Ma voltunk orvosnál. Bementünk, hogy megbeszéljük vele, mire is számíthatunk. Mi lesz műtét után, mennyi ideig tart mire lábra állhatok, tudok-e majd lovagolni, strandra járni utána, és a többi kérdés.
Az orvos meg is nézte a lábaimat, majd azt mondta, ő ugyan ezt most még semmiképp se vágná le. Miután egy hónapja arra készül mindenki, hogy térd alatt amputálják mindkét lábam, az orvos közli, hogy hát ő mégse csinálná meg ezt a műtétet. 6-án még is befekszem, megpróbálja begyógyítani, vagy megműteni, és elérni, hogy beforrjon a seb, lényeg, hogy így is tudjak majd járni.
Ez szép, és jó, és örülnöm kellene. De nehéz. Nehéz átállítanom, és átlépnem a másik rendszerbe. Abba, ahol küzdök a betegséggel, és nem lehet semmit se tervezni, mert mindig mindent keresztülhúz. Ahol soha nem vagyok biztos semmiben, csak reménykedek, és próbálom nem nagyon megerőltetni, nehogy nagy baja legyen. Persze kérdés, hogy ha levágnák, mennyire lenne biztos, hogy nem lesz bajom, és mennyire nem kellene kímélnem. De nem tudom. Egyszerűen csak fáradt vagyok. Elfogyott az időm, és az energiám, hogy én ezzel foglalkozzak.
Áprilisban esküvőnk lesz, addig azt kell intézni, novembertől saját lábamra állok, külön háztartás, saját magam és párom ellátása. Gyerekvállalás közeljövőben, és akkor meg nem engedhetem meg magamnak, hogy baja legyen a lábamnak, és hónapokat töltsek kórházban a gyerek meg nélkülem otthon.
Nem az a probléma, hogy ne örülnék, hogy nem vágják le a lábam. Hanem, hogy nem vagyok hajlandó éveket várni, és félek, hogy továbbra is akkor fog belekavarni az életembe, amikor a legjobban szeretnék valamit. És ebből elegem van. Épp elégszer adtam fel célokat, és álmokat a lábam miatt.
