Cukor nélkül a tea is keserű

Nincs a kocsi a helyén. Nincs az úton, ahol sokan mások. Áll a szervizben, a többivel együtt. Javítják. Megkarcolódott, meg letört róla egy két darab. Amit most valamivel pótolni kellene. De emellett felmerült más is. Néha a rendszer is elromlik. Néha meghibásodik, és olyan dolgokat csinál a kocsim, amit nem is értek, és nem is tudok irányítani. Itt van olyan szerelő is, aki a rendszert tudja kezelni. De vajon beszéljek vele? Van annyira jó szerelő, hogy megtalálja a hibát, vagy legalábbis a megoldást rá?

Megkaptam a kérdést, mért nem írtam eddig. Hirtelen csak azt találtam lehetőségnek, hogy nem volt időm rá, és ez így is van. A hétvégémet inkább mással töltöttem, és nem érdekelt igazán, hogy blogot írjak. Megint mindennel hajlandó voltam foglalkozni, csak magammal nem.. Olyan szokásosan Mesisen. :)

Hétfőn meg rosszul voltam ahhoz, hogy írjak. Kicsit unom, és kicsit tegnap ütköztünk egy jégheggyel. De mára sikerült megoldani a helyzetet, lezártuk azokat a részeket, ahova beömlött a víz, és most reméljük, hogy kitartanak eléggé, amíg ki nem kötünk valahol, és nincs idő rendbe hozni, a sérült részeket.

Gondolkodtam, vajon mért vagyok itt. Kell, hogy oka legyen annak, hogy itt vagyok, és annak is, hogy egyelőre csak várok, és nem jön a cipész. Aztán rájöttem valamire, ami már megváltozott. A tolókocsi. Nagyon sokáig elutasítottam. (Persze nagyon sokáig csak könnyítési lehetőségként volt felhozva mindig.) Előző műtétemnél már kellett, és az óta megvan. Sosem szerettem igazán, mindig is terhet jelentett, nem könnyebbnek éreztem tőle magamat, sőt, még csak a közlekedést sem. Ez változott most meg. Részem lett a kocsi. Nyílván nem ülök minden pillanatban benne, de elég sokat. Mikor otthon voltam, anyu azt mondta, hogy a kocsival sosem nyugszom, amúgy képes vagyok egy helyben ülni. De amikor a kocsival össze-vissza gurulok, az csak egyet jelent. Hogy gondolkodok. Kattog az agyam, és könnyebb ezt így kifejeznem. Szóval, ha leülök, se változik semmi, maximum nem látszik rajtam, mikor gondolkodok valamin, és mikor nem.

Itt a kórház mellett van egy jó kis lejtős rész. Petit, meg Esztust is megkértem már, nem egyszer, hogy toljanak fel, és hagy guruljak le. Egyszerre érzem jól magam, és ijesztő is, emellett tényleg azon jár az eszem, hogy vajon én mennyire vagyok most a lejtő aljától. És vajon be van húzva a fék, és biztosan állok, maximum, ha érzek elég erőt magamban, kioldom, és fentebb gurulván, ott fékezem le magam? Vagy igazából nincs lefékezve, csak két kezemmel próbálom tartani a kocsit, ami így igazából igaz, hogy csak alig észrevehetően, de folyamatosan csúszik lentebb, és lentebb? Egyedül vagyok? Egyedül tartom magam? És a többiek? Esztus kocsiját fogom, mert nem működik rajta a fék. Még mindig fogom, pedig ő sokszor játszik azzal, hogy az én fékemet elrontsa. Nem szándékosan. Csak nem tanulta meg, hogy nem játszunk mindennel.
Bence? Az ő kocsija hol van? Van egyáltalán neki is kocsija? Pontosítok. Biztos, hogy van. De vajon, ő is benne ül? Vagy nem meri felvállalni, és inkább lefékezte a kocsit valahol alul, hogy ha csúszik is, és nincs kar, amit behúzhatna, annál lentebb sose essen? Nem lehet, hogy ez a baj? Jössz, sőt előttünk vagy a lejtőn, de nem ülsz a kocsidban. Kérlek. Fogadd el, és ülj bele, amíg nem késő.
És Peti? Ő ott van mellettem. És tart, még akkor is, hogyha sokszor ő tudna haladni. Nélkülem nem megy. Ha meg csúszok lefele, kiszáll, és elkap. Segít visszajönni, és folytatjuk ugyanonnan. Persze van, amikor kicsit ő is távolabb gurul, és akkor meg kell keresnünk egymást. De mindig elkapja egyikünk a másikat. Ez jó.

Szeretnék fentebb, és fentebb kerülni. Ugyanis minél fentebb kerülsz, annál több lehetőséged van. Útban is, és segítségekben is. Szeretnék jobb fékeket. Régebben még rosszabbak voltak. De dolgoztam addig, hogy beletelt egy időbe, de összeszedtem magam. Megkaptam az új fékeket, és már nem tud bárki legurítani. Persze sokszor inkább kitérek mások elől. Nem vagyok csoportban közlekedő. Ha kellek valakinek, úgyis megtalál. Amúgy meg csak felesleges veszélyforrás, hogy hülyéskedik mindenki, és lelöknek, meg játszanak a fékeimmel.

Szereztem dudákat is. Ez azért jó, mert ha csúszok, akkor tudok jelezni, és hamarabb tud bárki segíteni. Persze hogyha felfele megyek, is előre tudok szólni, és akkor tudnak segíteni nekem fentebb jutni. Egy valami problémás. Nagyon idegesítő a dudám hangja. Másoknak, sokaknak biztos az. Vagy mindig rosszkor nyomom meg, és rosszkor dudálok. Sokszor nem válaszolnak, és még az is előfordul, hogy inkább eltűnnek az emberek. Én meg túlzásba tudok esni, ha erről van szó. Mindegy lefele megyek, vagy felfele. Kicsit sose tudok menni. Csak sokat, és gyorsan. Vagy így, vagy sehogy.

Egy baj van. Továbbra is sok dudaszóra megyek én oda. Ezen változtatni kéne. De hát. Senki sem bújhat ki a bőréből. Majd egyszer ide is eljutok. 

A lejtő. Sokszor csúszósabb, vagy lehet, hogy épp van valami előtted, és akkor kicsit be kell fékezni, és megvárni, míg pl. a süni átmászik előtted a másik útra. Van, aki mindig, mindenen átgázol. Én nem hiszem, hogy így magasra lehet jutni. Vagy inkább, hogy ott lehet maradni tartósan. Ha belegondolsz, akkor világos. Mindenki, akin átment, ott marad, és nagyon csúszóssá válik a talaj, főleg, hogy miközben csúszik lefele, az eltaposottakon átesik, mint egy-egy bukkanó emlékeztetni fogja mindegyik arra, mit tett.

Ez felesleges, és időpocséklás. Szépen gurulni kell felfele. Ha olyan a gumid, és eső jön, akkor fékezz, és várd, meg míg elvonul, és felszárad a nyoma. Ha a melegben túlfűtött talaj az, ami kikészíti a gumiidat, akkor mindig legyen nálad sok-sok víz, amivel locsolod magad előtt az utat, vagy egyszerűen várj.  

Hiszen, senkinek sem kellene sietnie sehova. Várj türelmesen, és lehet, hogy olyan fényesre csiszolt utat kapsz, amin sokkal könnyebben juthatsz fentebb, ha egyszer újra kioldod a fékeidet. Bízz magadban, és a kocsidban, vagy tegyél meg mindent, hogy minél biztosabb, jobban felszerelt kocsid legyen. Vagy ha az kell, menj el szerelőkhöz. Ők is segíthetnek. Megállapítják, mivel van baj, és segítenek, mit kell cserélni, vagy átállítani. Egy a lényeg.

Adj időt magadnak, hogy fentebb juss. Tudod, oda se születik senki. Feljutnod, neked kell.

Zene, zene és zene mindig, és mindenhol, állandóan, és minden mellé. Ugye ezzel nem csak én vagyok így? Ugye nem csak én bömböltetném egész nap max. hangerőn a különböző számokat?  Megnyugtat, felpörget, vagy csak épp szórakoztat.
Mostanában sokat jut eszembe az egyik régebbi kirándulás. Nem is ez a legjobb szó rá, de azt épp nem találom. Ausztriába voltunk, Bad Kleinkirchen-ben talán. Ott volt egy felvonó, amivel nagyon magasra felmentünk. Felhők fölé, hidegbe. Fáztam, tagadhatatlan, és ezért valszeg hisztis is voltam. Viszont volt egy 5 perc, amikor bedugtam a fülemet, zenét hallgattam, és közben sétáltam, és élveztem a kilátást onnan fentről. Jól éreztem magam, megnyugtatott. És az ilyen percek mostanában eszembe jutnak.

Nem azért, mert most nem vagyok nyugodt, vagy, mert annyira rosszul lennék. Csak jó felidézni azokat a dolgokat, amik jó hatással vannak rám. Illetve nem ártana összeszedni, és végre tisztában lenni vele, hogy mi is az, ami megnyugtat, jókedvre derít, és úgy egyáltalán.

Pletyka, pletyka hátán. A sok beteg nem tud mit kezdeni magával, hosszú a gyógyulás ideje, viszont közbe meg nincs mivel elütni az időt, így inkább pletykálnak, és mindegy mi történt, nem történt, mit csinálsz vagy nem csinálsz, ők mindent színesebben, és átköltve adnak el. Azt hittem – én naiv – hogy kikerültem abból a közegből, ahol ez a normális időtöltés. (általános iskola). Hát óriásit tévedtem.

Nem értem, hogy mért csinálják ezt emberek. .Lehet, hogy én vagyok rosszul nevelve, de én tudom, ki vagyok, hol a helyem, és ezt nem kezdem el félteni, csak mert valaki hasonszőrű erős egyéniség a közelembe kerül. Vagy örülök neki, hogy végre van, akivel tudok beszélni, vagy a pokolba kívánom a stílusa miatt. De csak azért, mert én gyengének érzem magam, ne fogok elkezdeni mindenfélét összehordani róla. Csak hogy tisztán lásson mindenki, az történt ugyanis, hogy az egyik sráccal én a kétágyas szobájukhoz tartozó mosdóban kavartam. Lényegtelen, hogy nekem van párom, akit ellentétben sokakkal nem csak mutatóból tartok, és lényegtelen, hogy azért a Laciékkal vagyok, mert ők az értelmesek, akikkel lehet beszélgetni. Mivel ő kavart az egyik pasival itt bent, és mivel tudjuk, hogy mindenki saját magából indul ki, így nem meglepő, hogy nálam is ez lett a sztori. Azért sajnálom, hogy ennél érdekesebbet nem sikerült kitalálniuk.

