Felelőséggel vagyunk egymásért, magunkért, a ránk bízott dolgokért. Sokan félnek a felelősségtől, sokan megrettennek tőle, vannak, akik könnyen veszik, és akik mit sem törődnek vele. Én néha örülök is neki, mert ha valamit rendesen végig tudok vinni, akkor az jó érzéssel tölt el, hogy rajtam volt a felelősség, és még is megcsináltam rendesen. Sokszor persze túl soknak érzem, és nehéznek. De végül mindig sikerül, mert én nem engedem, hogy ne sikerüljön.
Úgy gondolom viszont, hogy sok egyéb mellett felelősséggel tarozunk sok más emberért is. Azért, akikkel együtt élünk jobban, mint azzal, akivel csak barátok vagyunk, kevésbé így folytatván a sort, egészen addig a személyig, akivel találkozunk, és beszélgetünk, barátság mégse alakul ki, de mégis érzed, hogy tenned kell neked is érte. Érte, vagy inkább azért, hogy legyen kiért tenni.
Nem értem, hogy egy olyan velem egy idős lány, akinek kiskora óta problémája van, hogy nem jutott el odáig 18 év alatt, hogy képes legyen megoldani a problémáit, vagy ha más nem segítséget kérjen azok megoldásához. Fel kellett volna nőnie, meg kellett volna erősödnie. Nem hagynia magát, és minden kis problémánál összeesni, sőt az általa kreáltakkal is megküzdeni.
Az édesapja elhagyta őket, másik családja van. Anyukája egyedül próbál helyt állni. Állásproblémái vannak, amik bár most rendeződni látszanak, semmi sem biztos egyelőre. Van egy nővére, és ő. Nem értem, hogy ennyi idősen, hogy nem ismeri fel a helyzetét, hogy nem jön rá, hogy az édesanyjának rá is szüksége lenne, és valószínű a nővére is jobban lenne, egy olyan húgtól, akivel meg lehet beszélni dolgokat, és nem saját magával van elfoglalva állandóan.
Hogyha baj van, segítséget kérek. Baj márpedig biztos van, csak kérdéses, hogy mennyire az a probléma, mint amit ő kitalált magának. Az a fulladás, szédülés, kocsiból kiesés, ami akkor következik be, amikor már senki nem figyel az emberre, az nekem nagyon gyanús, és nagyon figyelemfelkeltés szagú. Persze lehet, hogy én vagyok a rosszindulatú. De az, amikor valaki bekerül egy olyan helyre, ami tele van saját magukat roncsolt emberekkel, én semmilyen körülmény között nem tudok megnyugodni, és jól érezni magam. Nem tudnék egy aranyos nővértől hasra esni, és mindent elfelejteni. Ha rendben van a világképem, nem lenne semmi, ami engem egy olyan helyen megnyugtatna. Márpedig ő nyugodt. Figyelnek rá, és hisztizhet, ott az normális.
Nem értem, és valószínűleg nem is fogom megérteni soha. Tartozok annyival neki, hogy elmondom a véleményemet, és segíteni próbálok neki. Ha nem sikerül, akkor viszont nem tudok mást tenni. Majd megnyugszom, és tovább állok. Más úgysem történik. Mindenki mindig, mindenhonnan csak tovább áll, ha elvégezte a neki szánt, vagy általa kreált dolgát.
