Vizsgáimra kellene koncentrálnom. Ez mégsem megy. Hogy miért? Mert máshol járok. Nem vagyok elég összeszedett, és eléggé önmagam ahhoz, hogy tanuljak, és a maximumot teljesítsem. Igazából egy kettessel is beérném. Bármiből, vagy mindenből. Nem nagy cél, főleg nekem nem, és ennél azért fentebb kellene lennie a lécnek. Én is tudom, de most több nem megy. Valahogy itt vagyok, de mégse. Valami nem stimmel. Valami nincs a helyén.
Lehet, hogy egy részem máshol jár. Lehet, hogy egy részem már egy teljesen másik helyen van, teljesen mással. Itt vagyok, de közben mégis inkább ott. Sokszor gondolkodom azon, hogy tudnánk majd otthonossá, sajátunkká alakítani, hogy ne vendégként érezzük magunkat ott. Mit, és hogyan csináljak majd, mi mindent kell már majd egyedül megoldani. Sokszor féltékeny vagyok. Örülök neki, hogy indulsz haza, és várom, hogy mikor láthatlak újra. Aztán rájövök, hogy nem hozzám jössz haza, nem velem vagy este, és nem mellettem alszol el éjszaka. Hogy kénytelen vagyok kivárni amíg, beszélsz az otthoniakkal, és elintézed az apró-cseprő dolgaidat. Hogy várnom kell, és nem tehetek mást. Mert még csak az én gondolataim járnak ott, ahol nem sokára már mi is. De addig is, fogadjam el, hogy még nem költözünk össze, és ne legyenek ilyen és ehhez hasonló gondolataim.
Lehet, hogy máskor meg máshol járok. Kórházban, vagy legalábbis a környéken, hogy biztos legyen a dolgában. Kiakadtatok a hírtől, a döntéstől, vagy egyszerűen nem is vesztek tudomást a létezéséről. Sírtok, vagy csak imádkoznátok bárkihez, és bármihez. Kérdezgettek, hogy mért megyek bele olyan könnyedén. Mért nem küzdök tovább, és mért adom fel. Mintha ez feladás lenne... Egy valami biztos. Nem fog semmi sem változni. Lehet, hogy a műtét után, amíg eljutok odáig, hogy járjak, a küzdelem megint megváltoztat valamennyire. De a műtéttől nem fogom egy csapásra máshogy látni a világot. Megváltozott állapot lesz. De nem több.