Ez volt a tegnap esti sztori még, csak fáradt voltam, és inkább lefeküdtem, mint sem leírtam volna. Este amúgy egész jól aludtam, bár hajnalban megint nagyon elkezdett fájni a lábam, fel is ébredte, rá, és egy jó 5 perces kérlelés után, végül kaptam fájdalomcsillapítót. Fájdalom, hogy a kiírt fajta helyett csak antidolort tudtak adni, igaz csak felet, de azért így is meg van a hatása. Azért nem kellene újra visszaszokni rá. Ahhoz azért erős, és annál azért jobban kikészít, ha hosszútávon megszokom megint.

Kint ültünk és tanultunk Adrival, miközben én azt vártam, mikor jön már végre a cipész, kerestem egy hülye szót, amit nem találtam meg, illetve épp levegőt próbáltam venni. Eközben megjegyeztem, hogy hol van már a pasi, mert azt mondta ma jön. Adri értetlenül visszakérdezett, én meg elmondtam újra. Tény kissé idegesen. Ezek után ő elment, aminek akkor nem tulajdonítottam nagy szerepet, mert nem sokáig maradt tanulni előző nap sem. Majd amikor visszajött, és megkértem, hogy segítsen valamiben, közben elmondja nekem, hogy ne sértődjek meg, de lehetnék néha kedvesebb, és megtisztelhetném a másikat jobban. És persze, hogy ezt nem csak ő látja így. Amikor megkérdeztem, hogy mikor bántottam meg, nem mond semmit. Na, már most, ma annyit beszéltünk, amit leírtam, szóval én csak erre tudok következtetni. Hogy ezen felül, kivel beszélgetett, és ki szerint nem adom meg másoknak a tiszteletet, azt nem tudom.

Akikkel legtöbbet vagyok azok nem voltak kint, legalábbis legjobb tudomásom szerint. Ők elvileg ez által nem is érthettek együtt vele. Ezen kívül szobatársaim aludtak, ők se voltak kint. Aki ezen kívül tiszteletlennek, meg tudom is én minek tart, az meg nem érdekel. Ők nem ismernek, és két percet nem töltöttem a társaságukban. Szóval, hogy mire is volt jó ez az egész? Arra, hogy sorba szedtem, ki az, aki egyetérthetett Adrival, vagy ki nem. Végül is arra jutottam, hogy nem számít, és mehetek tovább tanulni. Mert azok, akik nincsenek a közelembe, ne mondjanak rólam véleményt, vagy ha mondanak is, az eddig nem érdekel, amíg nem beszéltem velük.

A hideg levegő, és az enyhe szél megtette a hatását. Gondolkodtam. Arra jutottam, hogy erősebb vagyok, mint voltam. Mitől, mikor és hogyan lettem erősebb? Nem tudnám teljes bizonyossággal megmondani. Hogyha mindenképpen választ kellene adnom, akkor talán az érzelmi biztonság az, ami ebben segített.

Hogy mikor előnyös, mikor korai, mikor elérkezett az idő egy pár életében, hogy összeházasodjanak, arra nincs recept. Hogy ez meddig fog tartani, arra sincs semmi garancia. Egy valami biztos. Hogyha valakinek megy, akkor nekünk sikerülni fog. Vagy ha nem, akkor meg tényleg így kell lennie. Tudom, hogy mindent megteszel értem, és értünk, amit csak tudsz, és et nem tudom, mikor fogom tudni eléggé megköszönni. Vagy egyáltalán hogy kinek kellene, azt hogy itt vagy, és nem vagyok egyedül.

Döntések. Sokszor írtam már róla, bár legtöbbször nem is magáról a döntésről, leginkább csak a helyzetről, ahol választanom kellett a lehetőségek közül. Döntöttem, hogy elfogadom az amputációt. És amilyen nehéz volt magamban ezt feldolgozni, annyira könnyen ment utána elfogadni. Eltelt majdnem egy hónap, miközben mindenki mondogatta, hogy ne adjam fel, tartsak ki. Érdekes, most, hogy az orvos mégse vágja le, fele ennyien se mondták, hogy tartsak ki. Valahogy ez nem nehéz. Ennek nem kellene, hogy megviseljen. Ennek örülnöm kellene, és azt az egy hónapot meg elfelejteni.
Nem tudom. Persze örülök neki, hogy megvan a lábam. De az a félelem, ami már évek óta velem van, újra visszajött. Megint arról szól a történet, hogy tervezek, csinálom a dolgom, aztán ha lábam nem bírja, kiakad, és begyullad. Félek tőle. Tőle, és ez által saját magamtól. Na, igen, erre mondják, hogy beteges...

Biztos vagyok benne, hogy mindegy mi történik, megcsinálom, és teljes ember maradok, lényegtelen, mi történik. Nem tud sok lenni, nem tud annyira megviselni. Erős vagyok, és most már még erősebb. Mindent meg tudok oldani, és nincs olyan, ami bánthatna. Akkor a félelemnek is el kellene tűnnie, nem? Hogyha nem érzem, hogy történhet baj, mert bármilyen fordulatot is vesz a történetem, úgyis arra viszem tovább, amerre akarom, és ha kell, 358 fokod fordulatot fogok tenni, hogy megvalósítsam, amit akarok, de elérem. Hogyha érzem ezt, akkor nem kellene, hogy amilyen gyorsan jött, el is tűnjön a félelem? Vagy ez is olyan, mint a szeretteim féltése, ami jött, és az óta nem mozdul mellőlem, és örülök, hogyha legalább álmaimban nem zaklat feleslegesen?

Lehet, hogy nem is lennék meg a félelmeim nélkül. Nem lennék én, nem lennék ugyanaz. Végül is nem is emlékszem, hogy mikor volt olyan, hogy ne véltem volna semmitől. Valami mindig volt, és talán marad is. Egyszerűen fogadjam el, hogy itt van, és ennyi, és ha valami miatt megijedek, keressek valakit, aki tudja, mit mondjon, hogy megnyugtasson, és máris meg van oldva a helyzet. Lehet, hogy ennyi lenne a megoldás, és már rég túl lehetnénk rajta.

Egy valami biztos. Most jól érzem magam, és nem is engedem, hogy változzon a következő néhány napban, hétben. Minden megvan, ami miatt jól lehetek, a többi meg továbbra se lényeges. Biztonságban vagyok, van, aki megvédjen a rossztól, szóval akár élvezhetném is az életemet egy kicsit.

Felébredtem. Tudtam aludni, kipihentem magam, és most jól vagyok. Persze ez lehet, hogy csak annak köszönhető, hogy ma jön AZ ember, aki megmondja, mi lesz velem. Nem tudom.

Kijöttem a levegőre, de persze betakaróztam, nehogy valakinek problémája legyen. Szól a zene, fúj a szél, engem meg megint magával ragad az érzés. Ad egy fajta biztonságot, megnyugtat.
Ilyenkor mindig szabadnak érzem magam. Mintha semmi sem szabna határt, mintha én is olyan lennék, mint a szél. A szél, ami csak megy, amerre menni akar, mindegy mi áll az útjában, ha nem tudja kikerülni, megdönti egy kicsit, megrezegteti a leveleket, elhajlítja az útból a nádast, hogy másfele dőljön, vagy ha nem megy az útjában áll, kicsavarja, és kidönti a legrégebbi fát is. Szörnyű pusztításra képes, ha haragra gerjed, de ugyanennyire kellemes lágyan épp, csak egy pillanatra megérintve siklik végig rajtad szellő formájában. Tökéletes tettestársa a tűznek, óriási viharok okozója a tengeren. Bárkinek, és bárminek képes parancsolni, minden akadályt eltűntet maga elől.
Szeretném én is, hogyha ilyen egyszerűen tudnám elérni a céljaimat. Hogyha nekem is ilyen hatalmam lenne, és hogyha én is tudnék így hatni az emberekre. Persze nem tudom, hányan szeretik még a szelet, a vihart, az esőt, vagy bármi hasonlót. Lehet, hogy agyi defekt ez nálam. De végül is nem is az a lényeg, hanem hogyha van valami, ami megnyugtat, és amitől új előre kapok, ami visz magával, sodor az árral, ami elfelejteti velem, hogy hol vagyok, mit csinálok, mire várok.

Rosszul lettem, alig kaptam levegőt, így ki akartam menni a hidegbe, mert van sok fa, és segít levegőhöz jutni. Nah jó, szóval...

Kimentem, és társaságom is akadt szerencsére. Aztán utána meg nem tudom mi volt. Jó lenne, hogyha lenne itt bent valaki, akivel tudok beszélgetni, akivel el tudok hülyülni, vagy bármi ilyesmi, és nem hagy ott, csak mert nem akarok felvenni egy pulcsit.

Nyílván nem normális, hogy kiakadtam, és hogy igen is kint maradtam sírni, meg utána is kimentem, amikor felmerült, hogy ki mennyire zárkózott, meg mennyire nem. Alapjában véve zárkózott vagyok, de állandóan, mindig és mindenkiben a lehetőséget látom/keresem, hogy bízhassak, számíthassak, vagy egyszerűen végre csak ne kihasználva legyek folyton. Ez normális? Mindenki vágyik mások társaságára nem ?

Megvan mellettem az a 2-3 személy, akikre számíthatok, és akik mindig figyelnek rám. És ez nem is nekik szól, nem azt akarja kifejezni, hogy kevesebbet érnének a szememben vagy ilyesmi. Csak itt is szükségem van, ha más nem ideiglenes barátokra. Persze lehet, hogy elcseszem, lehet, hogy nem kellene megint ennyire véresen komolyan vennem mindent. És nem is teszem. Csak leírom, amit érzek, és ami foglalkoztat.

Szóval ma este egy újabb személynek mutattam meg, milyen, amikor látszólag értelmetlen dolog miatt akadok ki. Hogy ez jó vagy nem, vagy, hogy mit hoz a holnap, nem tudom. Minden esetre egy dolog biztos. Kissé kusza, kissé zavaros, és eléggé érthetetlenre sikerült bejegyzés ez.

