Felébredtem. Tudtam aludni, kipihentem magam, és most jól vagyok. Persze ez lehet, hogy csak annak köszönhető, hogy ma jön AZ ember, aki megmondja, mi lesz velem. Nem tudom.
Kijöttem a levegőre, de persze betakaróztam, nehogy valakinek problémája legyen. Szól a zene, fúj a szél, engem meg megint magával ragad az érzés. Ad egy fajta biztonságot, megnyugtat.
Ilyenkor mindig szabadnak érzem magam. Mintha semmi sem szabna határt, mintha én is olyan lennék, mint a szél. A szél, ami csak megy, amerre menni akar, mindegy mi áll az útjában, ha nem tudja kikerülni, megdönti egy kicsit, megrezegteti a leveleket, elhajlítja az útból a nádast, hogy másfele dőljön, vagy ha nem megy az útjában áll, kicsavarja, és kidönti a legrégebbi fát is. Szörnyű pusztításra képes, ha haragra gerjed, de ugyanennyire kellemes lágyan épp, csak egy pillanatra megérintve siklik végig rajtad szellő formájában. Tökéletes tettestársa a tűznek, óriási viharok okozója a tengeren. Bárkinek, és bárminek képes parancsolni, minden akadályt eltűntet maga elől.
Szeretném én is, hogyha ilyen egyszerűen tudnám elérni a céljaimat. Hogyha nekem is ilyen hatalmam lenne, és hogyha én is tudnék így hatni az emberekre. Persze nem tudom, hányan szeretik még a szelet, a vihart, az esőt, vagy bármi hasonlót. Lehet, hogy agyi defekt ez nálam. De végül is nem is az a lényeg, hanem hogyha van valami, ami megnyugtat, és amitől új előre kapok, ami visz magával, sodor az árral, ami elfelejteti velem, hogy hol vagyok, mit csinálok, mire várok.
