Nem tudom elfelejteni. Hallom a szavait, azt a néhány mondatát, érzem, ahogy hozzám ér, minden mozdulatát látom magam előtt. Becsukom a szemem, és ott van. Pihenni akarok, de nem engedi. Fogva tart, még akkor is, ha messze van, engem meg felébresztenek, hogy csak álom volt... Itt van, de nem akarom, hogy maradjon. Szabadulni akarok tőle. Tőle, és az egésztől. Nem bírom. Én nem tudom ezt így megcsinálni. Kimerült vagyok, és egyre inkább az leszek. Mért nem hagy békén? Mért nem volt elég egyszer átélnem, félnem, és reszketnem? Mért kell újra és újra egyre többször, míg végül már félek lefeküdni, vagy csak elbóbiskolni, mert akkor is érzem, látom, hallom. Nekem nem jár a menekülés, a felejtés?
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://egy-porszem.blog.hu/api/trackback/id/tr742370348
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.