Azzal akartam kezdeni, hogy elment mindenki. Így most nyugi van. Ami nem igaz, hiszen tulajdonképpen csak két ember ment el, aki számít, ebből is egy az, aki miatt nem volt „nyugi”. Először, amikor ezt gondoltam, nem értettem miért teszem. Nem értettem mért könnyebbültem meg, miért érzem egyszerűbbnek a gondolkodást, és a létezést, úgy, hogy te nem vagy itt. Aztán gondolkodtam. Sokat vársz el. Legalábbis sokat vártál el, és ettől valahogy nem tudok szabadulni. Kötődsz hozzám, nincsenek földtől elrugaszkodó elvárásaid már velem szemben. De bennem mégis ott él, és ott van. Úgy érzem, hogy minden gondolatomat, tettemet figyeled, és majd kijavítod, vagy megszólalsz, hogy nem így, nem úgy kellene intéznem a dolgaimat. Nem hibáztatlak téged, nincs semmi problémám veled, örülök, hogy olyan vagy amilyen, meg ez nem is rólad szól. Csak valahogy a te személyed, vagy régi dolgaid váltottak ki bennem egy kényszert. Ezért se írtam. Nem tudtam szabadjára engedni a gondolataimat. Nem tudtam hagyni, hogy ok, téma nélkül írjak, hagyva, hogy azt a billentyűt üsse le az ujjam, amelyiket épp akarja, cenzúra, és korlátozások nélkül. Elmentél, és felszabadultam. Meg tudtam fogalmazni a problémát, és el tudtam érni, hogy túllépjek rajta.
Egy újabb dolgon léptem túl. Közben két vizsgámat megcsináltam. Még hátravan 3, amiből egy a lényeges, a többi már csak a papírmunka kedvéért van. Lakással, esküvővel kapcsolatban már mindent megkerestem, megálmodtam, amit lehetett. Következő 3 évre vannak közös programokra ötletek, és csak azért három, mert többet már semmiképp se szeretnék várni a gyerekvállalással. Minden, ami foglalkoztatott meg van oldva. Párom is jobban van végre, sikerült megnyugtatni, és kipihennie magát. Nem vitatkozunk, vagy inkább civakodunk folyton, bár most én vagyok kissé padlón. A vicces az, hogy életemben először, érzelem nélkül. Pihennem kéne? Nem tudom. Mostanában azt tettem.
Alig tudtam készülni a vizsgáimra, utolsók utáni perceket töltöttem tanulással, azt is csak azért, mert addigra már tényleg odáig jutottam, hogy nem tettem le, és ha órákon keresztül semmit se fogtam fel is, néztem a könyvemet. Az eredmény meglepően jóra sikerült, (történelem – ötös, matek – négyes) és megint csak azt bizonyítja, hogy igen is jó képességű vagyok, és sokat köszönhetek az agyamnak. Persze ha ennyi elég lenne, boldog lennék. De én szeretek tanulni, illetve eddig mindig szerettem, és a probléma épp ebből adódik. Most ez a két jegy se tud örömöt okozni. Meglepődtem, és ennyi. Bár ez adódik a maximalizmusból is, mert nem érzem azt, hogy a maximumot nyújtottam volna. (Hogy is nyújthattam volna, hogyha összesen vagy 4 órát sikerült tényleges tananyag beültetéssel eltöltenem.) De még is, most a matek után, megint érzem, azt hogy szeretnék tanulni. Persze nem azt, amit kell, mert ez nem megy az agyamba. Félre ne értse senki, az, amit szívesen tanulnék, abból se tudok felfogni semmit. Minden, amit tudtam le van zárva jelenleg az életében. Nincs semmi futó ügy. Semmi számláznivaló, postázandó, vagy csak szétosztásra váró feladat. Két vizsga, ami hátra van. Aztán koncentrálás a műtétre és a rehabilitációra.
De csak éreznem kellene valamit. Nem? Mindenki, aki tud róla, érez, gondol valamit. Félelmet, szorongást, szánalmat, sajnálatot, együttérzést, bármit. Én semmit. Engem műtenek, és pont engem nem érint? Pedig tudok bőgni. Más miatt tudok. Ez meg semmi érzelmet nem vált ki. Most már félni se félek.
Holnap orvos. Kérdések, és remélhetőleg az általam hallani akart válaszok. Vajon kiakadok? Megadja azt a löketet, ami kell ahhoz, hogy kiakadjak? Vagy tovább tolódik, és tényleg csak a műtét után fogok kiborulni, amikor kitakarom a lábam, és hiányzik a lábam egy része?
