Az oldalon a gondolataimat, az érzéseimet szeretném megosztani mindazokkal akik ide jönnek.
Egy gondolat, egy porszem
Cukor nélkül a tea is keserű. Hogy mire utal ez? Arra, hogyha nem találod a teádban a cukrot, tegyél bele, és édesebb lesz. Ha az életedben nem találod a jó dolgokat, teremts magad körül, és tedd édesebbé az életedet, olyan egyszerűen mint a teádat. A teát is megiszod cukor nélkül? Akkor mért élnéd az életedet boldogság nélkül?
Hímzek. Egy nagyon nagy képet. Persze kérdés, kinek mi számít nagynak. De ahhoz képest, hogy úgy amúgy mennyit hímzek, ahhoz képest ez nagyon nagy kép.
Egy kép, minek jelentése nekem nagyon fontos. A képnek az a címe, hogy Impossible love. De én még is mást látok benne. Nekem inkább azt mutatja, hogy igen is, minden lehetséges, minden helyzetben, még a leküzdhetetlennek tűnő akadályokat is meg lehet mászni, mindenre van megoldás, hogyha a pár együtt dolgozik, hogyha ketten keresik a megoldást.
Azért kezdtem neki, és azért hímzem ki a képet, mert jelentése van számomra. És persze mert szerencsére a párom is ezt látja a képben, és így értelme is van. Ha csak nekem tetszene, akkor nem csinálnám meg. Főleg mert költözünk. Így meg nem tennék ki olyan képet a falra ami csak nekem tetszik, vagy csak nekem jelent valamit. Ez egy olyan kép ami tökéletesen megfelel arra, hogyha egyikünk elfelejtené, akkor erről eszébe jusson, hogy mindig, mindennek van megoldása, ha ketten összedolgozunk. Úgy gondolom ez az első, és legfontosabb dolog, amit meg kell szoknunk, hogyha összeköltözünk. Hogy nem egyedül vagyunk, nem egyikünké a probléma, mindegy miről van szó, hanem ketten vagyunk, hogy megtaláljuk a kiutat.
Néhány napja nem írtam. Nem csak blogot nem írtam. Én se igazán voltam. Vagy legalábbis megint másfele jártam. Gyakran előfordul? Vagy csak mostanában tűnik soknak, vagy esetleg a sorozatdvd-k okolhatók, hogy menekülök? Igazából azt se lennék képes elmondani, hogy mi elől menekülök. Csak ott jobb, ott csak kívülálló vagyok, és nem nekem kell küzdenem. Annyi dolgom van, hogy drukkolok, a számomra kedves karakternek, hogy legyen eleje küzdeni. De ha meg valahol nem megy, egyszerűen eltekerem, és már nincs is. Van benne rossz. De én döntöm el, hogy akarok tudni róla, vagy sem. Végül is ez a baj. Hogy tehetünk úgy, mintha nem lenne baj, mintha nem lenne nehézség, attól van, és itt nem tudok átugrani a következő fejezetre. Mert ahhoz neked kell megküzdened, hogy legyen következő fejezeted. Te alkotod magadnak, és nem forgatja le helyetted senki sem. Jah. Még egy rossz pont. Nem veheted újra. Ha nem tetszik valami, egyszerűen megoldod, és onnan folytatod tovább.
Szóval mostanában megint menekültem. Átjött a párom, én meg hozzábújtam. Végre normálisan oda tudtam bújni, és nem kellett arra se figyelnem, hogy mikor jön hozzám valaki (orvos, nővér), csak érezni, hogy jó, és biztonságban vagyok. Nagyon jó volt. Többet tudott itt lenni, mint általában, ami megint csak jól esett. Közben bekapcsoltam a Grace klinikát, és azt néztük, aztán már inkább beszélgettünk. Újra feljött a mostanában szokásos. Amputáció. Nem tudok mit mondani. Nem tudok eleget beszélni róla, nem tudom elégszer felhozni témának, ahhoz, hogy végre eljussak odáig, hogy kiadjam a feszültséget magamból, és bőgjek. Ehelyett hullámzó hangulatom van, és értelmetlen kiakadásaim (bár ehhez lehet, hozzásegít, hogy mióta hazajöttem nem alszom túl jól). Minden esetre itt volt, megint megnyugtatott, miután feleslegesen nekitámadtam valami baromsággal, aztán meg csak pihentem. Jól éreztem magam.
Viszont utána rájöttem másra is. Nem tudok eleget pihenni. Több mint 2 éve próbálom rendesen kipihenni magam. DE valamiért, egyszerűen nem megy. Igaz, az elején nem is adtam magamnak időt rá. Kellett volna 1 hét, és azt se tudtam megoldani, suli, kórház, bármi más miatt történő idegeskedés nélkül. Persze most már menne az az egy hét. De ahogy az érből, is lassan, de folyó válik, azóta már nekem is több időre lenne szükségem. Nem tudom mennyire, és hogy mikor jutok el odáig, hogy ezt meg is tegyem magammal. Lehet, hogy soha. Saját magamat előtérbe helyezni, csak azt figyelni, hogy én jól legyek, és ne idegeskedjek semmi miatt? Azt hiszem erre sosem voltam képes igazán.
Ezek után, elkezdtem újra a hímzésemet, (egy óriási kép, ami egy sellőlány, és angyalfiú ölelését, találkozását örökíti meg) illetve DVD-ztem. Nem foglalkoztam semmivel, vagy tudatosan semmivel, csak a szereplőkkel, és az ő életükkel. Nem akartam arra gondolni, hogy vizsgáim lesznek, és vajon megcsinálom-e, hogy műtétem lesz, de vajon mikor. Kérdések százai váltották egymást a fejemben és én egyikre se tudtam válaszolni, de nem is nagyon erőlködtem. Nem tudom mi lesz, és nem is érdekel. A részletek lényegtelenek, ami lényeges, azt már úgyis tudom. Azzal kapcsolatban, a saját részemet meg megtettem. Döntöttem. Innen már rajtam nem múlik semmi.
Hazajöttem. Ma sokat beszélgettem anyuval. Ki milyen is a családban, kit miért nehéz elviselni, ki kivel miért nem jön ki jól. Úgy érzem, elég különböző emberekből vagyunk összeválogatva. A szűken vett család meg mindenféleképpen. Így végül is nem is furcsa, hogyha nem értjük meg egymást, vagy többet vitázunk, mint ami még az a mennyiség lenne, ami felett könnyen elsiklik az ember. Valahogy mindenki más stílus, más karakter, és talán anyu az egyetlen, aki mindenkit elfogad olyannak amilyen, de ha nem is, akkor is csak ő alkalmazkodik, és nem a másiktól várja, hogy változzon. A másik csendesebb, legalábbis abból a szempontból, hogy konfliktuskerülő személy az öcsém. Bár tini lévén, most folyton nagy a szája, és most nem látszik rajta, hogy kerülné az összetűzéseket, alapjában véve ő az, aki nagyon nem szereti a veszekedéseket, meg magát szerintem azt, hogyha valaki valamin túl sokat, és túl hangosan problémázik. Viszont apám, és én nagyon nem engedünk az akaratunkból, meg a mi igazunkból. Mint szerintem majdnem minden anya, nálunk is anyu puhítja mindig apámat, aki végül vagy belemegy abba, amit szeretnénk, vagy nem, de a közös nevezőt anyu szokta kialkudni. Öcsém még van, hogy képes megbeszélni, és elérni, amit akar apámnál. Én nem. Mi nem vagyunk tárgyalóviszonyban. Egyszer csak kialakult, és azóta ha van valami, anyun keresztül kommunikáljuk le. Persze ez roppant mód felesleges, és gyerekes, anyu számára meg megerőltető, és kellemetlen sokszor. De egyszerűen mi nem jövünk ki egymással. És jó lenne azt mondani, hogy bárkivel jól elvagyok. De nem. Azokkal, akik ugyanolyan erős akaratúak, mint én, azokkal a legártatlanabb beszélgetés is könnyen vitába torkollik. Nem vagyok csendben meghúzódó, nyugtató fél két ellentétes nézetű ember között. Inkább gyakran vagyok én az egyik az egymással szemben álló felekből. Ami persze nem sokszor fordul elő, mert nem sokan szoktak beszélgetni velem. Vagy aki igen, az meg már tudja, milyen vagyok, és inkább ő kerüli el a veszélyes helyzeteket, vagy éppen én tudom, hogy na, ez az, aminél befogom a fülem, és csak a szája tátogását érzékelem, a mondandóját nem. Másoknál meg az egész család hasonló mentalitású, és csak egy-két kivétel van. Na, az nem könnyű, és ott azt, aki más, mint a többiek, azt nagyon tudom sajnálni. Hiszen nem biztos, hogy rossz az, amit ő gondol, vagy ő akar, csak mert más az elképzelése, az életcélja, mint a többieknek. Illetve nem mindenkinek felel meg ugyanaz. Nem vagyunk ugyanolyanok. Különbözünk. Sokszínűek vagyunk, tele van a világ egyéniségekkel, és emellett nagyon sok olyan egyéniséggel, aki nem meri megmutatni magát. Kellene a bátorság, hogy merjen mindenki az lenni, aki, és élvezze, hogy ő más, mint a többi, és talál magában valami olyat, ami a környezetében nincs meg. A többieknek meg ez csak egy újabb kihívás, hogy el tudják-e fogadni azt, hogyha valaki a közelükben különbözik tőlük. Hiszen attól még nem alapvető, hogy nem tudunk kijönni a másikkal, és nem találjuk a közös hangot. Meg amúgy is. Mi van azzal, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ha nem lenne igaz, nem élne a mondás...
Fővárosi Önkormányzat Péterfy Sándor Utcai Kórház-Rendelőintézet és B A L E S E T I K Ö Z P O N T 1081 Budapest, VII. Fiumei út 17. Tel:299-77-00 Fax: 334-31-79
011610303 Szeptikus osztály Osztályvezető főorvos: Fényes László dr. Tel.:
Z Á R Ó J E L E N T É S
Beteg neve......: … EmeseEsetszám..: 4451994KBA:00000377242 Leánykori név...: …Törzsszám.: 1030969/1 Neme............: NőTAJ.......: 093-301-880 Születési hely..: NyíregyházaSzül.dátum: 1992.11.20 Anyja neve......: …Tér.kateg.: 1 Állandó lakhely.: … Felvételi dátum.: 2010.07.20 10:54Felv.típus: Nem sürgős ellátás Elbocsátás dátum: 2010.08.02 10:33Elbocs.típ: Otthonába bocsátva
RKBO 007 Központi Rtg osztályos 2010.07.22 09:51 – (RKBO) 007 Központi Rtg osztályos
Láb, kétirányú felvétel
Jobb láb műtét: Debridement és sequestrotomia történt.
dr. Papp
Epikrízis
Ismételten fekszik osztályunkon. Mindkét láb lábtőcsonkra is terjedő osteomyelitise miatt végeztünk több alkalommal feltárást, különböző szintekenrészleges amputatiot. Jelen felvételére a jobb csonkon kialakult ismételt osteomyelitis miatt került sor. Előkészítést követően feltárást, debridement-t végeztünk, a jobb lábat a Chopart izület magasságában aputaltuk. Szívő-öblítő kezelést kezdtünk,naponta kötöztük. A megkezdett kezelés hatására a gyulladásostünetek, váladékozása csökkent, szívódraint eltávolítóttuk.
Alapbetegségére, illetve progredialo mindkét oldali csontfolyamatra valótekintettel az OORI-val(Dr. Farkas Péter főorvos úr) a kapcsolatot felvettük,ill. konzíliumot kértünk. A konzílium mindkét oldali lábszáramputatiot, majd akésőbbiekben protetizálást javasolt, melyet a beteg, és családja elfogad. Ennek elvégzése céljából legkésőbb szeptemberig az OORI-ban jelentkezzen Dr. Till Attila főorvos úr osztályán.
Mai napon tanáccsal ellátva távozik.
Javaslat: naponta kötéscsere, kerekesszékkel a tanult módon közlekedjen. Amegkezdett thrombosis prophylaxis folytatása Fragmin 2500 NE. Jobb lábra 10x20cm Zetuvit, 10x20 cm Grassolind, Peha-haft 10cmx4 m, Bal lábra 10x10 Zetuvit, 10x10 cm Grassolind, Peha-haft 10 cmx4 m.
Siránkoznak. A betegek siránkoznak, kiakadnak, és bőgnek. Mást hibáztatnak, és ha nem tudnak kit, akkor addig keresnek, míg nem találnak valakit, akire ráfoghatják, hogy tönkretették őket. Sírnak, hogy folyton fekszenek, de amikor felültetik őket, akkor meg az a baj, hogy elfelejtenek visszajönni, lefektetni. Mert, hogy csöngetni a nővérnek, ha baj van, az ugye elképzelhetetlen. Szóval keseregnek, és magukba roskadnak. Félnek mindentől, és jajgatnak minden mozdításnál.
Én nem vagyok ilyen. Én bírom, és nem akadok ki. De ha megteszem. Az se tart sokáig, mert akkor túlzottan hatalmába kerítene az önsajnálat. Az meg se nem hasznos, se nem jó, de még csak pillanatnyi örömet se okoz. Szánakozókat vonz magához, jobb esetben olyanokat, akik felismerik, hogy ez felesleges, és seggbe rúgják az illetőt.