Úgy döntöttem, ráveszem magamat, hogy írjak valamit. Pontosabban, hogy kiírjak magamból valamit, mert lassan már tényleg nem bírom, ahogy ezt a tegnapi-mai két napos náthám is mutatta.

Itt vagyok bent, és sok minden kavarog a fejemben. Olyan dolgok is, aminek nem is kellene, hogy foglalkoztasson, amit el kellene űzni a fejemből, és csak a lényeges dolgokkal foglalkozni. De egyszerűen nem megy. Hétvégén hazamentem, és kicsit belegondoltam, hogy mennyiben volt más az egy hét, amit bent töltöttem a kórházban, mint a két nap, amit otthon.
Hozzá kell tennem, hogy hazaértem, és alig telt el 10 perc, már bőgtem, rosszul voltam, és eljutottam arra a pontra, hogy nem kellett volna hazajönnöm. Persze ezzel tudom, hogy anyut megbántottam, és ha öcsém hallotta volna, lehet, hogy még ő is kiakad. Nem tudom. Minden esetre én ott tartottam.
Aztán belegondoltam, hogy milyen furcsán, de itt a kórházban otthon érzem magam, egy nyugodt, biztos környezetben. Itt mindenki érti, hogy mi van veled. Itt nem egyedül forgolódok este, ha front miatt fáj a lábam. Itt másnak is fáj, és itt más is osztozik ugyanazon a problémán. Nem sokat tudok azokról sem, akikkel együtt vagyok, és akikkel sokat beszélgetek. De egyet tudok. Tudják, hogy mit érzek, ha a közös mosdó miatt nyafogok, vagy ha amiatt, hogy mikor mehetek már végre vízbe.
Persze ettől eltekintve itt is mindenki egyéniség, itt is megvan, akivel nem tudom megértetni magam, aki teljesen máshogy gondolkodik, akit én nem értek meg. De attól ez egy nyugodtabb légkör.
Tudom, hogy lehet egy kórház nyugodtabb légkör, mint az otthonod, vagy, hogy érezhetem magamat jobban itt, mint otthon. De nem érzem. Első nap, amikor itt voltam, nagyon kiborultam, és ez az óta is bennem van. Ha otthon vagyok az mindenféleképpen jobb, mintha itt, de más az, hogyha hazaengednek, vagy ha kimenőt kapok. Ugyanis ha kiszabadulok a kórházból, akkor átgondolnom mindazt, ami történt, amit átéltem. Ha hazaengedtek, ezzel nincs is baj, mérlegelem a dolgokat, azt, amit kell, azt feldolgozom, ha addig nem tettem, és ennyi. Ezzel le is van zárva az egész. De ha csak ideiglenesen vagyok hazaengedve, akkor az után, hogy mindent átgondolok, és sorra veszek, jöhetek vissza megint. Illetve tegyük hozzá, hogy az otthont könnyen megszokom, de visszaszokni a közös WC, fürdőszoba használatára visszaszokni nehezebb. Nem tetszik, és feleslegesnek tartom. Ezért jutottam el odáig, hogy jobb lett volna, ha nem engednek haza. Ezt még mindig így gondolom. Egyszerűbb, hogyha itt vagyok, és csak addig vagyok, ameddig kell, aztán megszabadulok az egésztől, és élvezhetem, a kórházmentes időszakot.  

Persze ez, nem tudom mikor lesz. Holnap jön az a doki, vagy szakember, aki megmondja, mit tudunk kezdeni a lábammal. Remélem, hogy kevéssé fog kiakasztani, amit mond, bár ahhoz át kellene gondolnom azt is, hogy von mi az, ami kiakaszt, és mi az, ami nem. Ezt most nem tudnám megmondani. Ma beszélgettem az egyik bent fekvő sráccal. És bár nem túl vicces, és lehet nem így kellene gondolkodnom, továbbra is ott tartok, hogy egyszerűbb lett volna, hogyha doki levágja mindkettőt, és utána mehetek és élhetem az életemet. Persze továbbra is küzdök, csinálom így is tovább, és nem adom fel. De nehéz, és sokszor vágyom rá, hogy vége legyen, és szabadulhassak.  

Másik téma, ami itt folyton feljön, az a költözés, és az esküvő. Ha nem kérdezték meg 30x, hogy ezt tényleg komolyan gondolom-e, és jól átgondoltam-e, egyszer sem kérdezték meg. Így akaratlanul is újra- és újra átgondoltam az egészet. És igen. Komolyan gondolom. Szeretlek, és össze akarok veled költözni. El akarok költözni, saját lábamra akarok állni, és igen is meg akarom mutatni saját magamnak, hogy képes vagyok vezetni egy háztartást, és megállni a helyemet legalább jó feleségként, és nem sokára anyaként. Tudom, hogy sok energia kell hozzá, és sok áldozatot kell majd hoznom. Hogy nehéz lesz emellett tanulnom, és dolgoznom is. De azt is tudom, hogy meg tudom csinálni. És nem azért, mert én egy csodagyerek vagyok, és mindenre képes vagyok, amit csak mondanak. Hanem mert erős személyiség vagyok, felvértezve nagyon sok energiával, akaraterővel, és kitartással. Tudok küzdeni, és szoktam is, illetve nem vagyok egyedül. És ez nagyon-nagyon fontos dolog.

Itt vagy, segítesz, és segíteni is fogsz, tudom. Örülök neki, hogy velem vagy, hogy számíthatok rád, hogy te is hagyod, hogy én segítsek, hogyha épp neked van szükséged egy kis lökésre, és hogy nem akarsz megváltoztatni, hanem inkább abban segítesz, hogy én ne változtassak magamon, ha nem kell. Köszönöm.

Megérkeztem, itt vagyok. Persze kicsit túlzással érkeztem meg most, mert már reggel 9 körül itt voltam. Akkor legalább is, már mindenképpen. Más, rosszabb, és idegesítőbb is. De egyben jobban, és hamarabb megnyugszom, meg persze hamarabb fel is idegesítem magam. A sokféle hatás, ami ér... Ugye, ugye?
Szóval. A III. pavilon, egy lerobbant, elég régi hely, az ahhoz megfelelő kialakításokkal. WC, egy-egy, fürdő egy van az osztályon (illetve tulajdonképpen két osztály tulajdonában), ami nem kényelmes, és még kevésbé segít a nyugodt környezet kialakításában.
Maga a szoba 6 személyes, de elhelyezkedése elég jó, a szoba felett van a TV, ami hogyha be van kapcsolva, látvány nélkül tökéletesen szórakoztat, hiszen a 9. kórteremben az 1. ágyon, szóval rögtön bejáratnál fekszem. Így kilátok a folyosóra is, és persze a nyitott ajtó miatt, mindenki mindig mindent lát, belőlem meg mindenképp.
A szobatársak még az elviselhető kategóriát súrolják, bár ma nem ez látszott rajtam. Persze ma elég kevés dolog látszott rajtam. Egész nap bőgtem, veszekedtem, kiakadtam, majd megint bőgtem. Hisztiztem, és elküldtem Petit, aztán még inkább kiakadtam. Sok volt. Én is idegbeteg voltam, és erre persze még rátett egy lapáttal, hogy Peti meg ugye érthetően nagyon fáradt volt.
Szóval. Ezek eredménye az volt, hogy anyám megállapította, hogy ma sokszor kételkedett abban, hogy akkor ebből, hogy lesz költözés, és esküvő. Persze lesz, és ezek nem jelentettek semmit. Volt benne komoly téma, de maga a viták nem voltak vészesek. Legalábbis tudjuk, hogy ezek nem jelentenek semmit a kapcsolatunkban. Az biztosabb, és valami szorosabb fűz egymáshoz, mint sem ilyen viták miatt meginogna bármi is. 

Persze egy sokak, de leginkább nekem fontos kérdésről még nem beszéltem. Mi is történt ma, mit csinál az orvos, mit fog, mi fog történni, vagy úgy egyáltalán hogyan tovább.
Egyben ez az a kérdés, amire továbbra sincs rendes, értelmes, elfogadható, vagy megnyugtató válaszom. Ma az orvosnak is kifakadtam, aki kicsit meglepődve kérdezte, hogy akkor most én mindenféleképpen műtétet akarok, vagy mi, mert akkor szóljak, és levágja.
Ma nem történt semmi (csak EKG). Holnap röntgen, és vérvétel. Szerdán a röntgen, és azon látható csontjaim állapota alapján ortopéd doki, szakember, vagy bármi egyéb személy jön, és megnézi, aztán kitalálunk valamit. A lényeg az lenne, hogy ne legyen terhelve, rendesen beforrjon, aztán akkor később eljuthatunk odáig, hogy normális cipő. Amit félve említek meg, hogy mintha olyan halvány félmondatok hagyták volna el a doki száját, hogy persze az se néz ki majd teljesen normálisnak, és átlagosnak, de ezzel most nem foglalkozunk. A doki ötlete, egy járógépszerű izé (nagy valószínűséggel az, ami már említve volt korábban), amit előreláthatólag egy fél évig biztos hordani kellene. Na, ez volt az a mondat, ami borította a bilit. Egy újabb fél év, úgy, hogy mindenki látja majd rajtam, hogy problémám van. A kiakadás után, persze anyám segítségével, végül is felfogta az orvos, hogy nem a lábaimat akarom önként levágattatni, csak egyszerűen szeretnék normális körülmények között létezni, nem másoktól függni, irányítani az életemet, és távolról teljesen normálisnak látszani.

Végeredmény? Várakozunk, mint mostanában mindig. Addig is sajnálok mindenkit, aki a közelembe jön, és tényleg nem szándékosan vagyok hiszti, és sértek meg, meg rúgok bele mindenkibe. Nem bírom, és nem tudok mit tenni. Ha meglenne a válasz, a döntés, a cél, akkor már tudnám mit kel csinálnom, és tudnék csak arra koncentrálni. Így csak az idegeskedés marad.

Mellesleg, mint afféle utóirat képen megemlíteném, annál viccesebb, mint amikor egy csapat középkorú, azon felüli pasi ül a folyosón, és bámul egy csöpögősnél és csöpögősebb latin-amerikai tipikus sorozatot, és mikor az egyik odaszól a másikhoz, az elmondhatatlan hévvel csitítja, mert így lemarad a legjobb részekről, ennél viccesebbet még nem láttam életemben.

