Persze felmerült a kérdés, vajon milyen életet képzelek el neki. Vajon visszament-e az ikrekhez, vagy született-e azóta gyereke, vagy úgy általánosságban mit hiszek, esetleg szerintem próbált-e megkeresni.
Visszamenni nem hiszem, hogy visszament, és vállalta az egyszer eldobott gyereket/gyerekeket. Hiszen, ha mégis így döntött volna, időben én volta közelebb, engem kellett volna megkeresni, velem szemben érezhette volna, hogy van még esélye esetleg. Persze bárhogy működhet az ő agya, így akár vissza is mehetett.
Született-e azóta gyereke? Biztosan. Nehezen tudom elképzelni, hogy az óta ne lenne öcsém, vagy húgom valahol a nagyvilágban.
Ezen kívül túl sokat nem gondolok, és nem is akarok. Nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni, külön kis világot kialakítani magamnak, hogy mi is történt, mit miért csinált, hogy aztán megnyugtassam magam valami olcsó hazugsággal, hogy tulajdonképpen szeret, és kellek neki, csak hát ez így jött ki. Nem. Nem kellek neki, nem kellettem, és továbbra se kellek neki. Nekem még is szükségem van rá, hogy megkeressem, hogy lássam, vagy beszéljek vele, vagy, hogy egyszerűen szemen köphessem. Amit persze nyílván nem tennék meg, annak ellenére, hogy lehet, többet használna, mint egy fél éves pszichológiai kezelés.
Kell, mert esélyes, hogy van más testvérem. Az meg nekem, nagyon fontos.
Apám. Ide most azt kellene írnom nevelőapám, még se tudom ezt megtenni. Egyrészt nem tisztelem annyira, hogy a nevelést, és az ő megnevezését egy szóban használjam, másrészt meg tökéletes az apa szó is az ő helyzetére. Nem nevelt máshogy, illetve nem tudom. Nem tudom elmondani a dolgokat rendesen, úgy ahogy igazán történtek, mert nagyon erősen irányítanak az érzelmeim. Márpedig feléje most semmi pozitívat nem érzek. Túl egy pszichológuson, és hosszú átvirrasztott éjszakák miatt jelenleg nem bírom elviselni. Se azt, amikor itthon vagyok, és a közelébe kell lennem, se a véleményét, a beszólásait, a megjegyzéseit, mindegy mellettem, vagy akkor teszi őket, amikor itthon se vagyok.
Őt hibáztatom. Azért amit tett, azért, hogy az megviselt, és azért, hogy az óta se tudok talpra állni, úgy igazán. Ülök és várok. Várok a szavakra, a mondatokra, arra, hogy kicsit megnyugodjak, és ne az indulatok írjanak belőlem. De nem megy. Nem tudok megbocsájtani neki. Nem akarom megérteni, mit miért tett. Nem tudom milyen logika szerint volt ez helyes, és jó, vagy egyáltalán elfogadható. Ideges vagyok, ha rá gondolok, és rosszul vagyok. Félek, és megijedek. És ha becsukom a szemem, akkor meg elveszek. Sok a gondolat, az emlék, az indulat, a düh.
Előbb volt az előszó, most jön a lényeg.Az, hogy apám lelépett, az hogy a másik mit csinált, hogy egyik se pozitív és egyikkel sincs meg a normális apai viszonyom sok mindenben meghatároz. Nem csak a személyiségemet, nem csak abban segített, hogy erős legyek, és ne hagyjam, hogy romboljanak és kárt okozzanak. A kapcsolataimat is sokban befolyásolja az, hogy velük nincs, vagy milyen a kapcsolatom, illetve hogy mit kaptam tőlük.
Szükségem van a pasikra. Velem egy idős, idősebb, mindegy, mindenki helyet kap. Kapcsolat, barát, haver, vagy csak ott van, mindegy, mindegyikre igényt tartok, és mindenkinek időt szakítok, és mindenkire maximális figyelmet fordítok. Sokszor gondolkodtam már, hogy páromnak a legnehezebb. Azt elfogadni, hogy a legjobb barátom pasi, az még rendben van, mert már akkor az volt, amikor ismerkedtünk. Elejétől fogva el kellett fogadnia, meg is tette, megértette, hogy az életben nem lesz közöttünk semmi több. Szoros kapcsolat, és szoros barátság, de ahhoz hasonló, ami Petivel van, sosem. De ezek után, amikor el kellett fogadnia, hogy barátkozni Bencén kívül is leginkább a másik nemmel sikerül, ennél már kicsit nehezebb volt. Aztán jött a két hét, és a barát, akit megtarthattam volna, de aki tudtán kívül is szétzilálta volna a kapcsolatomat. Ott jogos volt a féltékenység, a félelem, hogy a másik oldal többet akar. Nagy valószínűség szerint akart is. De most nem is ez a lényeg. Köszönöm, hogy kitartasz, és hogy elfogadsz így.
Most megint van valaki az életemben, aki kezd egyre fontosabbá válni, és akihez egyre többször fordulok, ha baj van, vagy ha csak egy kis nyugalomra vágyom. Nem tudom, meddig fog ez tartani, mennyire lesz tartós vagy sem. Remélem, hogy nem áll tovább, és nem csak néhány hét jut az ismertségből.
Azon gondolkodtam, hogy annak, aki velem barátkozik, nem lehet könnyű dolga. Nem azért, mert nehéz velem. Nem azért, mert nem figyelek a másikra, nem vagyok kedves, és aranyos, vagy, mert ne lehetne velem beszélgetni, lelkizni, vagy épp csak röhögni. A probléma pont ott van, hogy túl sok vagyok. (Bár ez nem csak a pasiknak probléma.) Sok a figyelem, a törődés, az érdeklődés, de ami a leginkább sokkoló, az a minden témánál meglévő őszinteség. Ha én jól érzem magam valakivel, ha megnyugtat, ha segít valamiben, ha meg tud vigasztalni, akkor azt nekem amilyen gyorsan tudom, tudatnom kell vele is. El kell mondanom, hogy megnyugtatott, hogy jó volt ott lenni, hogy köszönöm. Nem azért, mert be akarok vágódni, vagy, mert mittudomén. Sokszor megijedek, hogy ezzel el is rontottam mindent, hiszen a kapcsolatok elején, ez felér akár egy támadással is. A másik, ami mindig, mindenkinek furcsa, az a szeretlek szó. És hogy én ezt nem csak egy embernek használom. Nem csak a páromnak mondom, hogy szeretem. A szeretlek, az egy iszonyatosan tág fogalom. Sokféle szeretet van, és egy szóval csak úgy tudom kifejezni mindegyiket, hogy szeretlek. Ez nem szerelem feltétlenül. Ez nem jelent szenvedélyt, barátságot, megfogalmazhatatlan jó dolgokat feltétlen. Ez egy érzés. Amit vagy érzek vagy nem. Aki megmozgat bennem valamit, aki jófej, vagy aranyos, aki figyel rám, vagy segít, az elindul egy úton. Ahol egy idő után hallani fogja, hogy én azt mondom szeretni, és lehet, meglepődik, ha átölelem, vagy azt mondom, hogy szükségem lenne az ölelésére. Én ilyen vagyok. Nekem éreznem, és hallanom kell többször is, hogyha kellek, vagy szükség van rám. Kell a megerősítés, kell a biztonság.
