Cukor nélkül a tea is keserű

Lehet nem most kellene írnom. Nem tudom  mennyire fog magával ragadni a mostani érzés, és mennyire lesz hamis végül az összkép. Teljesen más dologról akartam írni, de aztán mégis eltérített egy gondolat.

Utálok csaj lenni. Ezt mondtam néhány perce. Utána javítottam. Utálok én én lenni. Néha sok, és nehéz. Utálom magam, és amit csinálok.

A kifogyhatatlan szeretetem, amit továbbra is rosszul és rosszak fele használok, vagy inkább továbbra sem szűröm ki rendesen hogy ki „érdemli meg , és ki nem”, persze én úgy fogalmaznék, hogy ki él vissza vele, vagy ki nem. De ez például nem zavar. Kihasználnak, akkor ez van. Ezt előre úgysem tudom megállapítani. Adom magamat, ami sok, és lehet, hogy rögtön nem kellene. Mégis minél inkább próbálok távol maradni, és „antiszoc” lenni, annál inkább maradok továbbra is közvetlen mindenkivel.

Másik része, hogy nem tudok betelni a szeretettel. Szükségem van arra a néhány emberre, az ölelésekre, a bújásokra, a beszélgetésekre, a hallgatásokra. Szeretet. A nap 24 órájában, az egész héten, és hónapban, 12 hónapon keresztül. Mindig, és állandóan. Mellettem, és körülöttem. Csak szeressenek, érezhessem, és élvezhessem.

A maximalizmusom, nah az már jobban zavar. Persze tudom, hogy tehetnék ellene, de nincs értelme. Hosszútávon, ez jól jöhet, de attól még sokszor nem szeretem. 
Nem tudom, hogy ezzel mások hogy vannak. Van akit idegesít, mert látja, hogy gátol, és sokszor saját magamnak okoz problémát, mégse kapcsolom ki, és a végsőkig küzdök. Van aki szerint jó dolog, és csak így lehet elérni valamit az életben. Megint más szerint meg egyszerűen hozzám tartozik, és ez tesz azzá, aki vagyok.

Önfejűség, makacsság. Sokan mondják, hogy ilyen vagyok. És márpedig ez nem jó. Én sose gondoltam erre a tulajdonságomra úgy, mint rosszra. Én mindig úgy gondoltam, hogy határozott vagyok, és tudom mit akarok. Hogyha ez mások szemében makacsságnak számít, mert magamnak ártok vele, akkor se hiszem. Nekem is el kell követnem a saját hibáimat. És ha ezek abból adódnak, hogy határozott vagyok, akkor nem zavar.

Akarat, erő, küzdelem. Ezeket most így egy csokorba gyűjtöttem, mert kötődnek egymáshoz. Ez az , amiben mindenki egyetért, aki kicsit is ismer, hogy az akarat, és az erő sosem hiányzik belőlem, és sose fogom feladni a küzdelmet, mindegy mi történik. Persze ez az, amiben én megint nem vagyok biztos, és amihez egyetlen egy ember ért, hogy meggyőzzön, hogy így van. Utána persze mindig küzdök tovább. De néha én is elakadok. Hogy miből merítek erőt, amikor akikből megtehetném, mind szarul vannak körülöttem? Kapom a levegőből.. Nem tudom. Csak van. Bármikor, bármennyi kell, végül mindig akad.

A nagy, a nehéz megy, a kicsi, a könnyű nem. Ez egy vicces tulajdonságom. Dolgozatoknál. A nehéz, bonyolult feladat ment, a könnyű nem. A nehéz részét hamarabb elsajátítom, mint az alapot. (Bár ez inkább arról szól, h a alap száraz, a többi meg nem) Ha van egy nagy probléma, akkor nem biztos hogy kiakadok, ha valami kicsi történik, biztos. Valahogy ami lényeges, azon túlteszem magam, megoldom. Ami meg nem, ott fennakadok .

Mára ennyi. Ez pont elég volt belőlem, így is lesz aki beleköt majd.

Holnap megyünk haza, és így rájöttem, hogy egy szót sem írtam arról, hogy lejöttem Nyíregyházára, és hogy érintett ez engem. 5én elkezdtem írni egy bejegyzést, de valami miatt végül abbamaradt, és csak egy félig-meddig elkezdett bejegyzés lett belőle :  

Névnapom van, és hétfő. Szombat óta itt vagyunk, és az út, amihez majdnem csak mi ketten, meg TE álltál hozzá pozitívan, még annál is jobbnak bizonyul, mint azt elsőre hittük. Kocsival jöttünk, hiszen én a lábammal máshogy még nem tudok. Ahogy beértünk Nyíregyházára, rögtön jobban lettem. Peti mondta csak, hogy menjek, mindegy mi van, szükségem van rá, hogy itt legyek, és arra is, hogy most legyek itt, mert ha tovább várunk, megint baj lett volna.
Leértünk, kiszálltam, és majdnem megszédültem. Annyira jól esett a levegő, a környezet, a érzés, hogy itthon vagyok.

Ez azóta csak fokozódott. Igazából az egy hét alatt, a Plázán kívül sehova nem mentem. (5 percre van tőlünk). Végig itthon voltam, és pihentem. És azt leszámítva, hogy nem szeretek itt lenni, mármint nagyi lakásában, meg nagyival, minden tökéletes volt.

Esztussal jobban kijöttünk, mint hittük volna. Vagyis ahogy ő hitte volna, mert én nem számítottam semmi olyanra, hogy egymás haját tépnénk, vagy akár csak kiakadnánk egymásra úgy igazán. Volt két kisebb kiakadásunk, illetve amikor lejött Bence, aznap rá kiakadtam, de igazából úgy ennyi.
Persze azóta volt egy vita, meg egy ne legyünk együtt, mert az senkinek nem tesz jót, meg csak rontunk egymás helyzetén, ha bármelyikünk ki van akadva, és egy másik vita, inkább kiabálás, egy elvileg a helyzettől teljesen független személynek, aki valahogy mégsem az, mert mindig megtalálja a módját, hogy úgy tegyen keresztbe, hogy ő nem érti, hogy már megint mi történt. Mind1. Annyira nem lényeg, csak szerettem volna egy Eszterrel megoldani a hetemet.

Mi jól vagyunk. Eddig is jól voltunk, és mindegy ki mit lát, vagy mond rólunk. Legalábbis engem nem igazán tud érdekelni. Nekem semmilyen kapcsolatomba ne szóljon bele más. Mindenkivel meg tudom oldani ha problémám van, és ha nem tesz jót az a kapcsolat, akkor kiszállok belőle. De amíg ezt nem teszem, addig nem érdekel, hogy ki mit lát, hiszen kívülről senki se tudja megítélni , hogy milyen kaját főznek az étteremben.

Háromszor elmentünk megnézni a kedvenc filmem 3. részét, és óóóóriási volt. IMÁDTAM mind a három alkalommal. Tudom, milyen dolog egy filmet ennyiszer megnézni, ráadásul 6 nap alatt. De nekem tetszett. Sokat pihentem, olvastam, voltunk vásárolni, jól éreztem magam. Végre ki tudtam kapcsolni, kicsit elszabadulni az állandó problémák, veszekedések elől. Végre szabadnak éreztem magam, és nem csapdában. Nem kellett menekülnöm, figyelnem , mikor hova miben mehetek le, hogy ne legyen sok, ne legyen kihívó, ne legyen veszélyes nekem.