Vége van, én meg újra itt vagyok. Bár annyira el se tűntem. Úgy igazán, a hozzá méltó kiborulós-menekülős énemet elő se adtam. Mindenesetre megint keveset írtam, gondolkodtam, meg úgy egyáltalán nem is igazán csináltam semmit.
Napjaim nagy része azzal telt, hogy aludtam, vagy néztem magam elé. Lefagytam, és sokáig tartott újrabootolni. Igazából ennél jobb ürügyet nem igazán találtam most.
Jól vagyok, és rosszul is. Egyszerre mindkettő, csak kérdés honnan nézzük. Ha azt vesszük alapul, hogy megint magamba zárkóztam egy kicsit, akkor valószínűleg amellett döntene a döntő többség, hogy rosszul vagyok/voltam. De eközben én nem érzem magam rosszul. Nem érzem, hogy bajom lenne, hogy idegesítene valami, vagy egyáltalán foglalkoztatna valami. Persze ez már megint rossz, mert ha nem foglalkoztat semmi, akkor valószínűleg van valami, ami igen is nagyon ott motoszkál a fejemben, csak nem vagyok hajlandó hallgatni rá. Lehet, hogy így is van. Lehet, hogy nem tudok túllépni, és megbarátkozni a helyzettel, vagy egyszerűen csak elfogadni, hogy mindig nem tudhatom mi fog történni velem. Szeretnék értelmes, és igaz választ adni arra, hogyha megkérdezi valaki, hogy hogy vagyok. De sajnos erre most nincs lehetőségem. Érzékeny vagyok. Legalábbis vannak bizonyos témák, amiket nem tudok elviselni jelenleg. De nem bőgök. Márpedig ha rosszul vagyok bőgni szoktam. Szóval még is csak úgy döntök, hogy annyira nem lehetek szarul, mert akkor másképp viselkednék.

Pénteken. Sírtam. Peti vállán, és elég nehezen tudtam megnyugodni. Rosszabb pillanatban sikerült megint elkapni, aminek kapálózás lett a vége, és az, hogy véletlenül felpofoztam. Mit kell tudni rólam? Erőszakos vagyok, ha bántanak, csak úgy tudom megvédeni magamat, hogyha ütök. Ezt érzem belül, de persze ezt nem hagyjuk eluralkodni magamon. Nagyon rég vesztettem el a fejemet, és ütöttem meg valakit, amikor úgy érzem, hogy más fájdalmat okoz nekem. Most megtettem, és megijedtem. Aztán rájöttem, hogy nem tettem meg, mert nem direkt volt, még abban a pillanatban sem, azt se láttam mit csinálok, csak nagy volt a lendület bennem, Peti arca meg rossz helyre került. Így megnyugodtam, hogy nincs baj, és ez nem azt jelenti, hogy mostantól megint mindenkit ütni-verni fogok, mert nem látok más megoldást. De megijedtem, magától attól, amit tettem, és persze attól, hogy ez így marad most már. Mit mondhatnék? Javíthatatlan vagyok.
(Persze lehet, hogy alapból tagadnom kellene, hogy van bennem bármi erőszakosság, és ilyesmi. Viszont, nem hiszem, hogy szégyellnem kellene, vagy ez egy olyan dolog lenne, amit saját magam előtt letagadok. Ameddig az ember tudja irányítani a tulajdonságait, és jókor, jó helyen használni, de a másik oldalon, ahol kárt tennék vele visszafogni, és irányítani, addig nincs baj. Addig nincs semmi olyan tulajdonság, amin bárkinek változtatnia kellene. A lényeg, hogy saját magadat el tudd viselni, és aki neked fontos, az elviseljen. A többi lényegtelen. Vagy nem?) 

Elkezdtem németezni. Majd pénteken spanyolozni is. Ha kórházból kijövök, magántanárral fogom a franciát is, illetve vizsgára felkészítés miatt az angolt is. Elvileg ebben az évben indul tibeti tanfolyam. Hogyha indul, azt elkezdem még. És, átállítottam a telefonomat, gmail, illetve facebook oldalamat angol nyelvűre. Élvezem, hogy máshol járok, hogy megint nyelvek vesznek körül, és hogy ezt isssssssssszonyatosan élvezem. Amikor nincs időm, meg energiám (lábam miatt) nyelveket tanulni, sokszor el is felejtem, hogy mennyire jó, és mennyire boldoggá tesz. Sokszor úgy érzem, hogy úristen, már megint hogy felnagyítottam valamit, aztán ha odáig jutok, megint nem fog szinte semmi plusszt adni. De nagyon jó érzés. Amikor más nyelven mondok el egy mondatot, amikor másik nyelvtani szerkezetekkel ismerkedem, és gyakorlom őket. Amikor dialógusokat alakítok ki, egy más nyelven. Imádom, és nagyon sok energiával tölt fel. (Persze nem az órák, mert azok az izgulás miatt, csak kiszívják belőlem az energiát, és ha egész órán hajtottam, akkor óra végére már remegni szoktam.) Élvezem, és ez az, amit nem hiszem, hogy bármikor meg tudnék unni.  

Holnap kórház, és nem tudom mi lesz. Szerencsére anyu mellett Peti is ott lesz velem, szóval nagy baj már nem történhet. (Mármint ami a kiakadásaimat illeti.) Bepakoltam, és minden a helyén van. Hogy nekem mennyi keresni valóm lesz ott, és meddig maradok, azt nem tőlem kellene megkérdezni. Minden esetre, én biztos, hogy a mielőbbi szabadulás pártját fogom fogni. Elég volt a kórházból.

Ha ide nem is írok mindig, (Ahhoz tisztában kellene lenne az érzéseimmel, és saját magammal foglalkozni.) az okos Facebookra a néhány soros eseményeket ki szoktam tenni.
Ilyen a vizsgák utáni, "Megvannak a vizsgáim, matek, nyelvtan 4s, irodalom, töri, föci 5ös. Meglepő, és nagyon fáradt vagyok. Ami persze azoknak a gondolatoknak köszönhető, amik kitöltik az agyam, és amik nagyban nehezítették, hogy így tudjak vizsgázni. Lényeg? PIHENNI akarok, és kiüríteni a fejem. De nagyon." , vagy az új köny ihlette két kiírás . "Joyce Carol Oates : Nemi erőszak . Nem hosszú 2 órás könyv. ÓRIÁSI." illetve a könyvből származó idézet, "-Hirtelen olyan magányosnak tűntél. Mintha elfelejtetted volna, hogy itt vagyok."

Ugyan így, most se akarok sokat, és értelmeset írni, csak itteni közönséggel is megosztom a tapasztalatomat, miszerint : "Allan Hall - Michael Leidig : Lány a pincében (Natascha Kampusch története)
Összegyűjtötték az információkat, körülményeket, átfogó képet mutat a háttérről, a részletekről. Van benne nem kevés érdekesség."

Persze az elmúlt napokban sok dolog történt ami szavakat, mondatokat, egyáltalán figyelmet érdemel részemről, de ezeket most továbbra is elhajtjuk, mert most úgy érzem, hogy ez kell ahhoz, hogy jól legyek.

Eltévedtem. Újra csak kóválygok. Kocsival, gurulva... Nem ez a lényeg. Hanem hogy nem tudom, mihez kezdhetnék. Hogy kezeljem a dolgokat, vagy, hogy nem. Örülök neki, ..

Túl sok hatás ér. Egyszerűen túl sok!!!!! ...

Akkor újra. Könyv. Joyce Carol Oates : Nemi erőszak. Durva téma, durva szókimondó megfogalmazással, érdekes, szokatlanul valóságszerű befejezéssel. Szellemekkel suttogó mai részben, ahol Melinda elveszti a férjét, és egy kisfiú a mai rész szelleme, aki akkor hallt meg, amikor át akart kelni egy kis patakon, de baj volt a lábával, elesett, beverte a fejét, és nem találták meg időben. Ezek és az amúgy is elég zavaros „pörögsz” hangulatom eredménye volt az a néhány másodperc, ami fentebb olvasható.

Hétfőn kórház. Mióta orvosnál voltam nem írtam semmit, és talán beszélni se beszéltem többet. Majdnem mindenből levizsgáztam, túl sok dolgom már nincs. Várni a hétfőt, és hogy mit is talált ki az orvos, mit is akar csinálni. Oké, hogy műteni akar, és elérni, hogy beforrjon a seb, utána meg ortopéd cipők, meg mittudomén. De ha nem vagyok állandóan cipőben(itthon), akkor a lábamat is erőteljesen igénybe veszi, hogyha járok rajta. Ami azt jelenti, hogy nem tudom, meddig bírja. Örülök neki, hogy nem amputálja a lábaim egy részét se. De annak, hogy így döntött, annak képtelen vagyok örülni. Egyszerűen nem. Amíg nem tudja garantálni, vagy garantálás nélkül is, de csak annyit mondani, hogy ezért és ezért nem fogja amputálni a lábam, maximum ez és ez az, amit meg kell tennem, hogy jól legyek, semmi bajom nem lenne. De ez így nem megy. Amúgy is. 7 év. Ennyi. Nem tarthat tovább. Vége kell, hogy legyen. A 7es meghatározó szám az életemben. Tudom. Meg amúgy is. Én elvállaltam ezt az életet, szóval van valami értelme annak, hogy ezt csinálom. Vagy ha értelme nincs is, oka biztos van. Anyut legalább fél órán keresztül fárasztottam, a bonyolult mondataimmal, teóriáimmal, magyarázataimmal, kérdéseimmel. Ezeknek a felét se tudnám már felidézni. Már nem abban az állapotban vagyok. Ha megint ott fogok, tartani leírom, és akkor más is találkozhat az ijesztő „nem értelek, pörögsz” énemmel. Bár őszintén, nem tudom kinek jó ez.

Lényeg? Fogalmam sincs. Mint néhány napja folyamatosan, most is azt látom megoldásnak, hogy lefekszek, és majd alakul valami. Kialszom magam, és vége lesz. Elszállnak a gondolatok, aggodalmak, és értelmetlen fejtegetések. Megtalálom az utamat, és újra megyek a másik mellett. Addig is egy idézet. Amit TE már többször érezhettél, tapasztalhattál.

