Hogy féltem egyszer a tüdőgyulladásoktól, a cukorbetegségtől. Rettegtem, megrémültem a lehetőségtől, hogy levághatják a lábujjam. Mint sokan mások, féltem az ismeretlentől. A betegségektől, a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan problémától, ami szenvedést okoz. Azóta, mint sok más dolog, ez is megváltozott. Most már az ismeretlentől sem félek. Ha betegség, akkor az megelőzhető, leküzdhető, minimálisra csökkenthető tünetekkel, és nem állandó félelemmel jár. Sok betegséggel találkoztam, még ha nem is én küzdöttem meg velük, láttam a mellettem fekvő betegnek mennyi problémája adódik a betegségből, és mennyi a félelemből, hogy mi lesz a betegségből. Nem meglepő, hogy maga a betegség kevesebb problémát okoz mindenkinek, aki úgy áll hozzá, és a semmi probléma is lehet ugyanolyan terhes annak, aki problémát akar.
Végighallgatni egy-egy beteg történetét érdekes, tanulságos, megható, vagy megdöbbentő, de legtöbbször egyszerűen csak hosszú. Persze az, hogy sokan magukat sajnáltatják, és úgy ferdítik a történetet, hogy érzed, melyik rész marad ki, érzed, hogy ha a másik szemszögéből mondaná, rögtön nem lenne olyan vészes, hogyha egy-két dolgot megemlítene, már rögtön nem sajnálnák annyian, nem segít sokat. Egy idő után hozzászoksz, hogy csak a lényegre figyelsz, és osztályozni tudsz mindenkit két, legfeljebb három mondata alapján. Attól függ, mit mond, mit tart fontosnak, mit nem mond.
Engem továbbra sem ismer senki, és most már egyre kevesebb is az esély rá, hogy ez megtörténjen. Ugyan is az idő múlásával, és újabb és újabb emberek érkezésével, egyre többször kell elmondanom mi történt velem, mért vagyok itt, nekem mi bajom van. Ez fárasztó, számomra felesleges, és roppant módidegesítő. Ha belesetem lett volna, vagy cukorbeteg lennék, mg csak-csak ellennék vele. Megjegyeznék, hogy nekik is van cukorbeteg ismerősük, együtt voltak egyszer egy sráccal, akinek szintén balesete volt, vagy hasonlók, és tovább szőnék a beszélgetés vonalát, és rögtön megint róluk lenne szó. De velem így nem tudnak mit kezdeni. Megkérdezik mi történt, aztán megkérdezik hány éves vagyok, és mióta tart ez a betegség. Végül csak „állnak”, és bámulnak maguk elé, majd elkezdik szidni a magyar egészségügyet, vagy aki annyi mindent tud, elkezd hitetlenkedni, hogy felháborító, hogy bezzeg atombombát tudnak építtetni, de azzal meg nem foglalkoznak, hogy meg tudják mondani, hogy nekem mi bajom van. Esetleg megkérdezik, szoktam-e imádkozni, és nem lehet-e, hogy az a probléma. Majd ha semmi nem segít, és semmi más nem jut az eszébe, tényleg csak az marad, hogy jaj, de hát mennyire fiatal vagyok, és mennyire szomorú, hogy ez történik velem. Netalántán az a része a csoportnak, aki régebben színészi pályára akart menni, elkezdi a monológját, miszerint” az is szörnyű, hogy vele mi történt, hiszen nem mondhatja, hogy nem, de hát mégis, szegény kislány. Előtte az élet, annyi minden vár még rá, mégis ilyen fiatalon ennyi mindent kell elszenvednie.”.. Elhiteti veled, hogy mennyire törődő, és mikor már épp nem figyelsz, belekezd a saját szörnyűséges életének részleteinek taglalásába. Akkor meg már hiába minden próbálkozás, nem tudsz menekülni, és befogni a füled. Akkor már igen is végighallgatod, hogy mennyire szemét a főnöke, mennyire nem értik meg, hogy ő bármit tesz, se tud bemenni, dolgozni, bár igaz mindent megtesznek neki, aranyosak a kollegák, és segítőkészek, de hát te is tudod, hogy milyen érzés az, amikor sajnálattal néznek rád. Úgy már nem lehet dolgozni, hát érthető, hogy otthagyta a melóját, és az állammal tartatja el magát, és él a rokkantnyugdíjából, szépen lassan belesüllyedvén az önsajnálat posványába, hátha egyszer még is csak megsajnálja valaki, és kihúzza. Vagy épp megunják a hisztit, és áthajtanak a feje felett, ő meg szép még lentebb csúszik, majd belefullad. De hát ne legyen ennyire aranyos.