Persze tudom, sokat vagyok kórházba, és ferdén látom a dolgokat, mert keveset vagyok kint az emberek között. De vajon nincs meg minden itt bent a négy fal között is, mint ami kint? Nem ugyan úgy működik a rendszer? Mert annyiban nem lehet más. Itt is vannak fiatalok, idősek, férfiak, nők. Itt is lehet ismerkedni, itt is lehet bármit csinálni, amit kint, csak meg kell találni a módját, idejét, és helyét. Annyi, hogy itt csak olyan van, aki elrontott valamit. Rossz döntést hozott, és sérülést okozott magának. Szándékosan, vagy sem, lelkileg, vagy fizikailag, de mindenki saját magát bántotta. Csak a körülmények változnak.
Nem akarok kiborulni, és nem akarok olyan lenni, mint amilyen ma délután voltam. Sajnálom, hogyha megbántottam valakit. Nem szeretem, amikor ilyen van, és nem is fogom hagyni, hogy legyen. Amúgy is, mostanában egyre kevesebbszer vagyok hisztis, és nyűgös a kórház miatt, vagy amiatt, hogy mit mond az orvosok, mit csinálnak a szobatársak, vagy hasonlók. Kemény voltam, és az is maradok. Mindegy mennyi minden fog érni még az életben. Nem fogok megtörni, és mindent végig csinálok. Elejétől a végéig. Segítséggel, vagy anélkül. Épp ahogy jön, és ahogy megoldható. De akkor is megcsinálom. Hiszek magamban, az erőmben, a képességeimben, és a jövőmben. A jövőmben, amit most együtt tervezek mással, és ami épp ezért jó is. Jó dolog, hogyha olyannak a segítségére, jelenlétére tudok számítani a jövőben, akit szeretek, és akinek örülök is. Remélem, talpra fogok tudni állni elég gyorsan, mind lelkileg, mind szó szerint értve. Meg tudok felelni az elvárásaimnak, és el tudom fogadni mások segítségét is.
Szóval megnyugodtam, és újra jól vagyok. Hogy mit sikerült közben lezárnom magamban, és meddig tart ez az állapot? Nem tudom. Nem tudhatom. De ez is csak egy állapot. John P. Foppe a példa, a személyisége, az élete, a hozzáállása, mindaz, ami ő sok olyan helyzetet bemutat, ami mellett a saját életünk nem is olyan szörnyű. Vagy érezhetjük akár szörnyűnek is, de el kell fogadnunk, hogy minden pillanatban csak egy adott állapot igaz ránk. Ami a következő percben akár már messzeségben úszó bárányfelhőként nézhet vissza ránk. Lényeg a hozzáállás, és a cél, hogy a saját életét mindenki képes legyen irányítani, és végigjárni a saját útját. Hiszen máséhoz nekünk mi közünk van?
Vannak azok a betegek, akik balesetet szenvedtek, és a sokkhatás helyett, a testük telepumpálja a szervezetet adneralinnal. Jól vannak, nincs fájdalmuk, és alig látszik valami. Aztán vizsgálat alatt mozdulatlanul kell feküdniük, megnyugszik a szervezetük, és kiderül, hogy tulajdonképpen menthetetlenek. Valami hasonló történt velem is.
Ma bent volt Peti. Aminek örültem, és megnyugodtam. Szinte az egész délelőttöm azzal telt, hogy nem hagyott felkelni, pihenjek, pihenjek, pihenjek. Ez rendben is volt, addig, amíg el nem ment, és fel nem keltem. Kiborult a bili. Elegem van. Hisztis vagyok, és elviselhetetlen. Legalábbis magam számára mindenképpen. Volt egy kis időm megnyugodni, és kijött a néhány napi/heti stressz. Persze bőgni még mindig nem tudok. Pedig már kellene.
Elegem van. Nincs kedvem enni, vagy ha van, akkor persze nincs az, amit enni akarok, de mire meg tudnám fogalmazni, mit is szeretnék, már el is múlik. Olyan vagyok, mint egy terhes kismama, csak gyerek nélkül. Unom, hogy miután kiakadnak, hogy már nincs más választás, csak az amputáció, még megjegyzik, hogy mért nem mosolygok. Vagy mi a baj, mert mostanában, olyan rosszkedvű vagyok. Csak azért mert nem beszélgetek mindenkivel, és inkább laptop-ozok, attól miért vagyok rögtön rosszkedvű? Persze miután kitárgyaltuk a mosolygási szokásaimat, és azok mennyiségének kérdését, midig oda lyukadunk ki, hogy tudom-e már, milyen szerkezetet fogok kapni. Ember, egy hete sincs, hogy belementem a műtétbe. De nekem már pontosan kellene tudnom az időpontot, az egésznek a menetét, jah, és persze ígérjem meg, hogy visszajövök megmutatni. Hát hogyne. Majd jövök mutogatni magam. Mint az állatkertben…
Egyszerűen elegem van. Meguntam az egészet, és nincs kedvem senki bajához, bájcsevejéhez, vagy bármi egyébhez. Hagyjon békén egy kicsit mindenki, és ne kérdezgessen. Hagyja, hogy normálisan végig tudjam csinálni. Hogy kiélvezzem a hátralévő egy hónapot, és hogy közben felkészüljek, vagy valamilyen szinten búcsút is intsek a lábfejeimnek és folytatásának, és az önálló járásnak.
Ma megint egy nehezebb napom volt. Összességében nem történt semmi rossz, sőt inkább jó, mert az orvos kiszedte a csövet a lábamból. Ugrálhattam volna, és éljenezhettem volna. Ez jó hír, és haladás, mert azt jelenti, hogy már tisztult annyira a seb, hogy most már nem tartja fontosnak, hogy cső kelljen bele, ahhoz, hogy tisztuljon rendesen. Sőt. Ez azt is jelenti egyben, hogy közel a hazamenetel ideje. Amit persze már tudok, hogy hétfő lesz. Két nap. Már csak ennyi van hátra a kórházból. Egy újabb ok, hogy örüljek.
De ez ma mégse ment. Valahogy mégsem éreztem magamat jól, vagy feldobottan. Megvagyok. Ha most kérdezi valaki, ezt tudom csak válaszolni nyugodt szívvel. Örültem neki, amikor veled tudtam beszélni. Megnyugodtam, és kicsit mindig felvidultam.
De közben egész nap egy valami kavargott a fejemben. Amputáció. Egy szó, mégis leblokkoltam ma tőle. Nem bírom elviselni a sajnálatot. A nővérek meg sajnálnak. De nem csak ők. Vagy ha valaki nem sajnál, mert tudja, hogy nem szeretem, akkor is megviseli. Látszik az embereken. Egyszerűen alig tudják feldolgozni. Már az eshetőségtől is megijedtek, és akkor hol van az, hogy meg kellene barátkozniuk a gondolattal, hogy el is fogadtam az amputációt. Ismernek, sokat voltam már velük, és rosszul esik nekik, vagy inkább nekik is, hogy idáig jutottam, és végül is beigazolódott a bajsejtelem. Valahogy mindenki úgy volt vele, hogy én más vagyok. Velem ilyen nem történhet. Sokat szenved, sokat műtik, de vége lesz, és ez a kislány/nagylány mindent kibír, anélkül, hogy maradandóan sérülne a lelke. Nem tudom mért gondolta így mindenki. Lehet azért, mert mindig talpra álltam, és jártam a műtétek után. Lehet azért, mert kötődtek, és ők is elkezdtek reménykedni. Vagy, csak mert hittek a csodában, az imáik erejében, a tudomány erejében, vagy csak az én örök, kifogyhatatlan energiatartalékaimban. Mindenki tett valamit. Imádkozott, jött és segíteni próbált, beszélgetett, táltosokhoz járt, szobrokat simogatott, gyógynövényeket, természetgyógyász szereket keresett, vagy csak pszichológust hozott, mert biztos nehéz lehet nekem. A hosszú évek alatt nagyon sokan kerestek meg kimondhatatlanul sokfajta gyógymóddal, csodaszerrel, orvos, kineziológus, pszichológus elérhetőséggel. Mindenki, aki megismert, segíteni akart. Nem akarták, hogy ez a kicsi lány végleg sérüljön. Nem akarták, hogy elveszítsem a kezdeti lelkesedésemet, és állandó mosolyomat.
Vesztettem belőle. Most már megjegyzik, hogy jól áll, ha mosolygok. Ami azt jelenti, hogy nem teszem eleget. Ezt én is tudom. Csak nehéz. Végig azért küzdöttem, hogy az amputációt elkerüljem. Majdnem a legeleje óta minden orvos azt mondta, aki nem tudott velem mit kezdeni, hogy amputálni kell, ne haragudjon anyuka, de bele kell menniük, mielőtt még késő lenne. Nem mentünk bele. Mindig kerestük, azt, aki segíteni tud, és aki akar is. Közben én elkezdtem félni. Azoktól, akiket műtöttek, és valamelyik végtagjukat amputálni kellett. Riasztottak. Minden tolószékes arra emlékeztetett, hogy ne felejtsem el, én is könnyen eljuthatok odáig. Rám is várhat az a sors. Mindig közelebb éreztem az ilyeneket magamhoz, mint ami normális lenne. Rettegtem. Saját sorsomat láttam szembejönni velem, és féltem tőle. Most elfogadtam. Rájöttem, hogy így kell lennie, és hogy az egész eddigi riadalom a műtöttektől a saját magamba vetett hitem hiányának visszatükröződése volt. Nem szólt az egész másról, mint hogy én tudtam legbelül, hogy idáig jutok, vagy ezt kellene már meglépniük az orvosoknak, de féltem, hogy nem tudom végig csinálni. Összeroppanok a súly alatt, amit az amputálás tenne a vállamra, és saját magam, a műtét utáni elvárásokkal. Most is félek valamennyire. De annyira már nem magamtól, mint inkább a reakcióktól. De ezt már kifejtettem. Azok a nővérek szomorodnak el leginkább, akik a legelején voltak körülöttem. Akivel este együtt írtunk kórlapot, és együtt rendeltünk cézár salátát hajnali kettőkor. Akik még a kicsi lányt féltették. Ági mindig azt mondja, hogy túl sokszor felejtettek el annak kezelni, mint ami vagyok, és ezért éreztem én is azt, hogy fel kell nőnöm, különben nem bírom. Sokat beszéltek az orvosok előttem olyan dolgokról, amikről még csak a szülőkkel kellett volna, és hogy senki nem állított le engem. Mert mindig is kemény voltam, ijesztően határozott, céltudatos. Tudtam mit akarok, és mindent elértem. Félelemérzetem meg semmi. Ez társult a sok problémával, illetve a túl komoly hangnemmel, és túl komoly döntéshelyzetekkel.
Én igazából nem bánom. Egyik részét sem. Ez, meg minden, ami velem történt, meg, ahogy én döntöttem, tett azzá, aki ma vagyok. Ez a személy meg, ha nem is tökéletes, de igyekszik. Minden rossz tulajdonságomat is mindig próbálom inkább pozitívvá alakítani, jóra használni. Megítélni, azt milyen vagyok, másból meg nem tudom, csak a környezetem reakcióiból. Az meg pozitív, és így én is megnyugszom.
(írás közben sírva) Megkérdeztem az orvosomat. Mennyi esélye van annak, hogy az amputáció után megáll a folyamat, és nem folytatódik tovább. Hiszen azt, hogy mi bajom van, továbbra se tudja senki. Nem tudott mit mondani. Az igazat megvallva tanácstalanul nézett rám, én meg csak azt éreztem, hogy egyszerűen szükségem van rá, hogy most ő átöleljen, és megnyugtasson. Nyílván ezt egy orvos-beteg viszonyban nem engedheti meg egyikünk sem. Azt válaszolta, hogy fogalma sincsen. Szeretné azt mondani, hogy ezzel vége lesz. Szeretné megígérni, hogy vége mindennek, és élhetek most már nyugodtan, kórháztól függetlenül, műtétektől mentesen. Azt mondta, hogy egyedül abban bízhatunk, amit eddig tapasztaltunk, hogy nagy csontokat nem támadott meg a gyulladás, vagy mi ez. Mindig csak kis csontokra hajtott, és csak azokat tűntette el, kóstolt bele. Amikor végig fel kellett vágni térdtől-bokáig a bal lábamat, és fertőzés volt, meg húsevő baktérium, ez a betegség akkor se támadta meg a nagy csontokat, pedig ott volt, és megtehette volna. Ebben bízhatunk. Utána feldobtam a következő kérdést, hogy akkor arra mennyi esély van, hogy a kezemen nem indul el ugyanaz. Hiszen ott kis csontok vannak. Erre már tényleg nem tudott mit mondani. Csak azt, hogy nincs egyedül, amikor azt mondja, hogy nem tudja, mi bajom van, és hogy nagyon régóta szurkol ő is azért, hogy kiderüljön, végre mi bajom van, és mit tehetnének értem, de nem tudunk hova jutni. Egyet mondott még, de már könnyes szemmel, hogy reméli, hogy tényleg vége lesz most már, és egyszer akkor is rájön valaki valahol, hogy mi bajom van, és akkor másnak már lenne esélye, ha ilyen baja lesz. Aztán kiment, és 10 perc múlva jött vissza még mindig könnyes szemmel folytatni az esti vizitjét.