"-Hirtelen olyan magányosnak tűntél. Mintha elfelejtetted volna, hogy itt vagyok."(fennt említett könyvből)

Tisztázni akartam a tegnapot, és hogy akkor most mi is van, vagy lesz. Erre sajnos csak most van módon, eddig aludni próbáltam. Mert, hogy megint nem megy rendesen. Szóval a tegnap. Nem lesz amputálás. Még nem. Megpróbáljuk máshogy kezelni, és elérni, hogy begyógyuljon, és hogy bármilyen más segítség nélkül tudjak biztosan járni. Ennek örülök. Csak kicsit nehezen tudtam eljutni idáig. Hiszen az elmúlt egy hónapban el kellett fogadnom, hogy nincs más, csak az amputálás mint lehetőség. Amit megtettem, és meg is nyugodtam. Valahogy azt éreztem, hogy vége. Hogy megnyugodhatok, hogy elmúlt, és most már tervezhetek, és írányíthatom én az életemet. Tudom, időt kell hagynom magamnak, hogy jól legyek, és hogy feldolgozzam magamban azt, ami kiváltotta, vagy kiváltja ezt a betegséget. Csak az a baj, hogy nekem erre ennyi időm volt. Több időt erre nem tudok szánni. Nem fogok megint csak várni és várni. Igaz, ennek könnyen lehet az a vége, hogy megint akkor üt be a baj, amikor nem kellene. De nem fog. Mert ha nekem nincs több időm rá, akkor ő ezt meg fogja érteni, és neki is vége lesz. Nem lehetek saját magam ellensége. Igaz? Akkor meg vége lesz.
Rájöttem valamire. Elkezdtem álmodni megint. Azt a fajta álmokat, mikor ébredés után nem tudom biztosan megmondani, hogy csak álmodtam, vagy valóságban is megtörtént. Ami számomra egy dolgot mutat, hogy megint bizonytalan vagyok. Ezen nem tudom mit, és hogyan tudnék változtatni, hogy megint elmúljon. Biztos, hogy ezen leszek, és tudom, hogy segítségem is lesz, és ez megnyugtat. Mást még nem tudok mondani. Majd eljön annak is az ideje.

Ma voltunk orvosnál. Bementünk, hogy megbeszéljük vele, mire is számíthatunk. Mi lesz műtét után, mennyi ideig tart mire lábra állhatok, tudok-e majd lovagolni, strandra járni utána, és a többi kérdés.
Az orvos meg is nézte a lábaimat, majd azt mondta, ő ugyan ezt most még semmiképp se vágná le. Miután egy hónapja arra készül mindenki, hogy térd alatt amputálják mindkét lábam, az orvos közli, hogy hát ő mégse csinálná meg ezt a műtétet. 6-án még is befekszem, megpróbálja begyógyítani, vagy megműteni, és elérni, hogy beforrjon a seb, lényeg, hogy így is tudjak majd járni.
Ez szép, és jó, és örülnöm kellene. De nehéz. Nehéz átállítanom, és átlépnem a másik rendszerbe. Abba, ahol küzdök a betegséggel, és nem lehet semmit se tervezni, mert mindig mindent keresztülhúz. Ahol soha nem vagyok biztos semmiben, csak reménykedek, és próbálom nem nagyon megerőltetni, nehogy nagy baja legyen. Persze kérdés, hogy ha levágnák, mennyire lenne biztos, hogy nem lesz bajom, és mennyire nem kellene kímélnem. De nem tudom. Egyszerűen csak fáradt vagyok. Elfogyott az időm, és az energiám, hogy én ezzel foglalkozzak.
Áprilisban esküvőnk lesz, addig azt kell intézni, novembertől saját lábamra állok, külön háztartás, saját magam és párom ellátása. Gyerekvállalás közeljövőben, és akkor meg nem engedhetem meg magamnak, hogy baja legyen a lábamnak, és hónapokat töltsek kórházban a gyerek meg nélkülem otthon.

Nem az a probléma, hogy ne örülnék, hogy nem vágják le a lábam. Hanem, hogy nem vagyok hajlandó éveket várni, és félek, hogy továbbra is akkor fog belekavarni az életembe, amikor a legjobban szeretnék valamit. És ebből elegem van. Épp elégszer adtam fel célokat, és álmokat a lábam miatt.

Azzal akartam kezdeni, hogy elment mindenki. Így most nyugi van. Ami nem igaz, hiszen tulajdonképpen csak két ember ment el, aki számít, ebből is egy az, aki miatt nem volt „nyugi”. Először, amikor ezt gondoltam, nem értettem miért teszem. Nem értettem mért könnyebbültem meg, miért érzem egyszerűbbnek a gondolkodást, és a létezést, úgy, hogy te nem vagy itt. Aztán gondolkodtam. Sokat vársz el. Legalábbis sokat vártál el, és ettől valahogy nem tudok szabadulni. Kötődsz hozzám, nincsenek földtől elrugaszkodó elvárásaid már velem szemben. De bennem mégis ott él, és ott van. Úgy érzem, hogy minden gondolatomat, tettemet figyeled, és majd kijavítod, vagy megszólalsz, hogy nem így, nem úgy kellene intéznem a dolgaimat. Nem hibáztatlak téged, nincs semmi problémám veled, örülök, hogy olyan vagy amilyen, meg ez nem is rólad szól. Csak valahogy a te személyed, vagy régi dolgaid váltottak ki bennem egy kényszert. Ezért se írtam. Nem tudtam szabadjára engedni a gondolataimat. Nem tudtam hagyni, hogy ok, téma nélkül írjak, hagyva, hogy azt a billentyűt üsse le az ujjam, amelyiket épp akarja, cenzúra, és korlátozások nélkül. Elmentél, és felszabadultam. Meg tudtam fogalmazni a problémát, és el tudtam érni, hogy túllépjek rajta.

Egy újabb dolgon léptem túl. Közben két vizsgámat megcsináltam. Még hátravan 3, amiből egy a lényeges, a többi már csak a papírmunka kedvéért van. Lakással, esküvővel kapcsolatban már mindent megkerestem, megálmodtam, amit lehetett. Következő 3 évre vannak közös programokra ötletek, és csak azért három, mert többet már semmiképp se szeretnék várni a gyerekvállalással. Minden, ami foglalkoztatott meg van oldva. Párom is jobban van végre, sikerült megnyugtatni, és kipihennie magát. Nem vitatkozunk, vagy inkább civakodunk folyton, bár most én vagyok kissé padlón. A vicces az, hogy életemben először, érzelem nélkül. Pihennem kéne? Nem tudom. Mostanában azt tettem.

Alig tudtam készülni a vizsgáimra, utolsók utáni perceket töltöttem tanulással, azt is csak azért, mert addigra már tényleg odáig jutottam, hogy nem tettem le, és ha órákon keresztül semmit se fogtam fel is, néztem a könyvemet. Az eredmény meglepően jóra sikerült, (történelem – ötös, matek – négyes) és megint csak azt bizonyítja, hogy igen is jó képességű vagyok, és sokat köszönhetek az agyamnak. Persze ha ennyi elég lenne, boldog lennék. De én szeretek tanulni, illetve eddig mindig szerettem, és a probléma épp ebből adódik. Most ez a két jegy se tud örömöt okozni. Meglepődtem, és ennyi. Bár ez adódik a maximalizmusból is, mert nem érzem azt, hogy a maximumot nyújtottam volna. (Hogy is nyújthattam volna, hogyha összesen vagy 4 órát sikerült tényleges tananyag beültetéssel eltöltenem.) De még is, most a matek után, megint érzem, azt hogy szeretnék tanulni. Persze nem azt, amit kell, mert ez nem megy az agyamba. Félre ne értse senki, az, amit szívesen tanulnék, abból se tudok felfogni semmit. Minden, amit tudtam le van zárva jelenleg az életében. Nincs semmi futó ügy. Semmi számláznivaló, postázandó, vagy csak szétosztásra váró feladat. Két vizsga, ami hátra van. Aztán koncentrálás a műtétre és a rehabilitációra.
De csak éreznem kellene valamit. Nem? Mindenki, aki tud róla, érez, gondol valamit. Félelmet, szorongást, szánalmat, sajnálatot, együttérzést, bármit. Én semmit. Engem műtenek, és pont engem nem érint? Pedig tudok bőgni. Más miatt tudok. Ez meg semmi érzelmet nem vált ki. Most már félni se félek.

Holnap orvos. Kérdések, és remélhetőleg az általam hallani akart válaszok. Vajon kiakadok? Megadja azt a löketet, ami kell ahhoz, hogy kiakadjak? Vagy tovább tolódik, és tényleg csak a műtét után fogok kiborulni, amikor kitakarom a lábam, és hiányzik a lábam egy része?

Gyengének érzem magam. Nem írok, és egy ideig nem is akarok. Félek. Félek, hogyha írni kezdek olyan dolgokkal kell szembesülnöm, amit ost nem bírnék. Félek, mert most az lenne a vége, hogy elbizonytalanodom magamban, és az erőmben, vagy ami rosszabb, rádöbbennék, hogy illúzió volt azt képzelni, hogy erős vagyok, és mindent kibirok. De ez a rossz oldal. Hiszen tudjuk, hogy „A félelem a sötét oldal kapuja. A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet kínt, és szenvedést.”

Mai napom roppant mód hosszú volt, eseménydús, és érzelmekkel túlfűtött. Ami persze mind belőlem szabadult fel. A nap végén a kádban végeztem, krokodilkönnyekkel, és számomra is meglepő érzésekkel. A rózsát a páromtól kaptam. Nagyon örültem neki, és nagyon jól éreztem magam, illetve teljesen meg tudtam nyugodni, meg persze kikapcsolni. Mialatt velem voltál, én értelmetlen apróságokon akadtam fenn, aztán mikor éreztem, hogy ebből vita, de legalábbis összekülönbözés lesz, rögtön kihátráltam, és próbáltalak elküldeni. Persze, az értelmetlen kapálózásoknak, és ellenkezéseknek meg lett az eredménye, végül a válladon nyugodtam meg, és sírtam ki magam megint. Köszönöm, hogy itt maradtál, és megint figyeltél, hogy mikor kell leállítanod.
Délután itt volt Bence, amikor a két találkozás között felgyülemlett idegességet megint el tudtam tüntetni, vagy ő, és megint megnyugodtam. Aznap már másodszor. Persze jött a jó rész.. Híradó, és benne egy rész, ami kiborított. Bukaresti kórház, és ahogy próbálták kimenteni a gyerekeket, meg a terhes kismamákat. Öt újszülöttet nem tudtak megmenteni. És nem tudtam egyszerre arra figyelni hogy becsukjam a szemem, és a füleimet is befogjam. Normális esetben ezen is át lehetett volna siklani. Mint ahogy azon, hogy a néhány napja motorbalesetben meghallt rendőr egy alig 2 éves gyereket, és egy nemsokára szülni készülő kismamát hagyott magára. Persze az árvízkárosultak megsegítésére szolgáló klipben is előszeretettel mutogattak gyerekeket, jóformán más se láttál, csak kicsiket. (Az énekeseken kívül persze).

