Nem olvastam mostanában blogot, nem volt időm rá. Valahogy nem érdekelt, hogy ki mit szenvedett össze az életével kapcsolatban mostanában. Egyszer az életben én akartam fontos lenni. Ami persze nem jött össze, és az lett az eredménye, hogyha én nem kérdezem, hogy jön-e a valaki, a vége az lesz, hogy senki se jön. (Petit nem számoljuk ide, ő mindig jön, és mindig ott van.)
Ülök, és várok. Ez elég kevésszer történik meg velem. Mindig ugrálok, izeg-mozog zizikét játszok, vagy legalábbis megint nem hagyok valakit magába zuhanni. Ezzel telnek a napok, a hetek, a hónapok, az évek. Nem nyugszom le, nem hagyom, hogy csak úgy történjenek a dolgok, vagy csak hogy múljon az idő. Most is. Várok, arra hogy idő legyen, mégse tudok csak ülni, és várni. Nekem írnom kell, és elfoglalnom magam. Mert amúgy nem megy.
Múlt héten, csütörtökön megígértem a pszichológusnak, hogy írni fogok. Nem igazán tudtam megfogalmazni a dolgokat, úgy ahogy azt ő elvárta volna. Azt érezte, hogy nem akarok, vagy nem tudok beszélni dolgokról. Pedig nem. Amire nem tudok válaszolni, az egyszerűen számomra nem létezik. Nincs meg bennem. Nincsenek meg bennem az emlékek, az ovis, meg régebbi koromból. Nincsenek, mert nincsen értelmük. Vége van, elmúlt. Jó volt, szép volt, nyugodt volt. minden rendben volt, vagy ha nem, akkor a mindennapi probléma volt. És bár lehet sokszor kiakadtam, és sokszor hisztiztem akár, mégis éreztem, hogy ezek teljesen normális dolgok. Vagy ha nem is éreztem, mindig meg voltam nyugtatva. Vége van, elmúlik, nincs semmi baj, nyugodj meg. És én megnyugodtam. Ezzel szemben most mi megy? Nem tudok megnyugodni. Semmi sincs rendben, és senki sem tud megnyugtatni. Elűzni az aggodalmat, elfedni a kétségbeesést, elfeledtetni a kétségeket. Erre három-négy ember is képes a környezetemben. Mégis. MEGSZŰNTETNI a problémát, egyikőjük se tudja. Ami persze nem az ő hibájuk. Nem tehetnek róla, hiszen mért tehetnének. Ők segíteni akarnak, és azt meg is teszik. Mindenki a maga módján, öleléssel, szavakkal, csókokkal. Megnyugszom, és ez a lényeg. De utána újra és újra előjön a probléma. Nincs időm azzal foglalkozni, hogy mit éreztem régebben, vagy milyen jó volt, amikor az udvaron játszottunk, és körbe-körberohangáltunk az egyik faház körül az egyik óvodatársammal. Nincs időm ezeken rágódni, eltemetem mélyen magamban. Miután egész hétvégén ezen rágódtam, persze eszembe jutnak dolgok. De nem sok, és nem tart sokáig. Egyszerűen én megtanultam így kezelni a dolgokat. Nem foglalkozom sokat vele, és gyorsan túllépek mindenen.
Másik, a harag. Haragudnom kellene. Sok mindenkire, vagy kevésre, személyre, vagy tárgyra, megfoghatóra, vagy megfoghatatlanra, élethelyzetre, valakire, aki miatt történnek a dolgok. Be kellene ismernem, hogy haragszom, és az előrelépés lenne. Szerinte. Szerinte ez segít. Ő ezt tanulta, ő ezt várja. Nekem viszont ez nem segít. Én nem haragszom. Nem vagyok mérges, és nem haragszom soha senkire. Nincs meg az érzés. Csaba az idő alatt, amikor ott voltam, azt mondta, hogy ő érzi rajtam, hogy haragszom rá. Pedig nem tettem. Nem értettem, mi az istenért kell újra és újra azokat a kérdéseket feltennie, hogyha én nem tudom rájuk a válaszokat. Nem értettem, és idegesített. De nem haragudtam. Mert én nem szoktam. Én nem fogadom el. Szeretni kell, az segít, és az sok mindent megold. De ennek az ellentettje csak gondot okoz, rombol, és pusztít. Arra meg nekem semmi szükségem. Még csak hírbe se hozzanak vele. Én nem haragszom, és nem vagyok mérges. Hogy más szerint az vagyok, az lehet. Ő a saját szemszögéből ítéli a dolgokat. Ő adott helyzetben azt a reakciót, azt a viselkedésformát a haraggal azonosítja. Én nem. Nekem nem ugyanaz, nekem csak egy érthetetlenségből fakadó indulat, amit igyekszem nem sokáig fenntartani, mert nem tesz jót. Nem szeretek idegesnek lenni, és azt is megpróbálom elkerülni. Pont ezért menekülök minden konfliktushelyzet elől is. Nem bírom, és nem akarok szembesülni a helyzettel. Az rossz, az pusztít és rombol.
Végül is írnom kellett volna egy listát. A fontos dolgokkal, amik meghatározzák az életemet, amik befolyásoltak, amik kialakították a személyiségemet. Ezt most nem tudom megtenni. Túl sok, és túl hosszú. Sok az érzelem, és hosszú lenne mindent kifejteni. De végül is ezt kell tennem, ezért vagyok itt, nem? Kezdjük az elején, és majd eljutunk a végére.