Köszönöm. Mindenkinek, aki eddig azért küzdött, hogy ne jussunk el idáig, és annak, aki még mindig küzd azért, hogy megálljon, és vége legyen végre. Továbbra is szükségem van minden segítségre, mosolyra, ölelésre, támogatásra, vagy csak egy jó szóra. Megcsinálom. És vége lesz. Csak addig még el kell jutni.
Tegnap egy jó ideig veszekedtem egyik barátnőmmel. Felnőtté válás, meg érettebb gondolkodás volt a fő téma, meg persze az örök menekülés a nehézségek elől. Hátha a megszokott környezetből kiszakadva hamarabb megy a felnőtté válás. Amit én egy óriási baromságnak tartok.
Mért kell siettetni, azt, ami majd úgyis megtörténik, amikor kell? Mért akar mindenki felnőni, és mért hallgatom én annyi ismerősömtől, hogy neked könnyű, te már felnőttél. De komolyan. Mitől válik ez könnyűvé? Tudom, nem szólnak bele szülők, lehet járni a saját utadat stb… De ezt addig is megteheted, amíg gyerek vagy, vagy ha nem, akkor meg utána se fogod tudni. Az a szülő, aki mindig mindenbe beleszól, az az után is belefog, hogy felnőttél. Az, amelyik meg akkor se szól bele, utána se fogja, érdekli, mit csinálsz az életeddel. A szülők nem változnak, attól, hogy te felnősz. Sőt. A környezeted se változik, és az se veszi észre akár, hogy felnőttél. Egyedül te változol. A döntéseid, és a súlyuk változik. Felelősség szakad a nyakadba, és több a probléma. Persze, szabadság is a nyakadba szakad, de az is csak akkor, hogyha van pénzed elköltözni szülőktől, és fenntartani magadat. Illetve az is egy megoldás, hogyha szülő fizeti a lakást. Csak nem mindenki ilyen szerencsés.
Annyira örülnék neki, hogyha újra csak suliba kellene járnom, és amiatt idegeskedni, hogy húzogatják a hajamat fiúk, meg rossz jegyet kaptam. Tudom. Ugyan úgy beszélek, mint azok, akiknek a mondatai hallatán én is csak fogtam a fejem.
Most arról kellett döntenem, hogy levágják mindkét lábamat térd alatt, és azt kell alaposan megfontolnom addig is, hogy halaszthatom-e a műtétet a vizsgáim után, vagy meg kell oldanom vizsgáimat hamarabb, esetleg újra kellene járnom az évet, hogy minden úgy legyen, meg, ahogy neki kellene. Közben szervezem a következő évemet, ami alatt két évet fogok megcsinálni, mert egyszerűen nincs időm. Persze novemberben, alig egy hónappal kórházból hazajövetel után összeköltözök párommal. Megpróbálunk anyu közelében maradni, hogy át tudjon ugrani akár egy tál meleg kajával, vagy bármivel bármikor, ha szükség van rá. Így nem költözünk messze. Az, hogy hova tudunk menni, az kérdéses, mert nem tudom, hogy milyen szükségleteim lesznek. Értem én ezt arra, hogy most például egy lépcsős ház elképzelhetetlen lenne, mert tolókocsival tudok csak közlekedni. Utána ott a másik nagy kérdés. Hogy fogok tudni én ellátni egy háztartást, hogy tudunk majd egy fizetésből megélni, és ha anyu tud is havonta adni pénzt, mennyit, és hogy tudunk félretenni, és vajon meddig tart majd, mire kikerülünk az albérletek világából. Ami mint tudjuk, nyeli a pénz, de legalább annyira, mint kacsa a nokedlit… De persze szeretnénk gyerekeket is. És hogyha ez a közeljövőben már összejönne, tudnánk örülni neki. Ami miatt persze megint csak aggódok, és tervezgetek, hogy milyen problémákat kell akkor hirtelenjébe megoldani. Persze emellett én nagy valószínűség szerint nyelvet fogok tanítani, mert mást nem tudok. Vagy ha találok valami adminisztratív melót, ahova egyszerűen eljutok vagy ilyesmi, akkor azt is tudom csinálni. De sürgősen érettségizni kellene, aztán meg egyetemre menni, és valamikor évek múlva eljutni odáig, hogy diploma, és praktizálás, és normális pénzkeresés.
Őszintén? Nem erőltetném a költözést, hiszen látom, hogy nehéz lesz ez így… De egyszerűen nincs más választásom. Akarok menni, és talpra állni. Felnőttem, és ennek meg vannak a következményei. Egy a baj. Az idő nem tud olyan gyorsan elmúlni, mint amilyen gyorsan én felnőttem. Itt állok, és már diplomának kellene a kezemben lennie. Ehelyett még 3 évem van gimiből. Nem jó ez így. De, csak lesz valahogy. Majd megoldjuk, tervezünk, aztán kivitelezünk. Mást úgysem tudok tenni. De mi meg úgyis megcsináljuk. Közösen. Úgy könnyebb.
1. Sajátom. Miért tartanak bent, hogyha nem is csinálnak már velem semmit? Igen, és Mi értelme van annak, hogy közli, nem nagyon nem szép a csonk. Mért foglalkozik vele, ha egy hónap múlva úgyis az egészet levágják térd alatt. De komolyan. Mi értelme van, hogy itt fekszem bent, mert nem szép a sebem, hogyha közben arra várunk, hogy kikerülhessek innen, és jelentkezhessünk a másik orvosnál, hogy mikor tudja az egészet levágni a francba? Délelőtt az orvosom azt mondta, hogy majd megnézi a lábam, és megmondja, mikor mehetek haza, de előre látható időn belül már mehetek. Mire megkérdezte, hogy mikor vannak vizsgáim, hiszen tudja, hogy amputációval addig várunk, utána meglesz, amint lehet. Mondtam, hogy augusztus vége, mire poénkodott vele, hogy jó, akkor van ideje még hazamenni. Most kontrollon van, és egy másik doki kötöz. Aki gyakorlaton van. A drága meg elkezd okoskodni, hogy az oké, hogy le lesz vágva, de addig azért lényeges, hogy szép legyen, nem? Hát hülye ez? Ki a francnak lényeges? Komolyan mondom. Mondja meg, az, aki szerint lényeges, hogy mi az értelme ennek. Évek óta vagdossák, mindig egy új csonk van a lábfejem helyén, amit meg kell szokni, el kell fogadni. Akkor, amikor eldöntöm, hogy jó rendben van, amputáljanak térd alatt, mintha ez lenne az egyik legtermészetesebb dolog a világon, még komolyan olyan dolgokkal kellene foglalkoznom, hogy addig a jobb csonk az legyen minél szebb, a balt meg próbáljam meg behámlasztani, hogy még inkább kiakadjak a végén, hogyha esetleg begyógyul, hogy tök jó, de byebye, mert most levágnak? Mi értelme ennek?
2. Minek hatására döntöttél?, Mért így döntöttél? vagy a legjobb: ...és elfogadjátok? Hogy miről is van szó. „…Amennyiben a beteg és hozzátartozója az amputációt elfogadja,...”
Mindenki azt várta, hogy tovább ülök a kérdésen, hogy nehezebb meghoznom a döntést. De amikor írtam a kereszteződésekről, és a döntésekről, leírtam. Dönteni sosem volt nehéz. Az sosem esett nehezemre. Elfogadom az amputációt, mert nem tehetek mást. A legeleje óta (7 éve) érzem azt, hogy valami nem jó velem. Nem vagyok én. Újra és újra meg tanultam járni, az újabb és újabb fajta csonkjaimmal, az egyre kevesebb és kevesebb csonttal a lábamban. Mi lett az eredménye? Állandó problémák. Újra el kellett magamat fogadnom, megszeretnem, és élvezni az életet újra. Kintről ebből lehet, hogy kevés látszott. Műtétek sosem érdekeltek. Szúrások, vizsgálatok, nem érdekes. Semmi sem viselt meg igazán, nem igazán volt bajom. Újra és újra átvergődtem magam azon, hogy elfogadjam az új helyzetet, és alkalmazkodjak hozzá. Ennyi volt mindig. Emellett persze sosem tudtam azt tenni, amit szerettem volna. Programokat, célokat, tanfolyamokat kellett lemondanom, és bár mindig mindenki megértő volt, én saját magammal szemben nem. Már nagyon elegem van belőle, hogy mindig minden tervemet keresztülhúzza egy kiakadás, egy gyulladás, egy műtét. Mintha annyira szerencsétlen lennék, hogy egyedül nem tudok megbirkózni a problémáimmal, csak generálni tudom őket folyton, meg saját magamat pusztítani. Ebből elegem lett. Megtelt a pohár. Az amputáció után, rehabilitáció után, művégtaggal, de visszanyerhetem a járóképességemet. A cél ez. Hogy járjak, hogy ellássam magamat, egyedül tudjak vezetni egy háztartást, gyerekeket vállalhassak, és azoknak a felnevelésében ugyanannyi részem lehessen, mint az apjuknak. Ezeket nem tudnám elérni így. Megpróbálhatnám, és mivel minden mindig sikerül, ezt is megoldanám. De mindig ott maradna a fenyegetés, a fenyegetettség érzése, hogy mikor akaszt ki valami annyira, hogy újból kezdődik. Félelem lenne az életem. Úgy meg nem lehet egészségesen gyerekeket nevelni. Nekik szükségük van a biztonságra. Persze van bennem félelem is. Nem tudom, ki hogy fog reagálni a műtétre, a megváltozott állapotomra, a művégtagokra. Félek, hogy sokakat már csak azért is messzebb fog tőlem marni az egész, mert saját reakcióikat nem tudják megfogalmazni, vagy kiadni, vagy, mert féltenek, nehogy megbántsanak valamivel. Félek, hogy én magam, vagy a hozzám közel állók megundorodnak a helyzettől, tőlem, vagy olyan dolgoktól, amik eddig nem voltak azok. Nem tudom, mire leszek képes, és mi az, amire esetleg nem. Azt biztosan tudom, hogy csak rajtam múlik, mit érek el, mik lesznek a megvalósított, és mik maradnak csak az álomcélok. Nem tudom mennyi lesz a változás, mit kell majd feldolgoznom, mivel fogok szembesülni, mivel nem. Mennyire lesz nehéz, mennyire nem, meddig tart a felépülés, a rehabilitáció. Nem fogom milyen lehetőségeim lesznek öltözködésre, mi az, amiről le kell mondanom, mi az, amit esetleg felvált egy másik ruhadarab. Mennyit fogok bírni, járni, mennyit nem. Mennyire lesz szembetűnő, hogy más vagyok, miben leszek más. Megváltozom megint, mint eddig is a műtétekkel, vagy most csak külsőleg lesz óriási változás. Sok a kérdés. Kevés a válasz, és még kevesebb a bizonyosság.
Egy pont van, amit itt még szeretnék megemlíteni. Azért szerintem így is sikerült már válaszolnom a kérdésekre. Viszont számomra volt egy dolog, ami mindennél fontosabb volt. Ki áll mellettem? Azt veszem észre a körülöttem lévőkön, hogy félnek a lehetőségtől, de mindenki megnyugszik kicsit attól, hogy belemegyek, és hogy ilyen hamar eldöntöttem, és nem kellett nyaggatni, győzködni, érvelni. Fáradtság. Ezt érzem azokon, akik végigcsinálnak velem mindent, de azokon is, akik csak távoli megfigyelők. A sok aggódás senkinek nem tesz jót. Ez látszik rajtatok is. Még is 3 ember számított, amikor ezt átgondoltam, meg egy, akinek a reakciója volt nagyon fontos. Ez a 4 ember viszont meglepetés volt, számomra is. A legfontosabb a párom volt. Vele már rég megbeszéltünk mindent, már első alkalommal, ahogy 2 hete felmerült. Támogat, és segíteni akar, amiben tud. „Ugyanúgy fogok rád nézni, mint előtte, mint most, ugyan annyira foglak szeretni, mint most, és ugyanúgy fogok tervezni veled, mint most. Ennyire egyszerű.”Ezt mondtad, mikor megkérdeztem, mi fog változni. Köszönöm, amit értem teszel, és azt, hogy elérted, hogy el tudjam képzelni magamat lábak nélkül is ugyanolyannak, amilyen most vagyok. Hogy ne számoljak az amputációval nem feltétlen együtt járó összeomlás veszélyével. Itt vagy, és fogod a kezem, amit sose engedsz el, csak szorítod, és erősen tartod, mikor én el is akarom engedni, és el is akarlak üldözni magam mellől.
A második legfontosabb anyu volt. Vele csinálom már ezt 7 éve, ő az, aki az eleje óta velem szív, és akit sokszor jobban kiborít ez az egész, mint engem. Miatta vagyok erős, és miatta bírok ki bármit. Te mondtad mindig, hogy egyedül is talpon kell tudnom maradni, és ha csak magamra számíthatok, akkor is biztos legyek a dolgokban. Köszönöm, hogy itt vagy, hogy bírod, és hogy kitartasz, és mindig keresed a megoldást, és nem állsz meg. Hiszen tudom, ha most nem mennék bele, te akkor se kényszerítenél, keresnél olyat, aki igen is azt mondja, meg tudom csinálni műtét nélkül. És ha ez én lennék, és azt mondanám, hogy megoldom, és járok így is, csak segíts, te akkor is ott lennél.