Ezek után következett egy beszélgetés a párommal, ami után végül is kiborultam. Csak pozitív, aranyos, és nagyon jól eső dolgokat mondott, mégis sok volt valami. Hogy pontosan miért, és minek köszönhetően? Én magam sem tudom. Hormonok, vagy csak időjárás. Nem tudom. De borult a bili, viszont úgy összességében inkább csak megnyugodtam, és jól éreztem magam. Lehetett volna még miről írni, és talán fogok is. De most egyelőre csak jelezni kívántam a népnek, itt vagyok, meg vagyok, csak kicsit sok időt töltök mostanában magamba fordulással, vagy más szavakkal, meneküléssel. Újra. Majd változik, majd elmúlik, majd megoldódik. Egy biztos, vége lesz.

Szeretett volna lubickolni. Szeretett egyedül lenni, és nem szerette, ha megzavarták. És a patás egy ideje nem tudott egyedül lenni. Gondolatai egy részét ő irányította. Ezt nagyon nem szerette irányító lévén. Mi jogon üti bele az orrát, ő, és irányít ő.
Persze az igazat megvallva, nem is igazán tiltakozott azok ellen a gondolatok ellen. Szerelem. És egy társ, aki velünk van, segítség, és társaság. Legalább nem kell majd egyedül úszkálnia, és megoldásokat gyártania. Csak van valaki a másik oldalról, aki majd úszik vele. Siklik a vízen, és fel-felbukkan egy-egy hullám kedvéért. Aki majd játszik vele, ha épp nincs mit tenni, és aki élvezi vele együtt a háborgó vizet, amikor a patás felkavarja.
De most nem volt egyedül. Meglátta az ollóst. A közös hármas így nevezte a háta mögött. Ott ült a ladik szélén, és onnan figyelt. Sok gondja van, látszik rajta. De akkor is, el kell mondania neki. Már csak néhány perc, és odaér hozzá. Néhány méter, és még néhány gondolat. „Zaklassam ilyenekkel? Hiszen van neki elég baja, nem oldhatnám meg egyedül?” De végül is nem az ő területe volt, hogy figyeljen mások érzéseire. Ő csak teszi a dolgát. Irányítana, de lassan nincs mit, és kit, mert mindenki máshol jár. Négy méter, és célt ér. Három, és már ott is van. Gyorsítson, vagy lassítson? Húzza az időt? De már nincs mit.
-Megint mi a probléma?- kérdezte kissé ingerülten a Skorpió.
Kerülgethette volna a témát, vagy visszafordulhatott volna, és egyedül elintézhette volna a baját. Egyedül,Tisztán, érzelemmentesen. Mert ha a többieket is beleveszi, még a végén bajt hoznak a fejére. De nem tette. Hogy miért nem? Talán már neki is sok volt. Egyedül nem bírta.
-Nem teszel büszkévé. Mikor sok évvel ezelőtt elkezdtük, még teljesen más volt minden. Tény, volt, amikor nem igazán szerettelek, és reméltem, hogy valahonnan máshonnan kergettek ide, de majd értünk jönnek. Volt, amikor nem tudtam, mit miért csináltok. Ember, hallgass már rám, mégis csak én vagyok az irányító. Sok hülyeséget csináltál, de mindig mindent elnéztem neked, hiszen nem is tudtam mást tenni. – kezdett bele még nyugodtan mondandójába - Rám mindig tekintettel voltál. Mindig adtál valami újat, amivel fejleszthettem, amivel elértem, hogy újabb és újabb sejtek kelljenek életre, és csinálják, amit mondok. Igazából így visszagondolva sokszor voltam hálás. Velem mindig kedves voltál, mindig tanultál, célokat tűztél ki, rendesen megdolgoztattál, hogy elérjük a dolgokat. De sikerült, mert együtt akartuk. – kicsit elhallgatott, mert előtörtek az emlékek, amit ugyan ő feleslegesnek tartott, de nem tudta irányítani őket. De amint tudta, folytatta, egyre ingerültebben:
Aztán jöttek a magánakcióitok, meg a hülyeség is vele. Az a patás. Mert neki mindig akcióznia kell. (Mint amikor a lökött szerelmes leveleket írattatta, mert, hogy a szárnyas is ezt akarta. )Te meg nekik hittél, hogy az a jó döntés. Elhiszem, hogy neked mindig döntened kell, és ez is nehéz, de nem értem mi bajod. Mindig is erről szólt. Tiéd az erő, tiéd a hatalom, de akkor rajtad a felelősség. Én mondtam, hogy lépjünk le, hogy szóljunk, és csináljunk valamit. Az, hogy a repdeső nem volt hajlandó belemenni, mert félt a következményektől, az az ő dolga. Neked hallgatnod kellett volna rám. Most itt állunk, Nem hajlandóak velem dolgozni, és nem látják be, hogy együtt kellene lennünk. Mindent a maga idejében kezelni. Az egyik vágtat valaki mással együtt, és álomvilágban él, pedig még vissza kellene fognia magát, mert így megint csak ő fog összetörni. Mert ő meg ilyen törékenyfajta. Hogy ennek is mi értelme van. Persze ő száguldozik, ő szabad, övé az érzelmek, és a szerelem. Övé a legnagyobb erő, közben meg mégis szánalmasan a leggyengébb, és legtörékenyebb. És persze majdnem mindig egyetért a másikkal, aki meg felette szál mindig. Oké, őt sokszor még én is megértem. De téged akkor sem. Tudhattad volna, hogy megsebzel mindannyiunkat, ha rosszul döntesz. Ha nem szedsz össze időben mindenkit, akkor a legújabb döntésedet se tudjuk a javunkra fordítani. Értem én, hogy enyémek a szavak, meg minden. De rám már senki nem hallgat. Pedig most nekem kellene a segítségük. Szólj rájuk. Mielőtt még tényleg késő. – ezzel elhallgatott, és visszazárta a gondolatokat magába.
Elmenni nem tudott. Ő nem tudott máshova menni, ő nem tudott utazni. Ő úszni tudott. De azt meg most nem akart. Nem volt kedve. A gondolatai. Azok szálldostak. Abból sokan most sem voltak otthon. Ez volt a második dolog, ami feltűnt neki. Agy lévén, ő volt az irányító. Itt futott össze minden. Látott mindent, és megtett mindent, amit kellett. Így már tudta, hogy baj van. De azt, hogy mekkora a baj, csak akkor vette észre, mikor számba vette, mennyien nincsenek a helyükön. Ezért döntött, hogy lépnie kell. Hogy valamit tennie kell. Ez így nem mehet tovább.

Persze sokszor ő se volt képes mit tenni. Volt fölötte álló hatalom. Ő. Az Ő. A mindenség, a hatalom, a döntéshozó. A Skorpió. Olyan is volt. Erős, és kegyetlenül sebző, mérgező, ha szembekerült veled. Volt, hogy a többieket is bántotta. De ő ilyen volt. Nem várhatsz mást egy skorpiótól.
„Ha azt mondja, baj van, és segítség kell neki, nem dönthetek máshogy...” gondolkodott magában, és már fogalmazta is a levelet, amit szétküldött a többieknek.

„Sürgős Vészjelzés!

Megkérünk mindenkit, hogy hagyjon fel épp aktuális tevékenykedésével, és hagyja el tartózkodási helyét is. Szükségünk van mindenkire, és a gyors válaszra. Idő, energia, lehetőség nincs a távolmaradásra. Megértjük, hogy vannak épp aktuális gondjai, feladatai mindenkinek, de kérünk mindenkit, haladéktalanul jelenjen meg eligazításon!

A döntéshozó”

Miközben vártam, hogy a maradék is megérkezzen, le-feljárkáltam, és néztem a fa erezetét magam előtt. Egyenes, szabályos, hibátlan. Egyetlen része a ladiknak, ami ennyire tökéletes maradt. Mint ahogy azt nem kímélték a tengeren tomboló viharok, minket se a bennünk tomboló viharok. Vagy az egymást között? Ki tudja ezt...
Persze őt is láttam. Ott úszkált mellettem, bár látszott, hogy nincsenek vele a gondolatai. Amúgy játszott, le se lehetett állítani, locspocsolt, élvezett mindent  maga körül. És ki hibáztatta, ha egész nap a tengerben múlatta az időt. Nem volt messze a part, akár meglepő is lehetett volna, hogy ott jártszik egy delfin. De nem tűnt fel. Csak úszkált. Játszani nem tudott. És talán ez volt az, ami leginkább meggyőzött, jól döntöttem. Igaza van, és nem mehet tovább. Együttműködés, és tervezettség. Egy időben, egy helyen, és koncentrálva. Csak így lehet továbbjutni. A következő feladat ennél sokkal nehezebb. És ha ezen nem jutunk túl, akkor elbukunk. Azt meg én nem engedem meg.