Mostanában azon gondolkodtam, vajon mit lehet csinálni egy kórházban. Mármint úgy normálisan. Persze, én is mindig feltalálom magam, de általában mindig tilosban járok, vagy éppen feszegetem a határokat. Hogyha nem a nővérekkel/ápolókkal van jóban az ember lánya, akkor vajon hol szed össze értelmes beszélgetőtársakat? Vagy tényleg az a normális, hogyha fekszik valaki az ágyában állandóan és „gyógyul”? Eltekintve a ténytől, hogy sokan annyit fekszenek, hogy már attól vannak rosszul, és az istenért nem hajlandó megérteni, hogyha néha felkelne, többet segítene magán, mint az állandó fekvéssel.
Szóval fekvésen kívül mit lehet csinálni, vagy mi a normális. A sok kórházasdi alatt, szerintem majdnem minden létező dolgot kipróbáltam. Olvasás, zenehallgatás, laptop-ozás, DVD-zés, keresztszemes hímzés, tanulás, rejtvényfejtés, kirakózás, üvegfestéses dísz készítése, kifestőzés, rajzolás, mindenféle kézműves hülyeség készítése, gyümölcssaláta készítése, papírhajtogatás, levelezés (SMSezés), fekvés, tornázás, blog/naplóírás, evés, ivás minden mennyiségben. Jól működő receptem továbbra sincs, de talán nem is lesz. Ez nem is az a dolog, amire lehetne jól működő stratégiát találni. Ez mindig változik, és mindig épp az adott hangulatától függ az embernek, hogy még is mit kezd magával. Mégis, néha jól jönne egy-két új ötlet. Néha unalmas, és annak ellenére, hogy csak képzeletem szabhat határt a lehetőségeknek, sokszor még is csak ülök az ágyamban, és nézek kifele a fejemből.
Bárhogy is van, nem tudsz elmenni az egész mellett, és nem törődni semmivel. Nem tudom megcsinálni anélkül, hogy megerősödjek, és bizalmatlanná váljak. Nem tudok olyan lenni, mint régen, de már nem is akarok. Fogadjon el mindenki így, megváltozva, máshogy, vagy inkább állandóan változva, de alapjában véve ugyanannak maradva.
Szeretni engem nem nehéz. Mellettem maradni, és nézni, hogy milyen körülmények után még mindig milyen vagyok, vagy új illető esetében szembesülni a stílusommal azok után, hogy mik történtek nehéz, és sokaknak ijesztő. Nem véletlen, hogy annak ellenére, hogy jól el tudunk beszélgetni, sokakkal megszakad egy idő után a kapcsolat. Furcsa vagyok, és megértem. Valószínűleg én is furcsa lennék magamnak. Ha látok egy hozzám hasonlót, akkor azon én is meglepődök. (Igaz kiderült, hogy a látszat csak látszat volt, de mégis. )
De minden ellenére továbbra is „normális” vagyok, nem hisztizek, csak épp a találkozás körülményes velem egy kicsit. De itt vagyok, és maradok is, persze, csak hogyha a másik is marad számomra. A szemetesláda szerepkörből, és ehhez tartozó kapcsolatokból elegem van, és ha módom van, elkerülöm ezeket. Most már tényleg csak egyenrangú feleket keresek barátnak is. Sérült vagyok, és riasztó. De ki mondta, hogy a másik nem. (Grace klinika)