A harmadik, és utolsó személy volt, aki számított a döntésben, az Bence volt. Egy lassan 3 éves barátság, ami nem veszekedésmentes, de az alapja mindig ugyanaz. Egymás nélkül nem hiszem, hogy menne. Se neked, se nekem. Kell a barát, kell a sokszor bántó szó, amit más úgyse mer elmondani. Igazából mostanában már nem is barát kategóriában vagy, hanem a testvérnél. Az öcsém mellett, most már van egy bátyám is. Itt vagy, segítesz, és tudok rád számítani. Mindegy hogy milyen segítségről van szó. Tudom mostanában sok az érzelem. De most valahogy így jó, és ez kell. Legalábbis nekem. Kell, hogy itt legyél, és segíts.
A negyedik, akinek igazából a reakciójától féltem igazán. Az öcsém. A nagy, 16 éves öcsém, aki nagy mamlasz módjára annyit reagált, ami bőven elég volt ahhoz, hogy megnyugodjak. „…attól még a nővérem, nem?” Ez volt a válasz, arra a kérdésre, miszerint amputáció után is kell-e még neki a nővére. Jó, hogy itt vagy, és az vagy aki. Nem szoktunk arról beszélni, ki mennyire fontos a másiknak. De nekem te nagyon fontos vagy. Mindig az öcsém maradsz, bármit mondasz, vagy csinálsz is, és mindig szeretni foglak. Csak néha, segíts te is.
3. Párom kérdése tegnap:Miért menekülsz? Mitől félsz? Ezt valamennyire már fentebb kifejtettem. Igazából én nagyon nem szeretem a változásokat, és mindig mindenre garanciát kérnék, ha megtehetném. Persze ezt nem tudom. Nem erről szól az élet. Kockáztatsz, aztán meglátjuk mi sül ki belőle. De csak azért mert valami homályos, vagy valamiből nem tudjuk mi lesz, attól még nem lehet előle elfutni, és megriadni. Ha nem arra kell mennünk, úgyis kiderül. Ha meg igen, akkor úgyse futhatunk az örökkévalóságig a sorsunk elől. Nem igaz? Szóval félek. Félek magamtól, attól, hogy én milyen irányban változok, hogy mennyi problémát fogok okozni, akár érzelmileg, akár fizikailag. Félek tőled, és a te reakcióidtól, és mindentől, ami kiszámíthatatlan. Ami változhat, ami nehézséget okozhat. Ilyenkor elég egyszerű forgatókönyvem van. Mindenkit elüldözni, illetve mindenki elől elmenekülni. Úgy senki sem tud bántani, senki véleménye, reakciója nem tud fájni, és én sem tudok fordítva fájdalmat okozni. Vagy nehézséget. Persze nem hagytam annyiban, és megpróbáltam elüldözni magam mellől Petit tegnap. Mire csak ezt a választ kaptam. „Ha szakítani akarsz, semmi akadálya, csak könyörgöm, ne egy ilyen értelmetlen baromság miatt akarj elüldözni engem mellőled. Nekem ennyi nem elég ahhoz, hogy elengedjelek.” Mindezt persze este fél 11 körül sikerült kiokoskodnom, és megnehezítenem ez esetben a párom életét. Szeretlek, és sajnálom, hogy kiakasztottalak tegnap, és hogy ilyen felesleges vitát sikerült összehoznom. Ne haragudj.
Most ennyit találtam, de amint felmerül egy miért, rögtön hozzáadom a listához. Addig is mindenki másnak jó kérdezgetést, és sok sikert a válasz kereséséhez. Akár másban, akár magunkban kell megkeresnünk. Sosem könnyű, de mindig megkönnyebbülsz, ha megtalálod.
A beteg az amputációt elfogadja. A betegnek nincs más választása, a saját útja elől nem menekülhet, meg nem is igazán akar. Tudja, hogy megcsinálja, és végig csinálja a műtétet, a rehabilitációt, és mindent, ami ezzel a folyamattal jár. Főleg, hogy lesz segítsége, és az meg mindennél fontosabb.
Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet 1528 Budapest XII. Szanatórium u. 19. Tel. 391-19-00, Fax. 391-19-77 OEP Intézménykód: 2913
Ambuláns ellátási lap Szeptikus és TBC-s Mozgásszervi Rehabilitációs Osztály Megbízott osztályvezető: Dr. Farkas Péter főorvos OEP osztálykód:0160P2202 Ambulancia telefonszáma : 36 /1-391-19-40
Mucoviscidosis Neuropathia pedis l.u. Malum perforans pedis l.u. St. p. resectionem pedis l.u.
A bal lábcsonkon a talpi fekély állapota a 2 héttel ezelőtt vizsgálthoz képest nem változott, a jobb lábcsonkon azonban progresszió miatt reoperációt kellett végezni. Jelenleg állapota stabil, de egyelőre jelenlegi helyzetben járóképesség lehetősége nem látható. Figyelembevéve hogy az elmúlt 2,5 évben 14 alkalommal történt műtét, ezért komolyan mérlegelni kell mindkét oldali térdalatti amputáció elvégzését, protetizálását és járóképesség ezzel való helyreállítását. Amennyiben a beteg és hozzátartozója az amputációt elfogadja, akkor kérjük keressék Intézetünk Amputációs Osztályának vezetőjét, Dr. Till Attila főorvos úrat.
Ma kiderült, hogy alig marad itthon barátnőm az elkövetkezendő időkben. Mindenki megy ki külföldre. Mondanám, hogy nem akadtam ki, de kicsit azért mégis. Persze nagyobb része ennek akkor lesz, amikor elmennek, hiányoznak, és már nincsenek olyan közel, hogyha találkozni szeretnénk. Ettől még senkit nem fogok visszatartani, inkább csak bátorítani, hiszen ez nagy lehetőségeket tartogat bárki számára. De attól azért, annyira nem kellemes. Mindegy.
Ez persze inkább az estémet érintette. A délelőttöm, és a délutánom nagyon jól telt. Bent volt ma a párom, és sikerült megnyugtatnia teljesen. Illetve megint elérte, amit általában ha velem van, és én meg figyelek is rá, nem csak azt élvezem, hogy velem van. Nem idegeskedtem többet a holnap miatt, meg, hogy akkor mi lesz és mi nem. Elkezdtem a vizsgáimmal törődni, meg az időpontokat intézni és ilyesmi. Megint vissza lettem rángatva a valóságba, az általam épített aggodalomvárból. Nagyon jól éreztem magam, és nem hiszem, hogy vége szakadt volna, hogyha nem mész el. Szeretlek, és nagyon sokat jelent, hogy itt vagy, jössz, és ennyit mellettem vagy. Illetve hogy figyelsz rám, és sokszor nálam is jobban tudod, hogy mi lenne jó nekem. Azzal, hogy mi lenne a jó, általában én is tisztában vagyok. Csak ez nem jelenti azt, hogy figyelek is rá, és a dolgaimat úgy alakítanám, ahogy utána nekem jó. Köszönöm, hogy te ezt helyettem is megteszed.
Jó volt ez a nap. Ettem, pihentem, DVD-ztem. Menekültem a valóságból, és végül megint meggyőztek, hogy itt is jó, és itt is biztonságos. Persze nem én lettem volna, hogyha nem érdeklődöm meg amputálás esetén a gyógyulási, rehabilitációs időt, meg úgy alapjában, hogy milyen esélyeim vannak ezen téren. Végül azt a választ kaptam, hogy feleidő alatt, és legalább fele annyi ráfordítással sikerülni fog. Persze olyat kérdeztem, aki ismer, és tapasztalatból tudja, hogy milyen vagyok, és hogy gyógyulok.
Mikor ki van bontva a hajam, tombol kinnt a vihar, az eső illatát hozzám fújja a szél, miközben csak lobog a hajam, és szól a zene, átjárja az egész testedet a hideg, a zene, a boldogság, a megnyugvás érzése. A biztonság pillanata, mikor úgy érzed, semmi sem romolhat el. Vagy a szomorúság, a letargia, mikor teljesen átadod magad az érzésnek, szemedben gyűlnek a könnyek, te még se tudsz mit tenni. Csak a hideg, ahogy felborzolja egész lelkedet, és a zene, mi kiszakít a valóságból. Nem tart sokáig. De ezekért az érzésekért érdemes létezni.
Továbbra is van egy egész napom még szerdáig. Még mindig nem tudom, hogy kell-e döntenem, mikor, és amúgy is, mi a véleménye a másik dokinak. Csak várok. Viszont ma megint erőt kaptam. Az, hogy féltesz, hogy azon gondolkodtál, hogy tudnál oda bejönni majd hozzám látogatóba, hogy tovább maradtál, mint tervezted, az sokat jelentett. Ha kell, meghozomdöntést, és beleegyezek az amputációba. Utána végigcsinálom a rehabilitációt, mindent, és utána is járni fogok. Mindegy mi történik, biztos , hogy továbbra is és mindig is fogok járni. De ez nem megy nélkületek. A vicces az az, hogy azt hiszitek nem tudtok mit mondani, és mivel megnyugtatni. De a törődés, és a figyelem már elég ahhoz, hogy erőt merítsek belőle, hogyha épp kicsit elakadok.
Labirintus. Szereti bárki is a labirintust? Mármint nem azt, ami az újságokban van, és meg kell találni az egér útját a sajthoz, vagy ilyesmi. Hanem az élőt. Ami magasabb, mint te, te meg elindulsz benne, mert nagy a lelkesedésed. Aztán fordulsz. Balra, jobbra, jobbra, megint balra, és már rögtön el is tévedtél. Persze, nem túl valószínű, hogy mindenki belebotlik egy embermagasságú labirintusba. Én se voltam még. De nekem elég a filmek alatt szerzett tapasztalat. Meg az asszociáció.
Nem érzitek úgy néha, hogy az egész élet erről szól? Egy nagy labirintus. A döntések is olyanok, mint a jobb és bal. Igen, vagy nem. Aztán ha hibázunk, rossz fele megyünk, aztán megint csak döntés előtt állunk, és akár megint csak hibázunk. A végén viszont mind ugyanoda jutunk. Kiindulás, cél, ugyanaz.
Egy valamit nagyon nem szeretek. Amikor tudom, hogy nem sokára döntenem kell. Nemsokára fordulnom kell valamerre, de elállják az utamat. Túl sokan vannak, én meg nem jutok előrébb. Állok, megrekedve, és csak várok. Várok az időre, hogy közelebb jussak a döntési helyzethez. Dönteni. Azt nem nehéz. Pro-kontra, vagy csak sima hozzáállási kérdés, de mindig könnyen ment. Ha hibázok, majd visszafordulok, újrakezdem, vagy folytatom az utamat a mocsárból, ha épp abba léptem. De várni, hogy odébb menjenek, és végre oda juthassak? Nem tetszik. Nagyon nem tetszik.
Persze van még ami nem tetszik. Amikor valaki elindult egy úton. Velem. Hogy ne legyek egyedül, vagy, mert úgy gondolta, arra kell menni, mint amerre én tartok. Jön velem. Mikor baj van, folyton segít. A segítségek persze mindig vesznek az erőmből. Már senki nem hiszi, hogy ezt lehet folytatni, és továbbra is lehet felszegett fejjel menni tovább. De ő is jön melletted. Hogy segítsen. Csak azért van, hogy segítsen. Végül elkezd kötődni. És neki is sok már, hogy úgy segít, hogy közben azt látja te csak rosszabbul vagy. Így ajánl egy utat. Hogy ott döntsem, el merre megyek, de már más segítővel. Ő meg cserben hagy. Otthagy. Kidob a kocsiból, és tovább hajt. Pedig azt hittem segít. Azt hittem mellettem van. És segíteni akar. És nem fog kötődni, és megfutamodni. De megtette. Új kereszteződéshez vitt, új segítővel.
Van persze jó oldala is. A többiek, akik bár más úton járnak, mégis valahogy mindig megoldják, hogy átjöjjenek hozzám, ha baj van. Nekem van egy csodás képességem. Mindig megtalálok mindenkit, és megyek, vele az útján ameddig kell neki. Így persze az én utamon kevésbé haladok, de ha kellek másnak, megyek máshoz. És mindig megérzem. És eljutok. Így el tudok pusztítani minden akadályt, ami előttem áll. Csak így tudnék átjutni mindig hozzájuk. Ezt most már csak a saját utamra kellene felhasználnom. Ott is el tudnék tűntetni minden akadályt. Meg újakat is tudok nyitni. Bizony. Nyitottam már olyan helyen új ösvényt, ahol nem volt. Mert én mindenre képes vagyok.
De nem vagyok egyedül. Nem tudom egyedül megcsinálni. Most már van, aki velem van. Aki megpróbál ott tartani az utamon, és csak annyit enged el másokhoz, amennyit kell, hogy ne vitázzak vele. Amúgy velem jön. Volt egy rész, ahol nem jött. Másfele ment, én meg gyorsan átrántottam mást az útjáról, hogy legyen velem valaki, aki segít. Ő láttam, hogy ilyen, így áthívtam. Azóta visszatért saját útjára, de sokat néz rám ő is. Jah, és akivel már régóta járunk ugyanarra. Újra találkoztunk. és azóta ugyanolyan az utunk. Eddig volt, amikor bár ugyanarra mentünk, mégis máshol mentünk. Most jön velem. Most ő vigyáz rám legjobban. Remélem ő is fog. Mindig.