És jött a tegnap. Már nagyon nehezen bírtam. Távol Petitől nehezebb, mint eddig volt. Valahogy eddig elfogadtam, tudtam, hogy ez van és kész. Most jobban hiányzik. Most jobban együtt vagyunk, most jobban egyek vagyunk. Itt van, velem van, és tényleg mellettem van. Nem csak úgy velem, találkozunk, jól érezzük magunkat, tervezünk a vak világba és ilyenek. Most jelen van, és a tervezések mellett kivitelezés is megjelenik, és nem csak az álmok, a célok, hanem a megvalósítás útja is.
Tegnap végül lejöttél, és ennek nagyon örültem. Elég gyorsan elaludtam a karjaidban, és elég sok időbe telt, mire annyira magamhoz tudtam térni, hogy értelmes mondatokban képes legyek beszélni. Egyszerűen ez tűnt logikusnak. Ez tűnt a helyesnek, ezt éreztem normálisnak. Annak amit csinálnom kell, amire szükségem van, amiért vágytam rá, hogy lent legyél. Utána persze beszélgettünk is, meg felemeltél egy csomószor, meg megint dobálva lettem .. :D Viszont gyorsan elment akkor is.
Miután elmentél egyszerűen kikapcsolt az agyam. Nem voltam hajlandó gondolkodni, beszélgetni, úgy semmit. Szóval aludtam. És onnantól fogva végig aludtam. Este 11kor lettem felkeltve, hogy Esztus megágyazott, le tudok feküdni, és ha akarok, menjek el fürödni. Utána persze még felhívtalak, mert idegesített, hogy még nem beszéltünk, hogy még nem tudom, hogy hazaértél-e, rendben vagy-e. Végül elértelek, és megnyugodtam. Utána még beszélgettünk valamennyit Esztussal, de már nem emlékszem miről. Egyszerűen annak a hatása alatt voltam, hogy beszéltünk, és minden rendben van.
Mostanában ez gyakran megesik velem. Egyszerűen nem csak álmodozunk, tervezgetünk, hanem a megvalósítás is itt van a közelben. Ez boldoggá tesz, szabaddá, és nyugodttá. Megnyugtat, hogyha tervezhetek, hogy van egy egészséges jövőkép előttem, hogy te nem engeded, hogy  a lábam bármiben gátoljon, hogy bármiről lemondjak, vagy bármit feladjak. Te csak azt tartod szem előtt, ami nekem fontos, ami engem boldoggá tesz, amitől mi is jobban vagyunk. Nem valakit akarsz belőlem. Engem akarsz, és hogy én is akarjam magamat, mindennel együtt.
Tudom, nem komolyan kérdezted, hogy hozzád megyek-e, amikor indultál elfele. Illetve tudom, hogy nem így tervezed, mert meg akarod adni neki a módját. Mégis igent mondtam. Rögtön, és nem is gondolkoztam. Nem is volt szükséges. Továbbra is szeretlek, bár most jobban, és sokkal erőteljesebben, sokkal nagyobb intenzitással. Igent mondtam, mert megkérdezted, és mert nem viccből kérdezed. Igent mondtam, mert szeretlek, és mert hozzád akarok menni, és igent mondtam, mert te vagy a legfontosabb, és mert régóta érzem veled Otthon magam, mindegy hol vagyok.
Persze várom az augusztus végét, hiszen még meggondolhatod magad, de remélem ugyanezt a kérdést fogod feltenni, és én válaszolhatom ugyanezt.

Visszatérve. Nyíregyháza.
Ma anyu, nagyi, és Esztus elmentek megnézni „miről is szól ez a város”, én meg szépen itthon maradtam. Meg kell jegyeznem, hogy nagyon jól éreztem magam. Egyedül voltam, tudtam DVD-zni, tudtam zenét hallgatni, aludni, Petivel beszélni telefonon. Anélkül, hogy bárki végig hallgatná a beszélgetést. Szóval, nagyon jó volt egyedül, és szép „befejezése” volt a hétnek, hiszen holnap meg úgyis indulunk haza.

Mivel ma már két embernek írtam, írnék a harmadiknak is, akire mostanában, nagyon sokat gondolok. (Kivéve ha alszok, mert akkor nem mindig vele álmodok. J Sajnos. ) Elég sokat veszekedtünk mostanában, és nem hiszem, hogy valami megromlott volna közöttünk, így úgy érzem le kéne írnom, hogy mit is érzek, mert valószínűleg ez sokszor nem teljesen világos előtted.

Újrakezdtük. Vagy ahogy fogalmaztál, végre igazán elkezdtük a kapcsolatunkat. Az elmúlt 2 évben, úgy voltam vele, hogy szeretlek, és ennél jobban, ennél több szeretetre nem vagyok képes. Ennél többet nem tudok egy ember iránt érezni, ennél több figyelmet, odaadást nem tudok egy valakinek adni. Aztán újra arra kellett rádöbbennem, hogy tudok. Annyi hely van bennem szeretetre, hogy talán sose lesz annyi ember hogy elfogyjon.

Szeretlek. Örülök hogy itt vagy nekem, hogy számíthatok rád. Mióta együtt vagyunk, figyelsz rám. 1000%osan, és talán még jobban, hogyha munka mellett időd engedni. Nagyon sok szép smst írsz, leírod az érzéseidet, gondolataidat, terveidet, tervezgetéseidet. Megosztasz velem mindent, mert így érzed normálisnak. Ha valami történik elmeséled, ha valami bánt, velem keresel megoldást. Szeretlek, és ez nagyon sokat segít. Hogy érzem, és tapasztalom, hogy te is változtál.
Úgy érzem mindketten változtunk a két hét alatt. Sok volt egymás elvesztése, és a hirtelen ránk szakadt üresség, amivel egyikünk se tudott mit kezdeni. Te saját magadat hibáztattad, és eszedbe se jutott, hogy továbbra is ott van a helyed, és bármikor visszavárlak, mindegy mennyi időre mész el. Én meg egyszerűen elfogadtam. Belefáradtam, és feladtam? Lehet. Nem is ez a lényeg. Te ragaszkodtál az igazadhoz, nekem meg annyira fájt, hogy pont azért dobtál el, mert túl problémásnak bizonyultam már. A legszebb az egészben , hogy megértettelek. Vállszélességgel kiálltam mindenkivel szemben, aki ezt hozta fel, hogy hogy tehetted meg pont ezt velem.  Hiszen annyi műtét volt már azóta mióta összejöttünk. 2 hete voltunk együtt, és már rögtön jöhettél be egy műtétemhez.. Nem hibáztattalak ezért, csak féltem. Mindig attól félek, hogy a lábam túl sok mindenben gátol ahhoz, hogy lehessek én is boldog, és meg kapjam az élettől én is azt amire vágyom. Családot, gyerekeket, barátokat.
Szóval annyira rosszul voltunk mind ketten, hogy akaratunkon kívül is sokat változtunk. Én például óvatosabb vagyok. Persze sokak szerint még mindig nem eléggé, és még mindig nagyon kiteszem magamat mások játékainak. De hát ez van, ilyen vagyok.
És komolyodtunk. Mindketten, és bár távol voltunk egymástól, mégis egyirányban, és ugyanúgy. Most közelebb vagy, és jobban önmagad vagy. Látom végre talikon a Petimet, és nem azt a maszkot, aki mögé nagyon sokáig elbújtál. Sose ismertelek amikor más voltál. De mindig láttam benned, és mindig arra biztattalak, hogy légy önmagad. Te meg nem mertél.
Most mersz, és most itt vagy. Te vagy a mindenem. Ha nem vagy velem is vigyázol rám, és érzem két karod ölelését, ha fáradt vagyok, és vágynék a nyugalomra, a csendre, a biztonságra. Megadtad azt, amire eddig nem voltam képes. Egyedül is tudok jól lenni. Nélküled is tudok biztonságban lenni. Tény, hogy ahhoz olyan hangulatban kell lennem, és ha épp amiatt hisztizek, hogy máspedig mért nem vagy velem, akkor nyílván ezt nehezen tudom megoldani… De azért már sikerül. 