-Gyorsan csináljuk, mert dolgom van. Ne haragudjatok, bírlak titeket meg minden, de tényleg mennem kellene vissza, ahogy tudok. Tudjátok, amit muszáj azt muszáj. Fel akarok készülni, és a legjobban megcsinálni. Szóval. Mért vagyunk itt? – hadarta el belépőjét a sirály, és leszállt a skorpió mellé a fatákolmányra.
-Ne siess annyira. Még várjuk a patást. – válaszolta az időközben gondolatai egy részét visszakapó, és így újra társaságinak mondható delfin.
-Na, idefigyelj. Ha még egyszer patásnak hívod, én tényleg nem tudom, mit csinálok...
-Semmit. Lévén egymás nélkül nem tudunk létezni, elég vicces lenne, ha bármit kezdenél velem, vagy legalább megpróbálnál..
-Állj le ezzel a fellengzős „én-mindent-jobban-tudok” dumával. Csak azért mert téged neveznek az agynak, attól még nem te vagy az isten. Olyan egy olyan vagy..
-Tanuld meg kifejezni magad érthetően, és akkor beszélhetünk..
-Befejezhetnénk ezt az értelmetlen szópárbajt, és megkérhetnélek titeket, hogy hagyjátok ezt abba? Ott látom az említettet is érkezni, és megköszönném, ha újabb veszekedés nélkül megbeszélhetnénk ittlétünk okát. – vetett véget a vitának a döntéshozó.

Megérkezett a vadló is, így a part közelében úszó ladikon megfigyelhető skorpió, és sirály  , illetve a mellettük úszó delfin mellett, a hozzájuk úszó negyedik alakként elég érdekes négyest alkottak. Nem egy megszokott látvány. De hát, ők sem voltak azok.
Nem értette miért hívták őket össze. Ő egy szép helyen volt, együtt vágtázott, élvezte a szelet, és a zöld fűben száguldást, a szabadságot, a szerelmet, az érzelmeket, amit kiváltott benne. Izgatott volt, hogy mért kellett idejönnie, és kicsit félt is, hogy ki akarják szakítani a környezetéből. Tudta, hogy csak neki vannak érzései, a többieknek hiába magyarázza. Persze mindenki érzi, hogy jó hatással van rájuk is a szerelem, de valahogy mégis minden más miatt is el akarták szakítani a vágtázástól, és a kicsattanó érzéseitől..
-Megkérhetnénk a hölgyet, hogy figyeljen ránk, és jöjjön vissza az álmodozásiból? – szakított félbe őt a skorpió érdes hangja.
Erre már felkapta a fejét. Ő ismerte, amikor ilyen volt. Baj van. Most már ő is érezte. De még mindig nem értette. Bár az nem is az ő dolga.

Csendben hallgatták, míg újra belekezdett, és elmondta, amit szeretett volna a skorpió.
-Nem szoktam ilyet tenni. Nem gondolok vissza semmire, nem szoktam hosszú fejmosásokat tartani. Döntést hozok. Meghallgatom az álláspontokat, mérlegelek, megnézem több szemszögből, és döntök. Vagy véletlenszerűen, vagy az alapján, hogy  kinek a javára volt mostanában többször. Hol így, hol úgy. De én csak döntök. Igaz, utána súlya van, és sokszor lehet, rosszul teszem. De nem lehet mindig helyesen dönteni.
Itt vagyunk négyen, és mégis mintha nem is egyek lennénk. Engedjétek meg, hogy azon kívül, hogy elmondjam, szükségem van most mindenkire az elkövetkezendő időben, kicsit többet mondjak.
A delfin barátunk, az agy. Az ész, az értelem, a pajkosság, játszás, és korlátok nélküli élet megtestesítője. Az irányító, és a fél, aki csak van. Ő ha nem az állat testében van, nem tud sehova se menni. Részei elszállhatnak, mások miatt. De ő nem tud. Teszi a dolgát, és együtt dolgozik mindenkivel, akivel kell, de ha mindenki ott hagyja, akkor egyedül is teszi a dolgát. Mert nem lehet, hogy feladjuk. Mindegyikünk egyedül is küzd. Benne sok van, és sok olyan rész, ami még kibontakozásra vár. De segítnetek kell neki.
A vadló, a szív.  Az érzések, a szeretet, szerelem, száguldás, szabadság szerelmese. Aki nélkül nem lennénk, és akit mindig segítenünk kell, hogy dobogjon. Aki kicsit túlfűtött, és kicsit több, és nagyobb, mint ami sokszor kellene. Akit milliószor kell összeragasztgatni, de aki mindig képes hibátlanra összeállni. Nem egyedül. De tudjuk jól, hogy ő nincs is igazán egyedül. Ő csak a sirállyal együtt tud gyógyulni. Együtt tökéletesen megoldanak mindent. Sokszor döntök a javára, mert amit ő akar, az nagy hasznunkra válik. Persze mint az érzések embere szélsőséges. Minden döntés elsülhet jól is meg rosszul. De legtöbbször nagyon jó lesz nekünk, és akkor valahogy minden sokkal egyszerűbb. Mert ha ő jól van, akkor nem csak ő van jól, hanem mi is. Mindenkihez hozzátesz, és mindenkinek energiát ad.
A sirály, a lélek. Az akarat, a kitartás, a küzdelem. Minden, ami belül van, de nem tudod megfogalmazni. Aki nélkül nem lennénk itt, aki újra és újra többet bizonyít, mint amennyit várnánk tőle. A rész, aki bár nem irányít, és sokszor még akár feleslegesnek is érezheti magát, de nem az. Akit legjobban becsülünk, és értékelünk, és aki a legfontosabb, hogy megmaradjon mindig a régi.
Én, most megkérlek titeket valamire. Emlékezzetek a sok jóra, és boldogságra, amit együtt dolgozva értünk el. Mindenre, amihez köze volt mindegyikőtöknek. És emlékezzetek, milyen volt utána nektek. Mennyivel egyszerűbb volt a gondolkodás, mennyivel jobban voltatok, mennyivel boldogabbak voltatok. És fogjatok össze megint, és legyen megint mindenki a maga helyén. Nem más célra koncentrálni, máshol járni. Mindent az idejében, és együtt. Akkor csak siker lehet a vége. KÖSZÖNÖM.

Meghallgatták, és mindenki tett egy lépést a másik felé. Összedugták a fejüket, és megbeszélték a terveket. Aztán feloszlott a kis csapat, és mindenki visszament oda, ahonnan jött. Persze csak egy éjszakára. Utána reggelre visszavárta mindenki a másikat ötletekkel, megoldási tervekkel, hogy együtt, közösen, behozzák a lemaradást, és koncentrálhassanak a célra. Hogy a vadló és érzései mennyit nehezítenek a cél elérésében? Ezt senki nem tudta, de megértették, ha nem dolgoznak szívvel-lélekkel, akkor az agy nem tudja egyedül megtanulni az anyagot, így döntöttek, csak együtt megy.

Vizsgáimra kellene koncentrálnom. Ez mégsem megy. Hogy miért? Mert máshol járok. Nem vagyok elég összeszedett, és eléggé önmagam ahhoz, hogy tanuljak, és a maximumot teljesítsem. Igazából egy kettessel is beérném. Bármiből, vagy mindenből. Nem nagy cél, főleg nekem nem, és ennél azért fentebb kellene lennie a lécnek. Én is tudom, de most több nem megy. Valahogy itt vagyok, de mégse. Valami nem stimmel. Valami nincs a helyén. 

Lehet, hogy egy részem máshol jár. Lehet, hogy egy részem már egy teljesen másik helyen van, teljesen mással. Itt vagyok, de közben mégis inkább ott. Sokszor gondolkodom azon, hogy tudnánk majd otthonossá, sajátunkká alakítani, hogy ne vendégként érezzük magunkat ott. Mit, és hogyan csináljak majd, mi mindent kell már majd egyedül megoldani. Sokszor féltékeny vagyok. Örülök neki, hogy indulsz haza, és várom, hogy mikor láthatlak újra. Aztán rájövök, hogy nem hozzám jössz haza, nem velem vagy este, és nem mellettem alszol el éjszaka. Hogy kénytelen vagyok kivárni amíg, beszélsz az otthoniakkal, és elintézed az apró-cseprő dolgaidat. Hogy várnom kell, és nem tehetek mást. Mert még csak az én gondolataim járnak ott, ahol nem sokára már mi is. De addig is, fogadjam el, hogy még nem költözünk össze, és ne legyenek ilyen és ehhez hasonló gondolataim.

Lehet, hogy máskor meg máshol járok. Kórházban, vagy legalábbis a környéken, hogy biztos legyen a dolgában. Kiakadtatok a hírtől, a döntéstől, vagy egyszerűen nem is vesztek tudomást a létezéséről. Sírtok, vagy csak imádkoznátok bárkihez, és bármihez. Kérdezgettek, hogy mért megyek bele olyan könnyedén. Mért nem küzdök tovább, és mért adom fel. Mintha ez feladás lenne... Egy valami biztos. Nem fog semmi sem változni. Lehet, hogy a műtét után, amíg eljutok odáig, hogy járjak, a küzdelem megint megváltoztat valamennyire. De a műtéttől nem fogom egy csapásra máshogy látni a világot. Megváltozott állapot lesz. De nem több.

Az első mondat így hangzott volna : Szeptember 6.-a a nagy nap. De ez így nem igaz. Illetve, nem tudom, mit kellene nagy napnak neveznem. Az első napot, amikor befekszem a kórházba? Akkor igaz. De ha nem, akkor még továbbra is kérdések állnak előttem. A műtét, vagy azt követő nap? Vajon melyik nap lesz meghatározó, kiborító, vagy teljesen nyugodt? Nem tudom. Anyu beszélt az orvossal. Mi bajom van, másik doki mit mondott, mért őt keressük, hogy mindkét lábam, és 18 éves vagyok(leszek 3 hónap múlva). A doki meg ezek után megkérdezte, hogy  és én belementem? Nem tudom, mit mondjak. Csak én lepődök meg, és borulok ki azon, hogy mindenki ezt kérdezgeti? Ember, nem tudok járni, csak akkor tudok járni, ha levágják, és protézist kapok. Ő ezt tudja, és igaz, csak így tudok járni. Ennyire gyengék lennének az emberek, hogy sokan inkább tolókocsiban élnek még egy ideig, mint sem beleegyeznének egy amputációba? Vajon ezért kirívó az esetem? Ezért ennyire meglepő, hogy igen, 18 évesen be tudom látni, hogy nincs más lehetőségem, és igen, elfogadom az amputációt? Majd megkérdezem a dokit. 2 hónap alatt csak kerülünk ilyen viszonyba.  

Két dolog van ami úgy igazán kitölti az életemet. A betegségem, meg a kapcsolataim. Most egy jó ideje már van egy tartós, most meg már biztos alapokon nyugvó párkapcsolatom, ami sokat jelent, és sokban hozzájárul ahhoz, hogy jól legyek.