Mostanában elég girbegurba az utam megint. Én meg megint nem koncentrálok rá eléggé. Jah. Az én oldalamon valami fura dolog nőtt elém, így csak kocsival tudom rajta átverekedni magam. Persze ez kivételesen az én érdemem. Volt két út. Egyikre ki volt írva, hogy vigyázz, felsérti a lábad. Másikra, hogy kocsival könnyebb, de van ára. Végül ezt választottam. Elegem volt a sok dologból, ami már felsértett itt-ott. Tele vagyok ragtapaszokkal. Nem tudtam, hogy mi az ára. Most már tudom. Mert fáj. Miközben mész a kocsival, rossz érzésed van. Bántódik a lelked. Ez nem a szöges, kardos, fizikai fájdalmas út. Ez az az út, ahol a fizikait elkerülvén amúgy bántanak. Ez se jó. Sokszor emiatt nem tudsz bemenni máshova.
A lelki bántások, félelmeket szülnek. Én sokáig nem mertem olyan utakra bejárni, ahol más is járhatott. Olyat keresetem, ha azzal nagyot is kellett kerülnöm, ahol csak egyedül mehettem. Most már nem félek az idegenektől. Tudom, hogy varázshatalmam van, és ha nem akarom, egyszerűen húzok magunk közé egy falat. Vagy elkerülöm, vagy csak más fele nézek, és akkor nem vesz észre. Most már nem félek. De féltem.
Azóta persze átalakultak a félelmeim is. Féltem a társaimat. Egyre több a veszély az utakon. Több akadály van, és jobban el vannak rejtve. Én figyelek. Persze így is beleesek, vagy belebotlok mindig valamibe. Én egyszerűen ilyen vagyok, úgy néz ki. Bár én lelkileg csinálom magamnak a bajokat.. Amikor beleesek egy pocsolyába, vagy ilyesmi, alig lesz bármi bajom, de vannak útonállók. Akikkel sokat kell veszekedni, meg akik lelkileg meggyötörnek. És mindig veled jönnek. Mert ők ilyen fajta úton állok. Nem választhatod meg őket, ott vannak. Persze van olyan, akinek sokszor örülsz, mert támogat, és inkább útitárs, mint sem úton álló. De valahogy mégis azt érzed, hogy egy részére akkor sincs szükséged, és mindig úton állok, maradnak.
Persze van kórház is. Én sokat voltam már. De ez nem olyan kórház, hogy adnak valamit, jobban leszel, műtenek meg ilyenek. Ezek pihenésre vannak. Hogyha valami ért, akkor tudj egy kicsit kikapcsolni. Persze sokan nem tehetik meg, hogy itt vannak. Sokszor ilyenkor is folytatni kell az utunkat. Ilyenkor jönnek a beteghordók. Ami annyira nem hatásos, mert továbbra is érnek az út saját tulajdonságai, meg továbbra is neked kell döntened a kereszteződésekben. Van, aki pihen így. Van, akinek más tulajdonága van, más varázsereje.
Nekem is van különböző varázserős kalandortársam. Van az, aki mindig nehezen dönt. Vagy több lehetőség kell neki, vagy befolyásolják az úti társai. Sokszor visszanéz, és elbizonytalanodik. Majdnem minden pocsolyába belelép, és abban időzik is egy kicsit, bár azt hajtogatja, hogy mindent át kell lépni. Ha én lépek valamibe, vagy nekem támad egy nyíl, és felsérti a bőrömet, akkor meghallgatja, de csak ha nem sokáig nyafogok miatta. Nem érdeklik az ilyesmik. Másra koncentrál. Előkelő utakat lát maga előtt, és azokon is akar haladni. Sokszor nagyon lábnyomokban lépked, ami nem tesz jót neki, de nem hallgat senkire. Az ő varázsereje a szíve, és az, hogy mennyire tud szeretni. Persze ő egy sziklaember. Így sokan azt hiszik, hogy kemény, és sokáig tart mire bont a falból. De alatta ott van a varázsereje. Csak még sokszor nem meri használni, és nem értékeli, mint varázserőt. Neki valami erősebb kellene.
Van egy másik kalandor, aki más utakon jár, mégis át-át járunk egymáshoz, megtudni merre jár a másik. Ő még új kalandor. Eddig nem láttam őt. Keresgél. Nagyon nem találja az útját. Keresi a megfelelő útitársat, és utána szívesen elindulna az úton. De valahogy ő is csak úton állókkal találkozik. Rémisztő milyen sok van belőlük. Ő kevésszer kerül igazán bajba. Nem lehet, csak úgy felidegesíteni. Neki nagyon jó varázsereje van. Megmutatja, amit más nem lát. Sokszor véletlenül, vagy valami miatt, nem látjuk, hogy a sövény másik részén például nem állnak ki kardok a falból. Ő segít. Én volt már, hogy rászorultam erre a varázserőre. Minden pillangót, virágot, szépet meglát, amit más nem, ha az út másik felén esik az eső.
Egy eltévedt útitárs. Sokszor arra jár, amerre én, vagy amerre én jártam. Bizonytalan, és nem szereti a labirintust. Elbújik, és sokszor máshogy néz ki. Mindenki mást lát benne, de még ő is időről-időre mást lát. Volt mellette is rosszfajta útonálló, aki vitte csúnya helyekre. Ő nem hajlandó kórházba menni, vagy betegszállítókat hívni. Szerinte ő bírja, és inkább el akar lökni mellőle minden segítőt. Vesztett el segítőt, és nem tette túl magát rajta. De túl fogja. Hiszen neki is van egy varázsereje. Az ő varázsereje más, az övé a Hit. Az nem nyilvánul meg semmiben. Egyszerűen ő tudja, hogy mi a megoldás. Benne vannak a megoldások. Neki kész úta van, és ha elbukik is, tudja, kihez forduljon. Mert ő ismeri az egyik alap útját a labirintusnak. Ő ismeri az egyik igazságot, ott van benne, és hallgat rá. Ő segíteni tud, hogyha te is arra akarsz menni. Csak néha ő is másfele megy. Mert bizonytalan, és nem mindig bízik még magában. De több van benne, mint amit az átlagos külső mutat.
Van egy útitársam. Aki most már egy jó ideje jár velem egy úton. Találkozott két út, és egy harmadikban folytatódott. Ő jött az egyiken, én a másikon, találkoztunk, megfogtuk egymás kezét és az óta együtt jövünk. Persze volt egy idő, amíg külön-külön mentünk az utakon, bár párhuzamosan, de nem voltak szabályos utjaink. De néhány mérfölddel ezelőtt rájöttünk, hogy van számunkra egy közös út. Őt nagyon nem szeretném elveszteni. Különleges adománya van. Minden utat megtalál. Bármelyik útonállónak meg tudja mondani, hogy merre menjen, hogyha el akarja érni a célját. Sokáig tartott, mire rájött, hogy mire képes. Sokáig úgy gondolta, hogy ő egy lezuhant pilóta, akinek nincs itt helye, és aki a zuhanáskor meghalt. De én tudtam, és végre ő is rájött. Azóta segít. Nem segítő. Nem ez a dolga. De nekem sokszor megtalálja a helyes utat. Semmi nem tartja vissza, semmilyen kiírás, semmilyen figyelmeztetés. Tudja, hogy átmegyünk az úton, és akkor tényleg át is tudunk menni. Nagyon jó. Biztonság.
Ismerek egy segítőt is. Tipikus segítő. Bajban megjelenik, hiszen a segítők ezt kiszagolják, és futnak a szag felé. Felemel, kihúzza a kardot, vagy a szöget a lábadból, bevisz a kórházba, vagy fel egy világítótoronyba, ha a tapasz is elég, és arra a helyre van szükséged. Megadja, ami kell, aztán megy tovább az útjára. Gyakorlatlan segítő. Véletlenül lemaradt az oktatásnak, annak a részéről, amikor azt mondják el, mennyire fontos szerepe van, hogy egy segítő ne hirtelen lépjen le, és hagyja ott a sebesültet, hanem már ha nincs rá szükség. De nem hibáztatja senki. Neki is szüksége van, hogy járja az útját. Persze, úgy érzem, neki is el kellene egy kis segítség. Nem igazán Látja a dolgokat.
Világítótorony. Azoknak fontos szerepe van. Mindenhol ott vannak. Misztikus dolgok. Ha szükséged van egyre, csak rágondolsz, és ott terem egy. Te bemehetsz, és használhatod, aztán dolgod végeztével, mehetsz tovább az utadon. Mire jó a világítótorony? Van rajta egy felirat „Jobb lesz, de csak te hiszed, hogy okosabb leszel tőle.” Ezek nem hordoznak magukban igazságot. Csak magas kilátók, ahonnan visszanézheted az utadat, előre nézhetsz, hátha megtalálod a célodat, és persze a fényével üzenhetsz annak, akinek szeretnél, hogy vársz rá. Vagy nem. Attól függ, mennyi mindent akarsz mondani. Szóval igazából ezek csak megállók. Ahol át tudod gondolni a dolgokat, vagy új útitervet tudsz készíteni. Új térképet. Fontos tud lenni néha.
Van olyan kalandozó társam, aki körforgalomban van. Már egy ideje úgy érzem, hogy ott van, mintha csak körbe-körbe menne. Persze ezt kívülről nehéz megállapítani, maximum fentről lehetne talán. Ő egy vak kalandor. Nem tudom mi volt eddigi útjain, milyen képessége volt eddig. Most minden gödröt, hibát, akadályt érzékel, sokszor mégis belesétál. A jó dolgok mellett sokszor elhalad, és hagyja, hogy az útitársa kisebbé, és kisebbé varázsolja folyton. Neki is van varázsereje. Átérez, meghallgat. Könnyít. Egy segítő fajta, csak őt fel kell keresni. Az a baj, hogy nem látja. Ott áll körülötte egy kis csapat. Újra és újra arra verődnek, és segít is mindenkinek, de közben nem is látja. Remélem, egyszer meggyógyul, és körbenéz maga körül. Akkor hátha meglátja a jót is.
A varázserőket persze többféleképpen lehet használni. Mint ahogy a vak kalandor társa, aki az eltévedt turista mellett is utazott egy ideig már, sokszor rosszul használja. Ő hatással van a többiekre. Vezéralkat, ősi harcos, még is elveszett. Ő se választott egyszerű utakat. Most mégis csak sodródik, és ezt rossz látni. Egy harcos, legyen is az. Mondja meg merre tovább, és vezesse a jó utakra az embereket. Nem jó azt látni, amikor valaki csak rombol, éget azzal az erővel, amivel építhetne, és kedvére alakíthatná az utakat.
Végül. Befejezésként. Van olyan hajó, ami elúszott. A kikötő arra van, hogy mindenki megtalálja a más útról érkezőket is. Együtt felszálljanak a hajóra, és tegyenek valamit, ahol ketten vannak, egy hosszú úton. Ahol nincs kereszteződés, és kiszállás. Hacsak nem vállalkozik valaki a tengerben való hosszú úszásokra. Van olyan hajó, amin változtatni kellett volna, de inkább hagyták elúszni. Azzal nincs mit tenni. Vagy másik hajóra kell felszállni, vagy elmenni a kikötőből egyelőre. De persze minden hajó után utána lehet úszni is. Viszont. Van olyan hajó, ami meg kihajózni készül. A legénység már a hajón, te biztos, hogy felszállsz, és én, úgy döntöttem felszállok veled a hajóra. Addig még van egy kis út. De veled tartok. Addig is, és utána is.
Lassan elegem lesz. Az, hogy megműtenek, hogy ne legyen nagyobb baj, az jó, és értékelendő. Az, hogy mellettem állnak többen is az nagyon jó, és nagyon jól esik. Az, hogyha amputálni kell a lábamat, az persze már annyira nem jó, de túlélhető. Az, hogyha egy hetet várok arra, hogy kiderüljön, levágják a lábamat térd alatt, vagy sem, az se nem jó, se nem értékelendő, de még jól sem esik.
Próbáltátok már mennyi tűszúrást bírtok ki ? Tudom hol rontottam el. A legelején. A legeleje óta számolnom kellett volna, hogy hányszor szúrtak meg. Most ültem, és nem volt kedvem lefeküdni, hogy a hasamba kapjam meg a "hasiszurit" így a vállamba kaptam. De valahogy ez most rosszul érintett. Lehet, hogy azért, mert most gépelek, és fáj használni a frissen szúrt vállamat, de az is lehet, hogy az egész "semmi nem történik, de a lábam továbbra is be van gyulladva és ebből már nagyon elegem van, meg a bizonytalanságból, hogy mi történik" kiakadás eredménye volt.
Elegem van. Kedd óta ülök. Vagy legalábbis igénybeveszem a hátsó izmaimat. Megkaptam Achillest. Befeküdtem a kórházba, az ágyba. Azóta fekszek, vagy ülök az ágyban. Ha felkelek, a kocsiban ülök és megyek ki mosdóba, hűtőhöz bárhova. Mi a legvicesebb? Hogyha fürdök, akkor is ülök. Csak máshol. Egész nap ülök. Ha mozgok is ülök, ha a lábamat teszem magam alá, azon ülök. Egyfolytában ülök!!!! Nem fogom én ezt hosszútávon bírni...
Még valamit hozzátennék. Elegem van, hogy elolvassák ezt a ...., vagy elmondom nekik, és senki nem tud vigasztalni. Hova lett a körülöttem lévőkből, a paraszti ésszel való gondolkodás? Kiakadt, nyugtassuk meg. Nem ez a logikus. Mért az a logikus, hogy mindenki megérti, hogy elegem van, és hogy ne féljek ez telejesen meg normális meg mittudom én még mi. Mért nem lehet, egyszerűen megnyugtatni a másikat??