Vicces. Egy csomót írtam, és semmi köze, a mostani vitáinkhoz.
Te sokat dolgozol mostanában. Amivel nincs is baj. Megértem, hogy kell a pénz. Ennyire már sikerült felnőnöm. Nem ezzel van a baj, hanem azzal, hogy lejöttem Nyíregyházára. Távol vagy tőlem, és nagyon hiányzol. Megígértük, hogy nem utazunk el egymás nélkül sehova. Én mégis itt vagyok, te meg ott. Valahogy ez is megváltozott. Már nem tudok olyan távol lenni tőled, és annyi időre. Tényleg MI lettünk, és fáj, hogyha nem vagy itt. Tudom, hogy te is ezt érzed, hiszen semmi más nem érződik az smsediből, csak az, hogy hiányzok.
Mondanám, hogy meglepő. De igazából egyáltalán nem az, hogyha vitázunk, és felesleges dolgokon, de tényleg a leg triviálisabb hülyeségeken, akkor utána mindig kiderül, hogy ennyi a bajunk, hiszen amikor rádöbbenünk, utána már nem is vitázunk.

Én nagyon szeretlek téged. Egy perc nem volt, mióta újra összejöttünk, hogy ne szerettelek volna.  Igaz az elején nem tudtam mit akarok, és hogy te is engem akarsz-e, vagy csak játszol velem. De azóta rájöttem. Egy valami fontos kettőnknek, és az MI vagyunk. Közös családot tervezünk, babákat, nyugodt családi hátteret hozzá, persze nem problémák nélkül, csak a szeretettel, és a türelemmel, amivel úgyis minden problémát se perc alatt megoldunk. Nem akarok csilli-villi lakást, autót, gazdagságot, fényűzést. Szeretetet, türelmet szeretnék. Magunknak, hozzánk és ahhoz, hogy a mi kapcsolatunk is csak jobbá, és szebbé válljon a gyerekekkel,  illetve a gyerekekhez, hogy ne rajtuk vezessük le a felgyülemlett feszültséget, stresszt.

Szeretlek, és ennél már csak jobban szerethetlek. Kellesz, mint párom, férjem, apa, és társ.

Ez a bejegyzés, megint annak a két embernek szól, aki mostanában kitölti a mindennapjaimat a gondjaival, problémáival. Nem értitek. És ezt el kell magyaráznom.

Nem az nem megy hogy hárman találkozzunk, hanem az , hogy ti elfogadjátok végre, hogy akkor nem tudtok mással – velem – foglalkozni. Szeretitek egymást. Hol kémia nélkül, hol nem, akkor is szeretitek egymást. Ezt letagadhatjátok, de akkor se változik semmi.

Aranyos volt, amikor megígérted, hogyha lejönnél, nem Esztus miatt jönnél le, és amikor utána bizonygattad, hogy de igen is. De ez már akkor se állt biztos lábakon. Akkor jöttél haza két hét után, mi még nem találkoztunk, Esztussal meg már taliztatok. Úgy érezted, hogy tényleg rám figyelnél , hogyha lejönnél. De nem tudsz. És nekem sem az volt a bajom, hogy nem azt csináltad, amit mondtál. Hanem hogy eszedbe se jutott annyit mondani , hogy boccs, és hogy egy ölelés nélkül elmentél. 
Amikor pénteken azt mondtam, hogy hívd át nyugodtan Bencét, azt se azért mondtam, hogy hívd át nekem, hogy legyen társaságom. Erősebb vagyok mint azt gondoljátok. És amúgy is. Nagyon sok alkalom volt már, amikor bennt voltam suliban, és Bence levegőnek nézett. Ezt magyarázom nektek. Már egy jó ideje. Én elfogadom hogy milyen valaki. Bence nem tud velem foglalkozni, csak ha ketten vagyunk. Ha kórházban vagyok se mindig megy,mert ott van a többi beteg. Egyszerűen ez így működik. 

Szóval. Legközelebb, amikor arról van szó, hogy hárman talizunk, próbáljatok meg úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy egymással foglalkoztok, de közben én is ott vagyok. Megoldható így ? Jah és persze. Hogyha így se sikerül kihozni egy normális talit, akkor mondhatjátok, hogy nem vagyunk képesek értelmes talikra, anélkül, hogy valaki (ÉN) kiakadna. Utána minden jogotok meg van hozzá.

Másik. Ami még így a háromszöggel kapcsolatos.. Hogy nagyon el vagyunk zárva a külvilágtól, és tönkre fogjuk tenni egymást a féltékenységgel.
Mesi nem féltékeny Esztusra. Mert Mesi érti, hogy Esztus többet jelent Bencének, mint Mesi.
Mesi nem féltékeny Bencére. Mert Mesi szintén megérti, hogy Bence ugyanúgy többet jelent Esztusnak mint Mesi. (Ez a logikus talán. :P)
Esztus nem féltékeny Bencére. Mert tudja, hogy Mesinek ő úgy is mindig a barátnője lesz.
Esztus féltékeny Mesire. Mert bár tudja, hogy racionális oka nincs rá, de félti a szerelmét más csajoktól.
Bence nem féltékeny Esztusra. Mert tudja, hogy Mesinek a szívében meg van a saját kicsi helye, amit nem vesz tőle el senki.
Bence nem féltékeny Mesire. Kivéve amikor Mesi lehet a szerelmével, ő meg nem. Főleg amikor egy ágyban alszik vele :P.
Ebből látszik, hogy ti ketten vagytok féltékenyek, mert szerelmesek vagytok. Ez meg nem fogja tönkre tenni a hármasunkat. Amúgy is. Én is részese vagyok a hármasnak. Az még senkinek nem esett le ? Én meg úgyse hagyom, hogy tönkremenjen valami.

