Eltévedtem. Újra csak kóválygok. Kocsival, gurulva... Nem ez a lényeg. Hanem hogy nem tudom, mihez kezdhetnék. Hogy kezeljem a dolgokat, vagy, hogy nem. Örülök neki, ..
Túl sok hatás ér. Egyszerűen túl sok!!!!! ...
Akkor újra. Könyv. Joyce Carol Oates : Nemi erőszak. Durva téma, durva szókimondó megfogalmazással, érdekes, szokatlanul valóságszerű befejezéssel. Szellemekkel suttogó mai részben, ahol Melinda elveszti a férjét, és egy kisfiú a mai rész szelleme, aki akkor hallt meg, amikor át akart kelni egy kis patakon, de baj volt a lábával, elesett, beverte a fejét, és nem találták meg időben. Ezek és az amúgy is elég zavaros „pörögsz” hangulatom eredménye volt az a néhány másodperc, ami fentebb olvasható.
Hétfőn kórház. Mióta orvosnál voltam nem írtam semmit, és talán beszélni se beszéltem többet. Majdnem mindenből levizsgáztam, túl sok dolgom már nincs. Várni a hétfőt, és hogy mit is talált ki az orvos, mit is akar csinálni. Oké, hogy műteni akar, és elérni, hogy beforrjon a seb, utána meg ortopéd cipők, meg mittudomén. De ha nem vagyok állandóan cipőben(itthon), akkor a lábamat is erőteljesen igénybe veszi, hogyha járok rajta. Ami azt jelenti, hogy nem tudom, meddig bírja. Örülök neki, hogy nem amputálja a lábaim egy részét se. De annak, hogy így döntött, annak képtelen vagyok örülni. Egyszerűen nem. Amíg nem tudja garantálni, vagy garantálás nélkül is, de csak annyit mondani, hogy ezért és ezért nem fogja amputálni a lábam, maximum ez és ez az, amit meg kell tennem, hogy jól legyek, semmi bajom nem lenne. De ez így nem megy.
Lényeg? Fogalmam sincs. Mint néhány napja folyamatosan, most is azt látom megoldásnak, hogy lefekszek, és majd alakul valami. Kialszom magam, és vége lesz. Elszállnak a gondolatok, aggodalmak, és értelmetlen fejtegetések. Megtalálom az utamat, és újra megyek a másik mellett. Addig is egy idézet. Amit TE már többször érezhettél, tapasztalhattál.
