Rosszul lettem, alig kaptam levegőt, így ki akartam menni a hidegbe, mert van sok fa, és segít levegőhöz jutni. Nah jó, szóval...
Kimentem, és társaságom is akadt szerencsére. Aztán utána meg nem tudom mi volt. Jó lenne, hogyha lenne itt bent valaki, akivel tudok beszélgetni, akivel el tudok hülyülni, vagy bármi ilyesmi, és nem hagy ott, csak mert nem akarok felvenni egy pulcsit.
Nyílván nem normális, hogy kiakadtam, és hogy igen is kint maradtam sírni, meg utána is kimentem, amikor felmerült, hogy ki mennyire zárkózott, meg mennyire nem. Alapjában véve zárkózott vagyok, de állandóan, mindig és mindenkiben a lehetőséget látom/keresem, hogy bízhassak, számíthassak, vagy egyszerűen végre csak ne kihasználva legyek folyton. Ez normális? Mindenki vágyik mások társaságára nem ?
Megvan mellettem az a 2-3 személy, akikre számíthatok, és akik mindig figyelnek rám. És ez nem is nekik szól, nem azt akarja kifejezni, hogy kevesebbet érnének a szememben vagy ilyesmi. Csak itt is szükségem van, ha más nem ideiglenes barátokra. Persze lehet, hogy elcseszem, lehet, hogy nem kellene megint ennyire véresen komolyan vennem mindent. És nem is teszem. Csak leírom, amit érzek, és ami foglalkoztat.
Szóval ma este egy újabb személynek mutattam meg, milyen, amikor látszólag értelmetlen dolog miatt akadok ki. Hogy ez jó vagy nem, vagy, hogy mit hoz a holnap, nem tudom. Minden esetre egy dolog biztos. Kissé kusza, kissé zavaros, és eléggé érthetetlenre sikerült bejegyzés ez.