Másik. Külvilágtól meg azért vagyunk elzárva, ha lehet ezt annak mondani, mert én enyhén látható módon el vagyok zárva. Bár ettől azért nekem ott van Peti, István, meg még egy rakatnyi hülye haver, akikkel msnen beszélek, és amikor tudunk találkozunk. Én nem vagyok elzárva a külvilágtól.
Esztus valamennyire mindig is el volt zárva a külvilágtól, és most hogy a bulizó bandával, vagy annak „főpompomosával” összevesztek, tény, hogy emiatt kevesebbet jár el, de attól még nem mondanám h nincs kapcsolata a külvilággal csak mi.
Bence meg mindig is ingadozik aközött, hogy mennyire akar kapcsolatot, vagy sem a külvilággal, de én rá se mondanám, hogy el van zárva a külvilágtól.

Illetve hozzátenném, hogy egy barátnőt elvesztő főpompomos hogy tudja kívülről megítélni a háromszögünket, hogyha annyira el vagyunk zárva a külvilágtól…?

Nem vagyok képes. Sajnálom, de nem megy. Neki van szüksége RÁD jobban, nem nekem. Mint ahogyan tegnap is megbeszéltük. Nekem képesnke kell lennem, nélkületek is jól lenni. És jól is tudok lenni. Vagy nem annyira jól, de attól még el tudok lenni nélkületek is. NEKI szüksége van rád, mert ő nem áll meg nélkülünk. Nélküled. leginkább..

Hogyha más itt van, ne várd, hogy tudjak bújni. És ha falat húzok magam köré, hogy ne fájjon, akkor eg ne várd, hogy megnyíljak, és átöleljelek, mert nem tudom bőgés nélkül. Utána az , hogy megnyugtass, az meg tovább tart, mint amennyi időd neked lett volna most még. Amúgy is. Alig van már időtök, használjátok ki.

Amikor fáj, de mégis csinálod, hiszen nekik jó. Amikor arra vágynál, hogy ott legyen melletted a párod, amikor te is ölelnéd, csókolnád, de nem teheted. Amikor fáj, hogy nem téged ölel, és nem téged nyugtat, hiszen neked , most szükséged lenne rá. Amikor kellene a szava, az ölelése, és nyílván nem arra a néhány percre amikor elszabadultok a harmadiktól. Amikor olyan messze vagy, és teszed magadat, ahova csak a lehető legkevesebb fájdalom jut el, és ami mellett még éppen életben tudsz maradni.

De csinálod. mert szereted őket, ők meg egymást jobban szeretik mint téged. Vagy az egymás iránt érzett szeretetük kimutatása, és éreztetése a másikkal fontosabb, mint veled éreztetni, hiszen te vagy, voltál és leszel is. Hiszen te vagy a barát. Szóval.

Már csak azt nem érti senki, hogy mégis minek csinálod…

Haragszom. Baj van. Vagy nincs. Nem tudom. Nem akarom , hogy baj legyen. Nem fogom engedni!!!!! NEM ENGEDEM!!!!!
Mégis ott motoszkál, hogy annyiszor megtörtént, annak ellenére, hogy volt már amikor így álltam hozzá. Vagy a végén, mindig megijedtem, és feladtam a harcot? Lehet, hogy mindig engedtem annak, hogy baj legyen a lábammal, és nem küzdöttem eléggé, hogy ne legyen ? Most nem fogom hagyni. Nincs kórház. NEM.

A hétvégén elutazok Esztussal. Peti lejön majd 9-én valószínűleg. Nekem készülnöm kell lassan a vizsgáimra, élvezni, hogy mellettem van Peti, Esztus, István, Bence, bárki. Élvezem, hoygah velem vagytok, jól esik, és mindennél többet jelent. Mégse segít ilyenkor senki. Mért nem rugdostok, hogy ne adjam fel?? Sose teszi senki. 

Szerettek, megijedtek, aggódtok, és már nem tudtok kívülállóként kezelni, és csak elutasítani az egészet, és lökdösni. Vagy már ti is úgy érzitek, hogy ez sem segít. És mindegy mi van, mit teszek, mit nem. Akkor is baj van, és baj is lesz velem. Mert nem tudok jól lenni…

Mi bajom van? A sok szar. A sok gond, stressz ami lerakodótt bennem, ami gyűlik, gyűlik, és az istenért nem tudom már hova pakolni. Nem tudok megszabadulni tőlük. Érzem hogy szerettek. És mire megyek vele… Úgyan úgy itt vagyok. Elmondtam mi megy? Elmondtam. Tett valamit? NEM. Még mindig itt vagyunk. 4 hónap és 20 nap. Ennyit kell még kibírnom. 4 hónap . 20 nap. egy harmad év. Mit csináltam??? De most komolyan. Mi az istent vétettem bárki ellen, hogy EZZZEL kell együtt élnem. ELEGEM van. És nyílván ez nem is igazán segít most a bajomon.

Kiteszem a bejegyzést, és pontosan tudom, hogy az egyetlen ember aki rugdosni tudna, nem fogja elolvasni. Holnapra meg már teljesen mindegy lesz. Addig eldől úgyis. Vagy feladom, és megijedek megint a kinti világtól, vagy valami csoda folytán visszalöknek a helyes útra. De az meg vajon mennyire esélyes, hogy ezt majd pont most sikerül elérnem? Továbbra is értelmetlen amit csinálok. Mert ha segítség kell,szóljak. Jah, igen… Hát nem megy. Egyszerűen van elég problémád mások hülyesége nélkül is. És ezt nem én mondtam, hanem még te. (színezni, direkt nem színeztem)

Igazából nem tudom, hogy most mekkora lesz a lelkesedésem magam felé, és meddig fog tartani, hogy blogot írok, és úgy tényleg leírom, amit érzek, gondolok, vagy teszek, és ezek után úgy tényleg át is gondolom, hogy ez szerintem, persze csak magamhoz mérten, mennyire normális. Ez persze nem zárja ki az időközben felmerülő esetleges külső szemmel történő megfigyelését magamnak, illetve a lehetőséget, hogy az átlag „normálisnak” ítélt magatartásformákhoz hasonlítom a saját magam által kreált történéseket.

Tegnapi blogomról annyit, hogy általános vélemény vagy reakció volt, hogy meghatódtak az említett személyek, vagy csak örültek neki, hogy kiírtam magamból végre az érzéseket, és mintha elindultam volna felfele a lejtő aljáról. Az igazat bevallva, én nagyon meglepődtem a reakciókon. Célom csak az volt, hogy őszintén le tudjam írni, és ez által magamban helyre tudjam tenni, illetve le tudjam zárni az elmúlt néhány hét eseményét, és ami ezekhez vezetett.