Bámulatos vagyok. A kórházi ágyam mellé szoktam ugye befarolni Achillesszel, egyik oldalt felhajtani a !!párnázott kartámaszait, és úgy átülni az ágyamba, majd elfogadván, hogy most, hogyha felállok, az ágyból is ülök, sajgó hátsóval helyezkedek újra és újra. Tegnap tettem egy kitérőt. Mármint normális elfoglaltságaim világából. Hasra feküdtem, és másfél órán keresztül kibírtam. Úgy gondoltam, nincs szükségem arra, hogy felfekvést kapjak, de a végén úgy döntöttem, hogy erre esélyem sincs, mert ha ülök, és csak ülök, akkor is annyit mozgok, mint más akár tornaórán se. Hogy mért voltam most bámulatos? Kitaláltam, hogy tudok az ágyam helyett a székemben is ülni. Így szokott módon beparkoltam Achillesszel, mikor úgy döntöttem, hogy ez nekem nem elég. Nem tudok mihez hozzádőlni, így meg nincs értelme. Így addig-addig helyezkedtem, míg meg tudtam fordulni. Most szemben vagyok az ággyal, kényelmesen fel tudom rá tenni a lábaimat, én hátradőlni, és kartámaszt meg az alapján le vagy felhajtani, hogy épp szükségét érzem-e, vagy megvagyok ilyen komfortérzetek nélkül is, mint a párnázott kartámasz.
Ma bent volt/van párom. És nagyon jól éreztem magam. Megnyugodtam. Tegnap előtt elkezdtem pánikolni. Amit kicsit tegnap is folytattam. Mit mondhatnék? Én se tudok minden pillanatban mindent pozitívan látni, és hát így esett ez most is. Telefonáltunk, de szegény nem tudott megnyugtatni, hogy mindegy mi van, akkor is itt van mellettem, akkor is ugyanúgy szeret, és mindenben támogat. Minek után én a fejéhez vágtam, hogy az a baj vele, hogy ő se fogadja el a lehetőséget, hogy lehet, egész életemben már tolószékes maradok, vagy, hogy nem lesz mit vágni a lábamból, és a gyulladás, a tüdőmet, szívemet vagy olyan részemet találja meg, ami után nem leszek képes tovább harcolni, és meghalok. Mire ő próbált megnyugtatni, hogy ezekkel mind tisztában van, és tudja, hogy fennállnak, mint lehetőség. De ez továbbra sem nyugtatott meg, hiszen, hogy akar így közösen tervezni, főleg családot, meg gyerekeket, hogyha ilyen veszélyt rejt magában a betegségem, hogy ő egyedül marad a gyerekekkel, és neki egyedül kell felnevelnie őket. De azt mondta, hogy tisztában van vele, és megoldaná. Emellett műtétnél végig itt volt velem, fogta a kezem, és egyszer sem engedte el, még akkor sem, amikor már alig tudott ülni a széken, akkor is csak fogta a kezem, nehogy megijedjek, és felriadjak arra, hogy elveszi. Azt, hogy elintézte azt a napot, hogy végig itt lehessen, hogy mai nap megint végig itt van, hogy fut-rohan, ha bármi kell, ezt köszönöm. Ez sokat jelent.
Igazából, amin gondolkodtam, az a hozzáállás, különböző élethelyzetek megélése, meg párkapcsolatok volt. Persze ez kicsit tömören kavargott a fejemben. Részben saját életemben való szerepük, részben a hozzám közel állók életében jelenleg fontos szerepet játszó mivoltuk miatt.
Sokan vannak úgy vele, hogyha kiszállnak egy kapcsolatból, rögtön keresik a másikat, minden előzmény nélkül beleugranak, még akár akkor is, hogyha ők maguk se gondolják át, és ők maguk is érzik, hogy ebből baj lehet. Mégis sokan megteszik. Annyira vágynak a szeretetre, a viszonzott szeretetre, a nyugalomra, a biztonságra, hogy el is felejtik, hogy ez nem erről szól. Ha egy kapcsolatnak vége, azt mindenkinek le kell zárnia, „meg kell gyászolnia”, és csak ha túljutott rajta tud teljes, őszinte kapcsolatba kezdeni mással. Szerintem. Persze én is beleestem. Elvesztettem a számomra legfontosabbat, és kétségbeestem, és csak kerestem és kerestem, hogy találjak valakit, aki ő, aki lehetne ő, aki hasonlít, vagy épp nem, csak valakit, aki megfog, aki megtart, mert egyedül nem bírom, és összetörök. Ebbe a hibába minden ember akár épeszű, akár nem, egyszer biztos beleesik. Kívánom, hogy legyen olyan, aki nem tapasztalja meg, mert ez tud fájni. Ha rögtön ugyanazt várjuk, és kihasználnak akkor azért. Ha meg magunkkal hitetjük el, hogy semmi baj, és aztán mi jövünk rá, hogy hoppá, lehet, hogy épp kihasználok valakit, akkor azért. De vajon mért keressük ennyire a másikat? Nem lehet, hogy rosszul állunk hozzá? Nem lehet, hogy először magunkban kellene megtalálnunk a szeretetet, biztonságot, tartást, és utána már megtalál a szerelem? Nem szeretem, hogyha szakít egy pár. Nem csak akkor nem, hogyha hozzám közel áll egyik-másik tagja, máskor se. Olyan állatiassá megy át minden. Hirtelen eltűnik a jó, a közös beszélgetések, nevetések, vagy csak a sima bújások. Valahogy minden arról szól, hogy ki, mikor, és miért nem mondott igazat, mért mond most igazat, egyáltalán szakítani akar-e, vagy csak figyelmet akar magának. Változást, újítást, törődést, bármit, ami figyelem, és ahol érezheti, hogy ő is ér valamit. Mert az emberek már csak ilyenek. Önbizalom hiányosak, és kell nekik valaki, aki visszaadja nekik azt a bizalmat, amit más miatt elvesztettek. Persze ez sokszor már az elején rossz alapokra épül, mert az önbizalmat nem magában találja meg, csak abban, amit a másik mond, és ha a másik nem mondja annyiszor, vagy olyan gyakran, rögtön elbizonytalanodik. Ennek meg így nincs értelme. Persze kell a segítség, hogy bízzon az ember magában, de nem úgy, hogyha az ember meg lelép mellőle, akkor ő ezt rögtön el is veszti. A lényeg? Bízz magadban, és utána kezd kapcsolatba, és könyörgöm, a végén ne vádaskodj, és egyszerűen fogadd el, ha szakítani akarsz a szakítást, ha meg nem, akkor küzdj azért az istenverte kapcsolatért.
Különböző élethelyzetek megélése. Ez nagyon vicces, és szorosan kötődik is a hozzáálláshoz, hiszen attól függ, hogy egy adott szituációt mikor hogyan fogadsz.(Leszámítva néhány tényezőt, amik mindig felboríthatnak mindent, ezáltal a hangulatodat is.) Az hogy egy-egy számunkra fontos pillanatot hogy él meg az ember, az kizárólag az adott pillanatnyi elmezavarától, vagy fogalmazzunk kedvesen, az adott pillanatnyi hangulatától függ. Ami persze sokszor akár az alap-hozzáállásától, vagy stílusától lehet teljesen különböző, de akkor valamiért ő mégis azt reagálja. Hozzáálláskérdésben. Vannak az abszolút optimisták, akikre sokszor azt mondanád, hogy drogosok, és meglehet, hogy azok is, de hát ezt ki tudhatná pontosan megmondani. Egy biztos. Ők mindig mosolyognak, idétlenül nevetnek, bár sokszor emögött állnak a legnagyobb problémák, és legnehezebb sorsok. A normálisan optimistákból is szintén kevés van, nem tudom miért. Valahogy az emberek szeretik, hogyha problémájuk van, hogyha abban kicsit elmélyülhetnek, és rájönnek, hogy akkor többen foglalkoznak velük. Az meg ugye jobb, mint ha alig, vagy már csak a munkatársak érdeklődnek.. Így sokan egy probléma után többet, és többet generálnak maguknak, és akár még arra is rádöbbenhetnek, hogyha nem lát maga körül jót, akkor kevesebb sikkel történik is meg, így több esélye van rá, hogy továbbra is csak rossz történik, ami miatt ugyanúgy foglalkoznak vele, segítenek neki, sajnálják. De persze ott vannak a helyzetek, amik többnyire minden ember életében kellemes érzéseket keltenek, és később visszagondolva is boldogok vagyunk, vagy legalábbis jó érzésünk van vele kapcsolatban. Ilyen akár egy ballagás, szalagavató, diplomaosztó, első meló megkaparintása, első önálló lakásba költözés, esküvő, és mindezt átélni a gyerekeiddel, unokáiddal.
Örülök neki, hogy nekem is tele van az életem örömteli eseményekkel is, nem csak a nehéz, embert próbáló döntések, és következményei vannak a vállamon teherként, amik szerencsére le is lógnak, és segítenek a cipelésében.
Ma volt bent két lelki segítő. Két fiatalabb srác volt. Bár kérdés, ki mit nevez ugye fitalanak. Általában egy 60 körüli nő jön, hozzá képest fiatalok voltak. De igazából nem is ez a lényeg. Gyakorlaton vannak, ez az első hetünk, lesz még egy. Mondanom se kell, senki nem akar beszélgetni velük. Hiszen még a végén utána megkönnyebbülne, és gyorsabban fel is épülne. Én beszélgettem velük. Leállt az egyik mellettem, beszélgettem vele. Aranyos volt, megértő, és mosolygott, mondta, hogy mennyire pozitív hogy van bennem akarat. De látszott rajta, hogy velem ő nem tud mit kezdeni. Nem volt bajom. A segítőnek meg egy legalább kicsit kiborult ember kell, aki 5 perc alatt elmeséli neki az életét, és akinek el lehet mondani, mit hogy csináljon máshogy, és legyen pozitívabb. Miután beszélgettem az egyikkel, meglepetésként visszatért a másik is. Kérdése az volt, lenne-e kedvem beszélgetni. Igent, mondtam, hiszen nekik is kell a gyakorlás, és minél több emberrel beszélnek, annál sikeresebbnek érzik a munkájukat a hét végén, nekem meg csak jót tesz, ha beszélek másokkal. Az ilyen segítőkön azt szoktam észrevenni, hogy jólesik nekik, és kicsit megnyugodnak, miután velem beszélgetnek. Főleg, hogyha már tapasztaltabb segítő van. Ő tényleg sokakkal beszél, és mindig azzal köszönt, hogy bár nem örül neki, hogy itt találkozunk megint, de örül neki, hogy tud velem beszélni, mert megnyugtató. Őszintén? Én is örülök, hogyha olyannal akadok össze, aki nem sajnáltatja magát, vagy nem érzi azt, hogy tragédia, ami másokkal történik, csak mert kórházban vannak. John P. Foppe írta könyvében, és ezzel teljes mértékben egyet is értek, hogy ők nem ilyenek. Akinek amputálják a lábait, vagy kezeit, vagy alapból a nélkül születik, ő se nyomorék, ő se rokkant, egyikőjük sem ilyen, csak egy ilyen állapotban vannak. Hogy mit kezdenek ezzel az állapottal, az rajtuk áll. Ha megkeserednek, elhagyják magukat, és már nem látják a jó dolgokat az életükben, akkor a lelkük eltorzult, rokkant, és így a testükkel sem kezdenek semmit, ami miatt utána tovább áll fenn ez az állapot, mint aminek kellene. De ez mindig csak egy állapot marad, amiből bármelyik pillanatban ki lehet lépni, hogyha valaki úgy érzi, úgy akarja, és küzd a céljáért. Visszatérve a segítőkre. Egyikkőjükről kiderült, hogy pap lesz. Mondhatnám, de nem lepett meg. Valahogy az embereken érezni lehet, hogy kinek mi a hivatása. Persze sokan nem azt választják, így sokaknál meglepődünk, ha kiderül, hogy pszichológus, vagy jogász, vagy ilyesmi. Vagy vannak az én fajtám, a maximalisták, és ezen kívül kíváncsiak, akik így sok mindenbe belekapnak, és mindegyikben el tudnának helyezni. Kétség se fér hozzá, engem a saját korlátaim, meg jövőbeni terveim küldenek arra az útra, amit járok. De szívesen lettem volna történész is akár, bár legszívesebben agysebész. Érdekes terület. Maga a szakma, meg az agy is. Emellett folyamatosan újul is. Mi is fejlődünk, egyre többféleképpen tudjuk tönkretenni az életünket. De nem ide akartam eljutni.
Szóval. Az egyik segítő nagyon megfogott. Beszélgetett, nem csak hallgatott, elmondta, hogy ma értem is imádkozni fog, és ezt köszönöm is neki. Elmondta, hogy mennyire jó érzés, hogy beszélget betegekkel, és utána, amikor végzett a közeli templomban imát mondhat értük. Persze, hiszen egy papnak ez a dolga, hogy imádkozzon, maga miatt, és mindenki más miatt, hogy ilyen legyen. De nagyon jó volt látni, hogy milyen áhítattal, beleéléssel beszélt a munkájáról, ami nem csak a hithez köthető, mert maga a másokon segítés a „fő” elfoglaltsága most, és főként arról beszélt. Régebben megkérdeztem az egyik nővért, aki az osztályon dolgozik. A.-át. Kíváncsi voltam, mi késztet valakit arra, hogy az egészségügyben dolgozzon. (hozzátenném pszichológusként én is szakmánál leszek, de hát semmi baj, ettől most eltekintünk) Azt mondta, hogy igazából ő maga se tudja, egyszerűen érezte, hogy ő ezt akarja csinálni, neki ezt kell csinálnia, kiskora óta. Így végül ezt a pályát is választotta, és tényleg azok közé tartozik, aki mosolyog, nem goromba, segít, és ha megnyomod a csengőt, nem néz rád mérges tekintettel, hanem szívesen segít.