Itthon vagyok, nem igazán van mit csinálnom, böngészek, keresgélek a neten. Fórumok, blogok, emberek véleménye, és a lehetőség, hogy ezeket én is elolvassam. Mivel saját életemben is közel van a költözés, meg az esküvő, így ilyen témákban is szoktam olvasgatni. És ledöbbentem. Azon amit találtam, amilyen embereket találtam, ahogy ők gondolkodnak, élik minden napjaikat, „felnőttként” és közben nem is értem, mit, és miért csinálják. Mért van valaki egy kapcsolatban, ahol ő is pontosan látja, hogy ki kellene lépnie belőle? Hogy van az, hogy ép ésszel felfogja, hogy a kapcsolat csak rombolja, őt is meg a párját is, de mégse tesz semmit. Hogy van az, hogy egy nő, aki anyaságra készül, és küzd azért, hogy végre lehessen gyereke a férjével, közben úgy jár el bulizni mint egy tizenéves? Hogy engedheti meg magának valaki, hogy elköltözik a szülőktől, összeköltözik a párjával, és úszik a lakás, ő ezt látja, és ahelyett, hogy tenne valamit, leül a gép elé, és leírja egymást követő három nap is, hogy ő fáradt, és nem hajlandó takarítani. Ciki vagy sem. Mért vállalnak felelőséget az emberek, ha közben még nem képesek rá? Mért kötik össze az életüket valakivel, amikor még magukat se ismerik, és saját magukat is folyton becsapják?

Az ilyen „felfedezéseim” egyvalamire jók csak. Rávetítem azokat a helyzeteket, amiket abszurdnak, és tarthatatlannak tartok a saját életemre, saját tapasztalataimra. Lehet, hogy ez beteges. Lehet, hogy nem kellene, és felesleges „civakodások” alakulnak ki emiatt közöttünk a párommal, de nekem ezek fontosak. Nekem nagyon fontos volt mindig mindenben, hogy a maximumot nyújtsam, kapjam, birtokoljam. Ez nem arról szól, hogy nekünk nincsenek vitáink, nem volt hullámvölgy, vagy nem lesznek még nehézségek, és olyan pontok, ahol a házasságunk majd meginog. Csupán csak amit látunk , hogy más elkövet hibát, arra próbálunk figyelni. Mert nem csak én vagyok ezzel így, bár tudom neked néha soknak tűnik. Könnyen megijedsz, hogy ez már sok, ennyi mindenre nem tudsz figyelni te se. De megoldjuk. Valahogy mindig van még annyi erőnk. Pont azért, mert mindketten akarjuk. Nekem ez ad biztonságot. Annak örülök, hogy közös jövőt tervezünk, hogy komolyan gondoljuk, hogy megvédesz bárkitől és bármitől. De ezek önmagában nem lennének elegendőek ahhoz, hogy én biztonságban érezzem magam. A lényeg a szeretet, és a figyelem. Az őszinteség, és a bizalom. Ezért tudunk minden apró részletre figyelni, kezdve attól, hogy mennyire kipihent a másikunk, egészen odáig, hogy mennyire van rendben az önbecsülése. Örülök neki, hogy itt vagy. Nem veszem készpénznek, mert továbbra is úgy gondolom, hogy szükséged van rá, hogy érezd nap mint nap, hogy teszek értünk, hogy küzdök a kapcsolatunkért, hogy kompromisszumokat kötünk, és megbeszéljük  dolgokat. Hiszen ha nem így lenne, mért lennék veled? Nem sokára költözünk, amit várok, de kicsit félek is tőle. Nem az összecsiszolódás az amitől parázok, csak nem tudom, mennyire engedjük el magunkat, és vajon utána mennyit fogunk tenni a másikért. Utána is lesz-e időnk egymásra, vagy a kezdeti lelkesedés után már csak az esték, és reggelek jutnak majd nekem. Oké, idáig nem két nap alatt jutnak el a párok, és ha odafigyel az ember ezeket a problémákat ki lehet küszöbölni. De pont ez a kérdés. Vajon fel fog tűnni, hogyha baj van, vagy csak akkor amikor már a megoldás is sokkal nehezebb? Távolról, visszagondolva, mindig könnyű megítélni mi lett volna az adott helyzetekben a megoldás. Kérdés csak az, hogy ez menni fog-e akkor, és ott, jókor a kellő pillanatban.

Megint kimaradt néhány nap. Esett az eső, vihar volt, élveztem. Viszont a pókomat elüldözte, ami rosszul esett, bár valószínűleg csak felfokozott érzelmi állapotomnak köszönhetően viselt meg, hogy egy 3 cm-s pók elhagyta az ablakkeretemet, és már lakóhely után nézett. Ő sem szeret, és ő is lelépett. Persze ez nem igaz, mert még senki nem lépett le. De bárki megteheti a műtét után. Amiért nem is fogok senkit hibáztatni. Szarul fog esni, ha igen, de majd túlteszem magam azon is. Csak valahogy akaratlanul is, ennek az előszeleként fogtam fel a távozását.

Hímzéssel jól haladok, meg elkezdtem Bence ballagási ajándékát is. Legalábbis nem árt ha időben elkezdem szervezni, sok kell hozzá, és annál több melóm lesz vele. Végeredmény fogalmam sincs milyen lesz, most jutott először eszembe ez az ötlet, szóval nem tudom. Remélem, hogy jól fog kinézni, de ha még sem, akkor távolról nézd, vagy csak félszemmel, vagy legrosszabb esetben este, semmi fénynél. Ideális körülmények között, biztos jól fog kinézni, csak meg kell találni azokat a tényezőket.

Közben már erőteljesen vizsgára kellene készülnöm, amit még nem igazán sikerült elkezdenem, pedig már nagyon közeledik, és nagyon nincs időm, de energiám, lelkierő meg még kevesebb, hogy újrajárjam ezt az évet is. Szóval vizsga, és tanulni kell. De minek, ha úgy érzem, hogy nem vagyok képes rá? Tudom, én általában ezt érzem, aztán valaki megnyugtat, én meg elkezdek tanulni, majd minden nehézség nélkül veszem az akadályt, és már a következő nekifutást végzem. Beszéltem is ma párommal erről, illetve próbálta elérni, hogy ne legyek hülye, és fogjam fel, hogy igen is menni fognak a vizsgáim, csak álljak neki, és tanuljak. Majd kiderül. Még nem győztem meg magam igazán. Majd eljön az is.

Végül. Költözés. Bármennyire is szeretnék minden elől elbújni, és csak a műtéttel, meg annak gondolatával, kórházzal, kórházi benntartózkodásom szabad perceinek eltöltésének mibenlétével szeretnék foglalkozni, nem tudom megtenni. Valami miatt újra és újra felmerül, vagy ha nem , akkor én hozom fel, csak hogy megnyugodjon a lelkem, hogy igen, továbbra is aktuális, továbbra is számít rá, aki a szememben fontos, hogy ne felkészületlenül érje, vagy hasonlók. Igazából nincs baj, azzal, hogy át kell gondolnom a dolgokat, tervezni kell, meg ilyenek. Csak az agyam most nem működik teljes fokozaton. Zárlatos lett szegény. Most nem igazán akar sok mindenre koncentrálni.

Félek tőle, hogy rosszul reagálok, vagy nem leszek képes egyedül feldolgozni azt ami történik. Nem leszek egyedül. Tudom. De mással se biztos. Félek, hogy pszichológushoz kellene majd fordulnom, azt meg az egóm, vagy önbecsülésem nem engedi meg magának. Én nem vagyok más, én nem vagyok gyenge, erős vagyok, több van bennem, mint bárki másban, én mindent kibírok. Nekem nem kell szakképzett segítség, csak szeretet, és támogatás. Hiszem, hogy ezzel mindent elérek. De attól még félek. És mivel ettől félek, ezért addig is inkább minden energiát arra spórolok meg. Hogy ha oda jutok, ne legyen kevés, és ne kelljen más segítsége, csak a szeretteimé.

Utolsó hírként. Már a műtétem óta újra és újra fáj a fogam. Evéskor, alváskor, reggel, este, bármikor, spontán mód, és egyre többször. Nem rég rájöttem a miértjére is. Bölcsességfog. Szeretjük, és nincs vele bajunk, elviseljük a fájdalmat, nem panaszkodunk, csak oldjam meg fogorvos nélkül. Mert tőlük félek. De mi az oka, hiszen annyi orvoshoz járok, hogy az ember azt hinné, kórházban már nem tud újat mutatni nekem, és olyat amitől félek.? Egyszerű. A fogorvos nem orvos. Benne van a nevében, de ez csak megtévesztés. Gondoljon bele bárki a fúrók, meg mindenféle fogorvosi műszerek hangjába. Ez nem orvosos dolog. Ez a hóhér dolga. A fogorvos a XXI. századi hóhér. Nekem mindenképpen. Szóval, bölcsesség fog zöld jelzés, fogorvos piros.

Új háziállatom van. Artemon. 3 cm nagyságú, szép szürkés-barnás színű. Az ablakomon lévő szúnyogháló, és ablaküveg között él, és szövögeti hálóját, és kapkodja el a szobámból kiszabaduló molylepkék egy részét. Órabért kellene neki fizetnem az irtásért. Na jó, persze, ez hülyeség. Az is az, hogy elneveztem. De magyar szokások, babonák szerint a pók szerencsét hoz, és gyógyulást jelent, és csak akkor jelenik meg. Mellettem már vagy 1 éve folyamatosan pókok vannak. Volt hogy a vállamra esett, rám meg a szívbajt hozta. Artemon már hónapok óta itt van velünk. Legalábbis anyu szerint ő volt ezelőtt lent a bejáratnál hálót szövögető. Ha ez igaz, akkor felmászott egy emeletet, és hozzám jött. Nem öcsémhez, hanem hozzám. Vagy ez már beteges, hogy azt hiszem, hogy a pók is azért az ablakomban eszik, mert szeret engem? Nem lényeg. Miért Artemon? Mert az görögül azt jelenti, hogy ép, egészséges. És ő tudom, hogy a gyógyulást jött jelezni, és utána fog elmenni. Ezért lett ez a neve. Remélem nem hal éhen. Szóval, Artemon, jóéjt, és holnap találkozunk. :)