Ma itt volt Bence, és nagyon jól éreztem magam. Jó volt újra látni, átölelni, érezni a közelségét, hogy továbbra is itt van mellettem, továbbra is lehet rá számítani. DVDztük is, ami meglepő, mert valljuk be, igazából nem gyakran fordul elő, hogy a hozzám közel álló négy emberből bárkivel is sikerülne megnézni egy DVD-t, bár szerintem ez még Esztussal ment leginkább, (nem tudom most menne-e) és persze érthetően, Petivel a legkevésbé. És itt is megfigyelhető, hogy aki nagyon közel áll hozzám, azzal majdnem minden percben időfecsérlésnek érzem másra fordítani, míg, aki meg annyira még nem állt közel hozzám, azzal, jóval egyszerűbben tudtunk filmet nézni. Már csak abból kifolyólag is, hogy az elején sokszor nem mertél megnyílni, így sokszor inkább a filmnézésbe menekültél, még akkor is, hogyha én újra és újra leállítottam, hogy mond el, mi a baj.
Jah, hogy eredetileg Bencénél tartottam… Nagyon jó volt, viszont ugye nem tudtál sokat maradni. És igazából ezt előre tudtuk is, még is úgy voltunk vele, hogy a semminél több, és amúgy is szükség van már rá, hogy találkozzunk. Amin csodálkoztam, az az volt, hogy megint kiakadtam. Azt hittem, nálad legalább már túlléptem ezen.

 Nem tudok. Nem tudok kibújni a bőrömből. És talán ez most megy még nehezebben, amikor padlón vagyok, és szükségem van a szeretetre, a máshoz tartozás, az igen is fontos vagyok másoknak érzésre, és arra, hogy ezt ki is mutassák a hozzám közel állók. Szeretethiányos vagyok. Nem kicsit.
Megpróbáltam összeszedni egy-két gondolatot a szeret hiányról, annak orvosságról, vagy egyszerűen magáról a témáról. Sok érdekes hozzászólást találtam, amit megpróbálnék rendszerezetten belefoglalni a saját véleményem kifejtésébe.

„Szeretethiány ellen nincs "orvosság"- csak a Szeretet!” .

Ezzel így egyet is értek. Ha itt van valaki, ha közel van, akkor jól vagyok. Ha szeretnek, és ezt érzem, akkor jól vagyok. Akkor tudom, hogy itt van, megvéd, ha bármi baj van, számíthatok rá. Tudom, hogy szeretnek. Érzem is. Nem is ezzel van a probléma, hanem, hogy mindig itt legyen valaki, aki ezt meg tudja adni, éreztetni, és aki közben meg tud védeni. Akkor ezt később lehet, hogy kifejtem még.
Visszatérve a szeretethiányra, meg annak megoldására. Orvosságára, nevezze mindenki, aminek szeretné. Találtam egy vicces hozzászólót is: „Párszor végigmész a városban, és utána már nem is fog annyira hiányozni a szeretet. Örülsz, hogy élve megúsztad és leülhetsz a szobád békességében:-)” Ugye, ugye? A sok járókelő, biciklis, motoros, autós, aki mindenhova siet mindig, és legtöbbször csak trágárság, és szitkozódás szalad ki a száján, arról nem is beszélve, hogyha olyasmit várnál el, hogy előzékenyek legyenek veled. Összességében szerintem nagyon sokan szeretethiányosak, még akkor is, ha nem vallják be maguknak. Nem töltünk egymással elég időt, munka, suli, tanulás, háztartás fenntartása, fűnyírás, kertgondozás, robotolás, és a nap végén beesünk egymás mellé (jó esetben) az ágyba, és elalszunk, reggel meg minden kezdődik elölről. Nem beszélve arról, aki egyedül alszik el, bámulja a plafont, és azon mereng, mért van egyedül. És ha amúgy sok barátja, vagy párja is van, valószínűleg akkor este magányosnak fogja érezni magát. Mert amikor képes lenne szeretni, amikor csak azt szeretne, és semmi mással nem akar foglalkozni, akkor még sincs kinek adni, és kitől kapni.
Sokszor jogtalanul haragszunk másokra, sokszor magunkra is. Nem vagyunk megelégedve magunkkal, érezzük, hogy ez nekünk se jó, még sincs megoldás, mert ahhoz, hogy leüljünk, és végig gondoljuk, hogy mi is hiányzik az életünkből, nincs elég szabad percünk.

„Az emberből áradó negatív érzelmek negatív visszacsatolást eredményeznek.”

Ha nem szereted magadat, másokat, vagy úgy érzik, hogy nem szered őket, elbizonytalanodnak. Ennek eredménye lesz, hogy saját magukban elbizonytalanodnak, és saját magukat is egyre kevésbé szeretik, vagy észre se veszik, hogy baj van, mert ennyire letagadják az érzéseiket.

„…a mai korban sok a magànyos ember, és aki azt hiszi, hogy őt nem szereti senki.De az első lépést mindig magunknak kell megtennünk a màsik felé”

Mindig úgy gondoltam, és ezt továbbra is fent tartom, hogy aki a legkevesebbet kapta, az van a legnehezebb helyzetben. Hiszen két út áll előtte.

Vagy óriási mennyiségű szeretet alakul ki benne (vagy volt eredetileg is valószínűleg) és azt fűnek-fának osztogatja, szintén két okkal, vagy azért hogy végre valakitől kapjon, vagy, csak mert tudja milyen, amikor nincs elég, és nem akarja, hogy más is ezt érezze. „A mások által meggyötört emberek jobban tudnak szeretni, mint a mások által meg nem gyötörtek.”
Vagy erőszakos módszerekkel próbálja megszerezni, amit nem kapott meg. Hiszen akit nem tanítanak meg arra milyen szeretve lenni, és szeretni, az nem fogja magától kitalálni. Annak mindenképpen kell valaki, aki megmutatja ezt, aki feltétel nélkül szereti, hiszen akkor már csak az segít szerintem. És ha találkozott a szeretettel eldöntheti, hogy továbbra is az erőszakos szeretetszerzés a megoldás, vagy rádöbben, hogy ilyen eszközökkel nem is vált ki senkiből valóságot, csak a félelem szülte cselekedetek hasonlítanak számára a szeretetéhez.
„Kimutatták, hogy a tömeggyilkosok és pszihopaták mind szeretet hiànyban szenvedtek gyerekkorukban.”

Az logikusan kikövetkeztethető, hogy mindenki máshogy szeret, mindenki más-másfajta szeretetre vágyik, az őt körül vevő emberektől. Ezért vagyunk különbözőek. Én örülök, hogy megkapom a szeretetet a körülöttem lévőktől. Sajnálom, hogyha úgy látszik, hogy ez sosem elég nekem. Akkor és ott elég. Sokszor még sokkal több is, mint amennyit előre remélnék, hogy kapok. Ilyenkor érzem magam nagyon jól a bőrömben. A probléma ott van, amikor bárki, aki addig itt volt elmegy. És akkor visszatérnék arra, ami fent felmerült bennem. Hogy sokszor nem is csak a szeretethiány az, ami miatt bárkit marasztalok.

 Sok minden más mellett (mert mindenkivel szemben más és más érzések dominálnak ugye jobban) legjobban a biztonság, és a védelem hiánya ijesztő. Nem véletlen, hogy sokszor töltök úgy talikat, órákat, hogy bújok valakihez. Mert akkor kettőnk körül lesz egy burok. És a burokkal együtt egy hártya, vagy ilyesmi, amiről meg lepattannak a problémák, amikkel esetleg azalatt kellene szembesülnöm, és megoldanom őket, mialatt a szeretett személy itt van velem. Ilyenkor nem érdekel. Nem érdekel a probléma, és védve vagyok tőlük.
Főleg ha nem valamitől, hanem valakitől kell megvédeni. Biztos, hogy ez is nagyon közrejátszik. Félek attól, hogyha elmész, bántani fog. De amikor nem itthon találkozok valakivel, ez akkor nem áll fenn. Még is, akkor is, mindegy hol vagyok, megijedek, és pánikolni tudok attól, hogyha közeledik az elbúcsúzás ideje.