Ezt nagyon jó látni, hallani. Amikor valaki szívből csinálja, amit csinál. Ez az, amikor valaki megtalálja a saját célját. Vagy ha nem is ez a célja, de ez az, ami segíti hozzá. Nekem nem a hivatásom a cél, persze befolyásolni fogja az életemet. Mint ahogy sok minden más is, de azokat igyekszem gondosan megválasztani. Az én feladatom az egy család megteremtése, egy nyugodt környezet, ahol a gyerekek nevelése éppolyan fontos, mint a szülők kapcsolatának ápolása. A cél egy olyan környezet kialakítása, ahonnan a gyerekek minden információt meg tudnak szerezni, ami nekik, kell. Nem tudom, hogy mit takar ez pontosan. Csak azt érzem, hogy mindent meg kell tennem, hogy annyi könyv, ismeretanyag, és információ vegye körül őket, amiből ők megtalálják a saját életükhöz, saját útjukhoz fontosakat.
Kórházban. Műtét után. Jobb lábamat műtötte, és kb. annyi maradt belőle, mint a másik oldalon. A probléma annyi, hogy a boka ízülettel is baj volt, azt ette meg most legutóbb a gyulladás, és a csontot is ki kéne szedni, így most nem sok esély van az amputáció elkerülésére.
Jövő hét szerdán megyünk megint ORI-ba vissza az ottani dokihoz, átvesz, innentől ő fogja kezelni az esetemet, meg mivel ez elkerülhetetlen velejárója, így engem is.
Másik érdekesség. Belementem a kerekesszékbe. Achilles. Nem is igazán volt más választásom. Úgy érzem pont az utolsó pillanatban, pont jókor döntöttem.. Most tanulok. Nagyon vicces, hogy mennyire szánalmas. Mármint maga az érzés, hogy annyira lent ülök, hogy 10 perc mire kimegyek mosdóba, mert az oké, hogy gurul a kocsi, és gyors vagyok, de nem olyan egyszerű. Ki kell gurulni az ágy mellől, el a mosdóig, kinyitni az ajtót, és közben hátrébb gurulni h ne legyél útban, amikor nyílik az ajtó, aztán a nyitott ajtótól megint előre, és behátrálni, mert csak a hátsó kerekeid elég nagyok ahhoz, hogy azt a méretű küszöböt le tud győzni, mint ami egy (!!)olyan osztályon van, ahol mindenkinek ilyen baja van(!!) … Szóval előre, majd megpróbálsz pont úgy hátrafele gurulni, hogy ne falnak ütközz. Aztán. Ha bent vagy. Ha így hátrálva bemész a mosdóig(merthogy elől egy zuhanyzórész van) akkor visszafele, meg nem tudsz kifarolni, és bennragadsz, illetve a mosdóhoz se tudsz így normálisan odajutni. Szóval, ha bejutottál, indul a küzdelem, próbálsz a „pont elég hely van, hogy megold” részen megfordulni, hogy háttal legyél a bejáratnak(így a küszöbnek is) és előre tartva be tudj gurulni a wc-hez. Mondanom se kell, a küszöbnél, mivel lendület kell, hogy be tudj menni, menet közben esélyed sincs, h elkapd a kilincset, és bezárd az ajtót. Szóval marad a wc-nél, ahol viszont semmi hely nincs, egyedül arra van módod, hogy átlósan megállj, persze előtte 3 percet bíbelődj azzal, hogy becsukd, az ajtót miközben jössz befele (mert ha egyik kezedben a kilincs, másikban az egyik hajtókerék, akkor ugye sosem érsz be, mert mindkettőt kellene hajtanod egyszerre). Így a végére rájössz, 3 kezednek kellene lennie, hogy mindezt megold problémamentesen. Most jön a legjobb rész. Lefékezed minkét oldalt (amiből persze az enyémen az egyik rossz, mert akad, mint a ..., annyi energiám meg nincs , hogy azt én működésre bírjam) , szóval esetemben csak egyik oldalt, és felhajtod a lábtartókat, h még véletlenül se tudj arra állni, mert dőlhet a szék (ahogy ez velem már megtörtént 2 napos kerekesszék-használat alatt), és akkor baj van. Végül ha ez megvan, már csak az egyik oldalt kell felhajtanod, és megoldanod, hogy átkerülj a székből a wc-re, amihez itt köszönném meg az oldalra erősített kapaszkodót, mert így csak percekbe telik. Ezek után már semmi probléma, kezet mosni már simán megy, úgy teszek, mintha neki akarnék menni a mosdó mellett lévő kukának, és mielőtt nekimennék, meghúzom a megfelelő oldalon a hajtókerekeket, és rögtön párhuzamosba kerülök a mosdóval, és kezet tudok mosni. Egy helyben is meg tudok már fordulni, farolni, minden ilyesmi. Majdnem kifelejtettem. A mosdás. Eleje ugyanaz, mint a mosdóra jutásnak, annyi különbséggel hogy nincs szükség az azonnali megfordulásra, mert itt jobbat tesz, ha szemben van velem a szék, így egyszerűbben át tudok mászni belőle a kis székre, meg vissza. Lábam fel a falra, persze kizárólag csak a sarkam, hiszen a többit nem erőltethetjük meg. Aztán megtörölközünk, és visszakászálódunk a kocsiba, ahol meg addig fészkelődünk, amíg nem sikerül felöltözni. Ugye milyen ügyes?
A többiről jövő héten. Nem adtam fel, továbbra is kitartok, mert továbbra is tudom, hogy ezt én meg tudom csinálni úgy, hogy a végén boldogan haljak majd meg. Ha meg egyszer elvállaltam, mért adnám fel utána. Saját magam elől futamodjak meg? Annak meg mi értelme lenne?
Van valami, amiről nem beszéltem sokat, lehet, hogy a hozzám közel állók se igazán tudják, hogy ilyeneket rejtek magamban. Nem vagyok vallásos. Egyelőre. Hogy mért egyelőre? Mert hinnem kell valamiben, csak meg kell találnom, hogy van-e olyan vallás, ami azt mondja, amit én is. Az se biztos, hogy ezt vallásnak nevezném, vagy, hogy lenne bármi, ami az egészet lefedné. Egyszerűen csak ezt érzem.
Egy biztos. (Persze csak részemről.) Van valaki, vagy valami, ami mielőtt megszületnénk, lejátssza előttünk az életünket. Hogy egy filmet vetítenek-e, vagy időközönként van, egy-egy pont ahol megállítják, és ahol dönthetek, hogy hogy folytatom, azt nem tudom. Hogy az egész meg van-e tervezve, vagy én alkotom meg magamnak? Nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy látom, és ELVÁLLALOM. Vállalom, és kérem magamnak azt az életet. Azokkal a megpróbáltatásokkal, problémákkal, amit ott akár már láttam. Az a valaki, vagy valami meg csak azért engedélyezi, mert tudja, hogy képes vagyok megcsinálni, boldogan befejezni, és a célomat elérni. Ez persze felvet egy két kérdést. 1.Kinek mi a célja? Hogy ki miért születik meg, miért csinálja végig, azt nem tudom. Honnan tudhatnám én? Mindenkinek saját magának kell éreznie, és tudnia, és amikor közel kerül hozzá, felhajtani arra a hídra, és azon az úton tovább menni. Egyszerűen, hogyha jó helyen vagy, azt úgyis érzed. Mindegy ki mit mond, ki mit gondol, érzed, hogy ez neked jó, és közelebb visz a célhoz. Én tudom mi a célom. Mi a feladatom, miért vagyok itt. Elég zavaros, és fogalmam sincs, hogy fogom tudni én ezt megtenni, de nekem tudom, milyen téren kell mozognom, kikkel kell, foglalkozom, és utána mit kell tennem.
2.Mért van az, hogy sokan nem boldogok? Úgy gondolom, hogy sokkal értelmesebben jövünk világra, mint amilyenné válunk később. Az, hogy nem tudjuk akkor még úgy kifejezni magunkat, mint ahogy azt mi megszoktuk, az nem jelenti azt, hogy a gyerek hülye. Pont ellenkezőleg. Nagyon fejlettek vagyunk, nyílván nem véletlen, hogy akkor tudunk a leghatékonyabban elsajátítatni bármilyen tudást, mint ahogy az sem, hogy ahogy a sztereotípiák, meg elvárásoknak megfelelően felnövünk, egyre kevésbé fog az agyunk. Saját magunkat butítjuk el. Persze most jön az, hogy ne fogjunk mindent a társadalomra, a környezetre, meg ennek hatására ránk nézve. Én úgy gondolom, hogy ez elég egyértelmű. Mikor megszületünk, tudjuk, hogy mit kell véghezvinnünk, hogy mért vagyunk itt. Utána viszont ez elmúlik. Sokan nem keresik, mi teszi őket boldoggá. Keresik, mi hoz minél több pénz, minél márkásabb autót, vagy minél nagyobb villát a család számára. Siker, pénz, karrier. Alap mozgatórugói társadalmunknak, és mivel mi társadalomban élünk, mindenki ezeket akarja elérni, és minél többet szerezni belőle magának. Sokan nem is figyelnek rá, hogy így rossz nekik, és sokszor még saját szervezetükre sem. Ezért nem boldogok. Nem azt az utat járják, amit kellene. 3.Akkor minden elrendezett? Nem elrendezett minden. Te sokféleképpen dönthetsz, sok válaszút előtt állsz. De ha jól csinálod, akkor igen. Akkor megvan az előre kijelölt utad, amiről letérhetsz ugyan, de ha figyelsz magadra, meg a külső segítségre, akkor visszatalálsz, és érezni fogod, jó úton haladsz.
4.Mi van azzal, hogy nem figyelnek a saját szervezetükre sem? Úgy gondolom, hogy a szervezeted éppúgy segít, mint a környezet. Az a környezet, ami megfoghatatlan. Ha el hisszük, amit mondtam, akkor a testünk, és legfőképp az agyunk, ugyanúgy magasan fejlettebb, mint ahogy azt nekünk tanítják. Na de, attól, hogy minket felnevelnek, és megpróbálnak egy adott szabályrendszerbe beosztani, attól még a szervezetünkre ez nem hat. Az nem lesz fejletlenebb, nem fog kevésbé együttműködő lenni. Hogyha figyelünk rá, ugyanúgy segít. Például, sokszor voltam kórházban, és sok balesetes volt. Az se véletlen. Minden helyzetben megtaláltuk, hogy minek a segélykiáltása volt ez a szervezet részéről. Egyik ismerősömnek nagyon rossz családi háttere volt, de 30 évesen is otthon lakott, nem tudott elköltözni. Ő is vedelt, testvéreivel, anyjával együtt. Nagyon sokat motorozott. Amikor balesetet szenvedett, mégis egy sokkal kisebb motorral volt, és sokkal lassabban hajtottak, mint ahogy szoktak. Aki előtte ült, annak semmi baja nem lett. Ő intenzívre került. Nagyon lassan épült fel, azóta se igazán. Mi az érdekes? A biztosítási pénzből el tudott jönni otthonról, a betegsége meg rádöbbentette, hogy vigyáznia kell magára. De nagyon sok ilyen eset van. Persze lehet jönni azzal, hogy mindenki mindenbe azt magyaráz bele, amit akar. De ez szerintem akkor is így van.
5….a szervezeted éppúgy segít, mint a környezet… Annak nem rossz hatása van ránk? Igen, eddig azt mondtam, hogy rossz, mert mire felnevelnek mindent, minden tulajdonságunkat, gondolatunkat kiszedik, vagy legalábbis elnyomják bennünk, ami akkor még megvolt, amikor megszülettünk. De most sem az emberekről beszélek. Hanem a térről, a minket körülvevő létről, ami segít. Ami a jó könyvet mutatja meg nekünk az ablakban, ami a jó szórólapot fújja a szemünkbe, ami a helyes gondolatra juttat, ha csak hallgatod, ami segít, és közelebb juttat ahhoz, amit szeretnél, ha legbelül tudod még a célodat. Ez úgy is meglehet, hogy te magad akár nem tudod mi a célod, nem is tudsz mi felé lépni, de esetleg belül mégis maradt valami, ami még tudja, ami eljuttatja az információt az agyadhoz, ami meg kommunikál minden mással, így a téged körülvevő térrel is.
Ez így lehet, hogy sokaknak elég hülyén hangzik. Én mégis ezt érzem. Már elég régóta belekezdtem a megírásába, de nem jutottam közelebb, mert mindig akadt valami más probléma. De tegnap írtál egy bejegyzést, és azt ígértem, én is megírom rá a válaszom. Ami bár más, és nem is biztos, hogy annyira összeszedett, de bennem ott van, és én ebben hiszek. Én Benne, és Bennük hiszek, a térben, a környezetben, a természetben. A dolgokban, amik nem jók vagy rosszak. Mindkettő. Mert így van rendjén. Egyensúlyban a jó és a rossz. A kérdés az, hogy ki mit választ. Élvezi a jót, és gyorsan túlsiklik a rosszon, vagy belemélyed az önsajnálatba, és a jót se látja, ha kopogtat.