Nem is tudom, mire lenne szükségem. Egy nagy házra, vagy egy környékre, ahol mindenki közel lakik, mindenki folyton otthon van, és bárkihez oda tudok menni, és bárkinek a közelségét, bármikor tudom élvezni?
Illetve rádöbbentem valamire. Szeretni akarok. Van olyan szeretet is, amihez hasonlóval már most szeretek, de van olyan szeretet bennem, amit még nem tudok meghatározni, majd ha formálódik és megtalálja a helyét, meg a személyét, akkor biztos tudni fogom. Amit most tudok, az annyi, hogy egy olyan végtelen mennyiségű szeretet van bennem, amit olyannak akarok adni, akinek szüksége van rá, sokáig a majdnem a legtöbbet jelenti majd neki, és tényleg apadhatatlan mindegy mit tesz. És közben rá is jöttem szerintem, hogy ki az, akit szerethetnék így. Akit így fogok szeretni, de kit már most is így szeretek, ami viszont sokaknak valószínűleg érthetetlen.

Csak engedd, hogy szeresselek, hogy legyél az, akit már tudok így szeretni. Nem kell most. Remélem, nem most szeretnéd. De most még nem is vagyok annyira jól, hogy így tudjalak szeretni. Nekem még kell egy kis idő. Remélem, neked se kell sokkal több. Szeress, és akarj minket. Engedd, hogy szerethessünk.

Mostanában elég nagy volt a kavarodás az életemben. Takarózhatnék ezzel, hogy ezért nem írtam blogot. Takarózhatnék azzal, hogy az idegesített, hogy mindenki azt várja írjak már. De egyik se lenne igaz. Magam elől bujkáltam, és egy ideig hittem is , hogy sikerül.

Viszont most úgy néz ki rendeződött az életem, legalábbis érzelmi oldalról, ami meg nekem úgyis a legfontosabb, és ami mellett a többi nem fontos, hiszen, ha érzelmileg biztosítva érzem magam, akkor minden mást is egyszerűen megoldok.

Akkor próbáljuk meg sorra venni mi történt, és talán ezzel egy-két embernek tisztázom is a dolgokat, akik szeretnének megérteni, de sokszor még nem megy nekik úgy ahogy szeretnék, vagy ahogy nekem jól esne , hogy megértsenek.

Ő. A legutóbbi bejegyzésem, még pont abba az időszakba esett, amikor minden jó volt. Attól hogy velem voltál, attól már boldog voltam. Igaz, sokszor volt h akaratlanul megbántottál, de nem igazán törődtem vele. Mert szeretlek, és a többi meg teljesen lényegtelen. Mindegy hogy bánik veled a szeretett személy. Amíg érzed, hogy szeret, addig mindent elnézel, mindent megbocsájtasz. Szóval a majdnem nyugodt egy-egy szakítási kísérleteddel tűzdelt , bár ezektől eltekintve több mint jó, és boldog 2 év elkezdett eltűnni. Volt új állásod. Ennek én roppant mód örültem. Mert visszakaptál magadból olyan dolgokat, tulajdonságokat, amik már nagyon kellettek ahhoz, hogy jól legyél, és tényleg élvezni tudd az életed. De elég gyorsan felváltotta ezt az érzést, valami bizonytalan, de újra és újra felbukkanó érzelem, amit talán félelemnek lehetne nevezni. Megmagyarázhatatlanul hirtelen már nem éreztem biztonságban magamat, és nem éreztem, hogy kellek mindenképpen. Aztán te újra rosszul lettél. Sorra mondtál le talikat újra, dolgoztál, kifáradtál, alig beszéltünk. De közben továbbra se beszélt egyikünk se az érzéseiről. Azt hiszem mindketten féltünk. És valószínűleg nem egymástól, hanem mindketten saját magunktól. Attól, hogy nem bírjuk, és besokallunk a problémáktól. Ami május végén meg is történt. Nekem bedagadt a lábam, és újra műtét lehetősége előtt álltam, neked meg végül ez lett az utolsó csepp. A bili kiborult, és nem voltam ott, hogy feltakarítsam... Szakítottál, és megegyeztünk abban, hogy csak barátok maradunk, megspékelve azzal, hogy ami jó, azt mért ne csináljuk, csak azért, mert barátok vagyunk. Ezek után elváltunk, és te szóltál is , hogy nem fogunk tudni egyhamar újra találkozni. És ez meg is felelt nekem. Utáltalak, gyűlöltelek, hogy itt hagytál. Hogy egyedül hagytál, én meg kimutatni se mutathatom, mert akkor mindenki téged okolt volna, de én valamiért még mindig nem tudtam elfogadni, még a gondolatát se annak, hogy téged utáljanak, vagy hibáztassanak.
Nagyon közel kerültem egy olyan ponthoz, ahonnan nem lett volna visszaút. És a legviccesebb, hogy senki nem érdekelt. Se a barát, se a családtagok, se az ismerősök. Te meg végképp nem. Eldobtál. Senki nem érdekelt volna. Ezek után végül nem bírtam. Kiborultam. És én is borítottam a bilit anyámnál. Az egész életét felkavartam, egyetlen ténnyel... Közben hajtogattam, hogy nem miattad borultam ki, és te nem érdekelsz, mert barátok maradunk, a többi nem lényeg. De ott volt az a pont, hogy már tényleg semmi nem érdekelt. Anyu este úgy ment ki a szobából, hogy elvitte az összes gyógyszert, amit talált. Érdekes este volt.. A következő 3 nap vicces volt. Voltam fent, de összesen vagy 6 órát. Közben, aki akart, azzal beszéltem, többiek meg betudták annak, hogy lábam miatt sokat alszok, elnyom a láz stb... De utána mégis jól voltam. Haragudtam magamra is hogy nem lehetek ilyen szerencsétlen.
Végül eldöntöttem, h maradok a régi módszernél. Viszont unatkoztam, és addig valamivel el akartam tölteni a napomat. Hát chateltem. Az mindig jó szórakozás. Sosem látják rajtad, hogyha ki vagy bukva. Így ütköztem bele másba, aki azóta már sokkal többet jelent, mint abban a pillanatban, amikor rám írt, de ezt később. Este úgy döntöttem, rá érek, még egy nap nem változtat semmit. Utána végül valahogy az egész kiment a fejemből. Bence elutazott, Esztussal meg egyre többet beszéltem. Közben te másról áradoztál, és én is ezt tettem, annak ellenére, hogy én semmit se tudtam, csak azt h jelenleg jól érzem magam. Eljött a műtét ideje is. Bent voltam, te nem tudtál bejönni. Megint közbejött valami. Mint oly sokszor a kapcsolatunk alatt. Egyre többet veszekedtünk, vagy nem is beszéltünk. Én meg egyre inkább úgy éreztem, hogy nem vagyok fair Istvánnal szemben, és hogy lehet, többet látok benne belőled, mint amennyi normális lenne. Aztán egy bizonyos nap. Illetve este. Vagy inkább hajnal. Akkor vettem észre, hogy kitöröltél iwiről. És megijedtem. Gyűlöltelek, hogy ezt nem teheted velem, és hogy ennél többet kellene, hogy jelentsek neked, még akkor is, hogyha szakítottál. Végül beszéltünk msnen. Te azt mondtad, hogy nincs rád szükség, és így lelépsz. Mert te ezt így nem bírod. Hogy közben mással vagyok. Én meg megijedtem. Esztussal beszéltem. És ő elmesélheti milyen voltam akkor. Pánikoltam. Bőgtem, és majdnem üvöltöztem vele, hogy nem teheted ezt, és nem birok nélküled élni. Közben utáltam, és nem értettem magamat, hiszen szakítottál, és megbántottál.
Másnap/aznap (attól függ estét, vagy hajnalt számolsz) bejöttél hozzám, kórházba. Megöleltél, és a következő már egy csók volt. És abban valahogy minden benne volt. Egyszerűen annyira más volt, mintha nem is veled csókolóztam volna, hanem egy teljesen más személlyel. Akkor lepődtem meg először, bár mint azóta kiderült, nem utoljára. Vasárnap szintén bejöttél. Akkor egész nap ott voltál, több mint 12 órát bent voltál velem. Beszélgettünk, sokat nevettünk, meg a többi. És én akkor biztosan éreztem, hogy tényleg újra akarod kezdeni. Bár inkább végre elkezdeni normálisan. De nem csak erre jöttem rá, mert a két hét alatt te teljesen megváltoztál. Minden ami hiányzott belőled, az egy előléptetéssel, és az én elvesztésemmel megváltozott. Magabiztos lettél, határozott, céltudatos, figyelmes, őszinte, és ami talán a leginkább lényeges pont, hogy lehet rád számítani. Nem csak magadat nézed, most már én vagyok a legfontosabb, mint ahogy nekem te. És az ebből adódó változásokat még meg kell szoknom. Ez biztos. De az is, hogy menni fog.
Szóval. Összejöttünk, ami után én még 2x átléptem egy határt, és te ezért jogosan leléphettél volna. Senki se értette, hogy mért vagyok őszinte, és mért teszem kockára a kapcsolatunkat, főleg, hogyha fontos nekem. És nem is akartam. Eldöntöttem, hogy nem mondom el. De vasárnap bejöttél, és egyszerűen nem tudtam úgy a szemedbe nézni, hogy nem tudsz erről. Így elmondtam mindent, de azt is, hogy most már nincs mit lezárnom. Igaz, azt csak később mondtam el, hogy az egészben az is benne volt, hogy nem voltam biztos akkor még abban, hogy tényleg újra akarod kezdeni, és nem csak játszadozol. De megértetted. És megbocsájtottál, mert szeretsz, és mert mindennél fontosabb vagyok neked. És ez óriási biztonságot ad. Nem azért, mert így úgy érzem, hogy megtehetek bármit a kapcsolatunkban, és bárkivel. Hanem mert, tényleg eljutottál odáig, hogy én kellek, és mindegy mi történik, kellek neked.
Így meg újra van miért kitárnom előtted a szívem, és szeretni téged. Mindennél, és mindenkinél jobban.

A következő az a személy, aki akkor volt ott, amikor leginkább kellett.
Rám írtál chaten, és elkezdtünk beszélgetni. Elég gyorsan átváltottunk msnre, ahol egy 7 órás beszélgetéssel kezdtük a kapcsolatunkat. Rögtön kifaggattalak, és kérdéseket tettem fel. Nem akartam olyannal beszélgetni, aki kicsit is hasonlított RÁ. Illetve azokban a dolgokban hasonlított, amik nekem sokszor rosszul estek. Végül benned sikerült pont azokat a jó tulajdonságokat megtalálni, ami belőle hiányzott. És igazából nem tudom. Szeretném azt mondani, hogy nem őt kerestem benned, és nem hozzá hasonlítottalak  folyton. De nem tudom biztosan. Miután kb. egy hétig beszélgettünk, utána bejöttél a kórházba. És én nagyon örültem neked. Annak hogy átölelsz, és ott vagy. Csók is elég gyorsan elcsattant, és tényleg jól éreztem magam. Hittem, hogy túl tudok lépni, és hogy elmúlt az egész. Igazából erről én meg voltam győződve. Nekem eszembe se jutott, hogy újra kezdjük Petivel. Még csak biztos sem voltam benne, mert egyszerűen fel sem merült, hogy esetleg át kellene gondolni valamit. És amúgy is ott volt a másik lány.
De a legelején elmondtam, hogy nem tudom, hogy mi lesz ebből az egészből, mert nem akartalak kihasználni, és nem akartam , hogy az legyen az egészben, hogy csak felejtésre kellesz. Mindig jöttél, amikor tudtál, én meg bőgtem, amikor közel értünk ahhoz az időponthoz, hogy neked indulnod kellett. Én meg pánikoltam. Mert nem én lennék, ha nem tenném. Visszagondolva, és most, minden után nézve a dolgokat, logikus voltam. Te egyre közelebb kerültél. Akaratlanul is nagyon közel engedtelek magamhoz. Vagy az is lehet, hogy akartam. Szükségem volt szeretetre, és az érzésre, hogy kellhetek valakinek annyira, hogy majd közös jövőt tervezzen velem. Nagy volt a lelkesedés, mindkettőnk részéről, és megvoltak a célok is. Mindketten tudtuk, hogy hosszú távú kapcsolatot akarunk, máshogy bele se mentünk volna. Aztán ott voltál kórházban, és kellettem. Azok után is azt mondtad , hogy kellek, hogy tudtad, hogy baj van a lábammal, és ilyenek. Egyre közelebb engedtél is magadhoz, meg én is. Én meg utána kezdtem el még inkább pánikolni. Kellett volna a biztonság. Hogy nem lesz vége, nem tudok annyira hülye lenni. Nyílván féltem attól, hogy megtörténik, ami alig két hete megtörtént, hogy eldobnak, mert túl problémás vagyok. Így egyre többször akadtam ki, érzékeny voltam. Túl érzékeny. Megbeszéltük, hogy lehet, hogy csak hozzá kell szoknod ehhez, nem tudod, de ne akadjak ki, nincs baj. De én kiakadtam. Sokszor. Több hülye mondat miatt kiakadtál. Amin mivel te hamar túllépsz az ilyenek, meg is tetted, de én nem tudtam. Fájt, hogyha miattam, vagy az én mondatom, tettem miatt akadsz ki.
Aztán bent voltál pénteken. Én meg éreztem, hogy túl közel kerültél. Aztán megírtam smsben, hogy csak azért akadtam ki, mert rájöttem, hogy szeretlek. Aztán te felhívtál, és azt mondtad, hogy nincs semmi baj. És azt nem, hogy én is jelentenék ennyit. Itt akadtam ki leginkább. Mert persze nem szerelmes voltam, nem úgy szerettelek, hanem mint barátot, vagy annál többet , nem tudom. De szerettelek, amivel meg pofára estem. És rájöttem, hogy lehet, hogy van amikor úgy nézek rád, mintha csak felejtés miatt kellenél. Reggel meg is írtam neked, hogy egy kicsit szüneteltessük az egészet. (Persze az egészben a legszebb, hogy pont este állítottad át, hogy kapcsolatban vagy, ami úgy érzem az én célzásaimnak volt köszönhető.. Ezt akkor is nagyon sajnáltam, de úgy voltam vele, hogy ha letisztázom, mit érzek Peti iránt, és el tudom felejteni, megpróbálhatnánk újra.)
Hirtelen saját magamtól ijedtem meg igazán. Hogy mit is csinálok igazán, vagy mit kellene, vagy egyáltalán mi is kell nekem, mit érzek, mit nem, mi esne jól, mi nem.
Ezek után beszéltünk este /hajnalban Petivel, majd utána bejött. És tudjuk  mi lett abból, hogy bejött. Utána még Esztus is bejött, aki meg szintén értetlenül állt mindenki előtt. Délután bejöttél, és szembesültem vele, hogy mennyire rosszul esett, már csak az is, hogy nem adtam több időt annak, hogy kiderüljön, hogy van-e esélyünk, utána meg hogy mennyire kiakadtál, hogy mért adok esélyt xedik alkalommal is, hogyha már annyiszor megbántottak.
Bejöttél, és én sokat bújtam, és nyafogtam, illetve utána sírógörcsöm volt. Hol röhögve bőgtem, hol teljesen elkeseredetten. Csak azt ismételgettem, hogy hülye vagyok, és mit akarok én. Aztán amikor már fulladozni kezdtem, rád meg a frászt hoztam, végül sikerült lehiggadnom. De továbbra is szerettelek, és továbbra is jól esett, hogyha át karoltál. Néhány órával azelőtt petivel csókolóztam, a te karjaidban, mégis a te csókodra vágytam. Nem tudtam mit akarok, nem értettem. Így elcsattant egy csók, a „búcsúcsók” amivel lezárjuk.
De utána továbbra is úgy éreztem, hogy kellesz. De Petinél is ezt éreztem. Aztán szombaton miután elment Esztus, valszeg addig nem volt elég bonyolult minden, mert behívtalak téged. Majdnem ugyanazt eljátszottam, kevesebb, meg kisebb intenzitású bőgésekkel. Aztán minden szép lett volna, vége lett volna, hazamentél volna. De ez továbbra se volt elég nekem, kiharcoltam, hogy maradj tovább, és még, és még tovább. És egy feldobott labda (mondat-célzás) után végül is történt ami történt. Újra ott kötöttünk ki mint pénteken, csak nem álltunk meg egy smárolásnál.
Elmentél, én meg este beszéltem Petivel. És akkor kezdtem érezni, hogy tényleg velem akar lenni, és nem csak szórakozik velem. Másnap bejött, és vasárnap végére meg már biztosan tudtam végre , hogy mit akarok.
Viszont utána ott volt a nagy kérdés, hogy mi van, hogyha megint találkozunk. Így egyrészt saját magam megvédése érdekében, meg persze más miatt is egy hét múlva taliztunk újra. (Helyesbítés, 1 hét 1 nap.)
Itt voltál 6 órát. És bár nem tudtam mit várhatok, végül nagyon jó volt a hangulat. Jól éreztem magam. Persze szokásomhoz híven bújtam, mert hát mint tudjuk, én olyan csaj vagyok, aki elvárja hogy mindig foglalkozzanak vele. :D Szóval jól éreztem magam, te meg bebizonyítottad, hogy tudunk barátok maradni.
Egy biztos. Nem szeretnélek elveszteni.