Ha kérdés van, szívesen válaszolok, lehet, hogy kicsit kusza lett.
Elkezdem. Jó jel, hogyha ennyi idő után eljutottam idáig? Hogyha valakinek nem lenne érthető. Arra gondolok, hogy eldöntöttem, nem állok rá a bal lábamra. Nyílván ez minden épeszű ember első elhatározása, miután a doki közli, hogy ez az egyetlen dolog, ami megmenthet a térd alatti amputációtól. Nekem mégsem volt az. Mert tudok járni, még akkor is, hogyha ők azt mondják, hogy nem. Annyira nem lényeg. Mégis nehéz volt meghozni a döntést, de biztos hogy jót fog tenni. Örülök neki, hogy eljutottam idáig.
Rosszul vagyok. Ha meleg van, és nyitva van az ablak, megfulladok, annyit köhögök, és forr az agyam, a melegtől. Ha ventillátort kapcsolok, szétszakad a fejem is meg a lábam is. Jah, és kicsivel kevesebbet, de köhögök. Ha nem megy a ventilátor, be van csukva az ablakom, meg minden, akkor nem köhögök. Viszont a lábam miatt nem tudok aludni, a fejemen meg csak vizes borogatással.
Tegnap elájultam. Az előtte lévő napokban szintén. Aludni viszont aludtam. Addig ameddig tudtam, ami hol 6, hol 12 órát jelentett. Aludtam, és álmodtam is, és nem rosszat. Igaz jóra sem emlékszem, de ez haladás. Nagyon pozitív haladás. Hétvégén még nyugisabban, és még többet fogok aludni. Legalábbis a hely, meg a személyzet megkívánja majd. Persze csak megérzés.
Érdekelne valami. Ami persze csak most jutott eszembe, amit az egész-napos-sorozat-dvd-be-menekülés miatti agyi kimaradás eredményezett, meg persze a döbbenet, amit magamnak okoztam azzal, hogy azon kaptam magam, már megint blogot írok. Én örülök neki, mert írok, és végre egyszer úgy tűnik, nem csak két hétig tart a fellángolás, és végre tényleg ki tudom írni magamból a dolgokat, aztán megnyugodni. Vagy nem, de valaki meg elolvassa, aki utána megnyugtat.
Jövő héten megyünk az ortopéd dokihoz, vagy tudom is én kihez, aki elkészíti azt a szerkezetet, járógépet. (még nem tudom mi is a szakszerű neve, és megfogadtam, hogy amíg nem hordom, gúnynevet se kap.) Szerdán. Nem tudom, mire számítsak. Ez ugye a bal lábamat érinti. Állítólag hasonló a gipszhez, és méretet kell hozzá venni (bár valószínűleg majdnem minden ilyen segédeszközhöz külön méret kell minden betegtől) illetve majd többször kell próbálni. Így nem tudom. Mindenesetre szerdán kezdődik az is.
Most jönne egy „ne haragudjatok”. Senki ne haragudjon. Remélem nem bántottam meg senkit, és nem haragszik senki. Senki, aki lényeges. Hiszen nem ők zavarnak, csak a háborodottak, akik annyira gyors felfogásúak, hogy egy hónappal később esett le nekik, hogy volt egy két hét amikor „egyedülálló” voltam iwiwen. Bámulatos, hogy 15 perc beszélgetés, és általam produkált fulladás után, eljutnak végül odáig, hogy „zavarok?” Ugyan nem drágám, nem azért kértelek meg 3szor, hogy hagyj, tegyem le, miután aranyosan céloztam rá vagy 10szer. Így felidegesítem magam, mert nem tudok figyelni a gondolataimra, dvd-zni, nem megfulladni, és még telefonálni is. Tudja valaki mért rossz, hogyha felidegesítem magam? Mert azokon töltöm ki a dühöm, akik nem érdemlik meg. Szóval. Sajnálom.
Jobb lábam. Nem tudom, mikor megyünk el dokimhoz. A kezelőorvosomhoz. Egyet biztosra tudok. Fel fogja nyitni. Ambulánsan, vagy befektet, altatással vagy máshogy, fogalmam sincs, hogy mi és hogyan lesz. Bár persze a lábammal kapcsolatban, mikor volt bármi is tiszta, érthető, és kiszámítható? De ha tudnám, se lenne sok értelme, mert akkor úgyis csak idegeskednék. Igaz? Na, ugye.
De legyen egy utolsó is, egy lényeges gondolat, és ezáltal normális befejezés. Aggódás. Megőrülök tőle. Ha miattam aggódnak, akkor bár az érthető, logikus, és általában meg is van az alapja, mégse szeretem. Nem szeretem, hogyha problémát jelentek mások számára. Vagy ha aggódnak miattam. Hiszen ha valami történik, akkor úgyis megtörténik. Ha meg meg tudom akadályozni, vagy valaki más segítségével sikerül, akkor meg úgy is felesleges volt az aggódás. Ha meg valakiért én aggódom, az általában persze alaptalan, és csak a rémálmaim szüleménye által kreált tények állják ki a próbát, miszerint van-e értelme aggódnom, vagy felesleges rémképeket üldözök újra és újra. Másnak nincs baja. Szerencsére. Lekopogtam. Babona, hülyeség? Megszoktam és kész. Aggódok azokért, akiket szeretek, hogy bajuk estik, hogy elvesztem őket, vagy ha épp boldogtalannak látom őket. De hiszen ez mindenkiben benne van, csak más-más arányban, és mindenkinek más személy(ek) felé irányul. Nincs igazam?
Úgy terveztem lefekszek, és pihenek. Megnyugszom újra, és újra, élvezem, hogy egyedül vagyok, hogy jól vagyok, hogy nincs nagy baj. Persze ez mégse jött össze. Tele van a fejem. Tervekkel, gondolatokkal, célokkal, esélylatolgatásokkal.
I’m done. I’m so done. Lehetne így is, de még sincs. Itt állok, az eséllyel, hogy a jobb lábamat megint műtik, bár lehet, hogy csak ambulánsan fogják felvágni.. Ez persze nem hangzik olyan jól, de kevesebb kellemetlenséggel jár. Gondolkodtam. Arra jutottam, hogy ma este már nem vagyok hajlandó többet foglalkozni magammal.
Nagyon belebolondultam a Twilight Saga 3. részébe, és már annyiszor láttam, hogy fejből tudom a szöveget. Hozzáteszem, nem csak én vagyok ezzel így.
Na már most. Van benne egy rész. „Imprinted on someone is like when you see her, everything changes. All of a sudden it’s not gravity holding you to the planet. It’s her. You would do anything, be anything for her.” Nem tudom van-e ilyen. Úgy érzem, hogy igen. Kell, hogy legyen egy érzés, ami több mint a szerelem, több mint a barátság, vagy az összes többi. Ha nincs, akkor én érzek túl sokat. És persze, akár lehet, hogy nem ért velem egyet mindenki. Csak azért gondolom így, mert rajtam van a rózsaszín szemüveg, meg pont a szerelem az, aminek a hullámai annyira kiszámíthatatlanok, hogy akár csaphatnak az egekbe is, én mégse érzek többet a másik iránt, csak azt hiszem. Lehet, hogy később azoknak lesz igaza, aki ezt mondja. Én nem hiszem. Én hiszek ebben a kapcsolatban, és hiszem hogy van olyan „imprinted on someone”. De ha nem magamból indulok ki, akkor is látok fiatalabb-idősebb párokat, akár gyerekkel, vagy anélkül, de nem tudnak elszakadni egymástól. Ezek a se veled, se nélküled kapcsolatok. De ez mutatja leginkább hogy van ilyen. Hiszen egy boldog párról, akik évek óta együtt vannak, te kívülről nem tudod megmondani, hogy összetartoznak-e, vagy csak megszokták már egymást, vagy egyszerűen kényelmesebb úgy. Viszont egy olyan kapcsolatban meg semmit sem látsz, csak hogy képtelenek egymás nélkül meglenni. Hol újra összejönnek, hol szétmennek, és észre sem veszik, hogy mit hagynak elúszni.
Nagyon sok probléma van, már önmagában véve az emberi kapcsolatok bármelyik fajtájával. De a szerelem az a része a gépezetnek, ahol biztos, hogy mindenki motorja megáll egyszer, mert rossz útra tévedtünk, vagy épp mert elhagytuk azt a kereszteződést, ahol a másik áll. Itt mindenki követ el hibákat. Megijed, fél, nem tud szeretni, túlzottan szeret, hátrébb sorolja a jelentőségét, vagy készpénznek veszi a másikat maga mellett. Úgy gondolom, hogyha nem áll egy barátság is a szerelem mögött meghúzódva, akkor ez a legtörékenyebb kapcsolat, amit bárkivel teremthetünk, és ez a legélesebb kés, amivel akár saját magunkat döfködjük.. Szeress, és mérd fel, hogy hol áll a te rangsorodban a párkapcsolat. Utána keress hasonlót, vagy inkább csak várj , hogy felbukkanjon, és akkor nem lesz baj.
Belekeztem egy másik témába is, de azt még nem sikerült érthetú verzióban összeállítani, és így még megosztani se tudom senkivel. :)
Az élet döntésekből áll. Minden sarkon belebotlunk egybe, és sokszor még akár észre se vesszük, hogy olyan döntést hoztunk ami befolyásolhatja egész hátralévő életünket. Kisebb, nagyobb döntések, de körbevesznek minket, és mindnek megvan a hátulütője.
Tönkretettem magam. Tegnap határozottan úgy éreztem, hogy tönkretettem magam, egy régebbi döntésemmel. Egy döntéssel, amihez fiatal voltam, amit félelemből hoztam meg, és ami több következménnyel járt mint hittem, amiért már eddig is több áldozatot vállaltam, mint kellett volna.
Most újra döntés előtt állok. Ami számomra nagyon sok lemondással jár, és ami eléggé megnehezíti a jövőbeni elképzeléseim elérését. Bár túl sokat még nem is tudok a részletekről.
Tegnap az egyik kezelőorvosom elküldött az ország másik legjobb szeptikus osztály főorvosához. Oda, ahonnan néhány éve én menekültem el, mert nem mertem szembenézni az eshetőséggel, hogy én is könnyen végezhetem tolókocsiban, nyomorékként. Nagyon sok ilyen ismerősöm volt, barátom, akikkel sokat beszélgettem, sokaknak én mint „kívülálló” adtam tanácsot. De egy ideje, én se húzhatom ki magamat. Csonk van a lábfejem helyén. És küzdök, próbálom mindig a jó döntéseket meghozni, de persze ez nem mindig megy. Nem is lenne normális, ha nem követnék el hibákat. Miből tanulnék akkor?
Ma ott voltunk a főorvosnál. Féltem. Rettegtem, és nem tudtam mit várjak. Illetve egyetlen egy dolgot vártam. Azt, amit minden orvostól megkapok, aki vagy nem akar velem foglalkozni, mert túl bonyolult az eset, vagy már annyit próbálkozott, hogy végül ő is feladta, ő is inkább a biztos, kezelhető betegeket várja már, hiszen az sikerélménnyel jár. Én meg nem. A szigorúan vett kezelőorvosom nincs itthon, nyaral. Ilyenkor a másik osztályos orvoshoz vagyunk beosztva mi is, aki egyben az osztályvezető főorvos is. Nah rajta láttuk azt már egy ideje, hogy nem lát szívesen. Persze nem hiszem hogy velem lenne baja. Egyszerűen sok neki is, hogy még mindig nem látja a végét. Lényeg a lényeg, ő tegnap azt mondta, amikor egy bőrfolytonossági hiány miatt bementünk hozzá, hogy ez nagyon csúnya, és nagy baj van, és menjünk át a másik főorvoshoz, beszél vele, és kérdezzük meg tőle, hogy neki van-e más ötlete mint az amputálás. Így indultunk ma el a főorvoshoz, aki ha azt mondja nincs ötlete, nincs kihez mennem, már tényleg mindenki azt mondja, hogy csak ez van hátra. ÉS a főorvos mást mondott. Baj van. Ez egyértelműen látszik. De már 7 éve baj van, és most nem lát nagyobb bajt. A bal, amivel amúgy is mindig több bajom volt, kap egy segítséget. Egy szerkezetet, járógépet, ami a térdemnél van rögzítve, és azt terheli, nem a talpamat. Emellett még mankó is ajánlott, illetve a jobb lábamra a könnyítő ortopéd cipő is valószínű, hogy szükségessé válna. Így elkerülhető esetleg az amputálás. Ha nem jön össze, már csak a térd alatti amputálás áll fenn mint lehetőség.
Így most várjuk a fejleményeket, hogy mikor lesz kész ez a szerkezet, és mikor kell megtanulnom azzal is menni. Végül is. Sosem lehet elég egyszerű az életed :)
Vajon hogyha mindenki ugyanazt hajtogatja, de te látod, hogy az aki hajlandó tenni érted valamit, és küzdeni érted, az nem teszi ezt, a végén viszont, amikor látod, hogy már nagyon fáradt, és az ő szájából is a jól ismert szavakat hallod, hiszel nekik, és te is feladod?