Aki volt, van, és lesz is, csak 2 hétig eltűnt.
Mikor elmondtam, hogy szakítottunk, mint a legtöbben, te sem értetted. Senki se értette, és így senki se tudott semmit se mondani. A meglepő az, hogy még te se tudtál rávenni arra, hogy elgondolkodjak, hogy biztos ezt akarom-e. Illetve próbáltál. Itt voltál mielőtt elmentél. Egész tali arról szólt szinte, hogy bújtam. Nem tudom sírtam-e vagy sem. De nem hiszem. Akkor tudtad volna, mit érzek. Tudtad volna hamarabb, mint ahogy én rájöttem. És ha itt vagy, lehet hogy hamarabb kapcsoltál volna, de ha nem, akkor is hamarabb leállítottál volna, hogy akkor gondolkodjak mit is akarok. De nem voltál. És nyílván nem jogosan, de ezért nagyon utáltalak. Utáltalak, hogy itt hagytál amikor baj van, hogy elmész, és itt hagyod Esztust, akire meg nekem kell vigyáznom, mert te nem vagy itt. Azért mert nem leszel gépközelben egy hétig, mert nem láthatlak kettőig. Mert közel vagy hozzám. Te vagy a legjobb barátom. A barát, a személy akivel tudok beszélni anélkül, hogy ezt akár ténylegesen megtenném. Aki eg tud nyugtatni, és akinek fontos a közelsége, hogyha bajom van.
Közben azért mentél el, hogy gondolkodj. És bár racionális oka nem volt, azért féltem. Féltem, hogy a túl sok gondolkodásnak egy régebbi Bence lesz az eredménye, akivel megint harcolhatok azért hogy szerethessem, hogy bújhassak, hogy számíthassak rá, vagy akit megint nekem kell majd összeszedni, hogyha a nagy gondolkodás olyan véget ér, ami kiborít. Féltem, hogy nem leszek rá képes, hogy mással foglalkozzak, ha nekem van problémám. Bár mint tudjuk, ez is elég alaptalan feltételezés, mert én mindig képes vagyok másokkal, mások bajával foglalkozni, sokszor inkább az okoz problémát, hogy ugyanezt magammal is megtegyem.
Végül eljött a péntek, és te is elérhető voltál végre neten. Utána megnyugodtam. Átgondoltad, és én még mindig kellettem. Illetve leírtad, hogy szeretsz, ami akkor többet jelentett mindennél. Viszont továbbra se kommentáltad, amit csinálok, így közelebb nem kerültem ahhoz hogy mit akarok, vagy mit nem. Vagy mit kellene csinálnom, mit nem. De igazából ez nem volt annyira lényeges. Beszéltünk, és az jó volt.
Hiányoztál, és most haza jöttél, és remélhetőleg találkozunk holnap. Egy biztos. bújni biztos fogok.

Az egyetlen lány. :P

Nah igen. A kapcsolatunk azzal kezdődött, (ahonnan én tekintem) hogy bejöttél Bencével a kórházban. Egy óriási színjáték, és jópofizás volt az egész, miközben Bence nem volt olyan, amilyen szokott, hogyha talizunk, és ez nekem akkor nagyon rosszul esett. És mivel legjobb védekezés a támadás, Bence végül elrohant azzal, hogy eleget hallgatott. Ott maradtál te. Meg az „úristen, és ezzel most mit kezdjek”. Végül nem is kezdtünk egymással semmit. Bencét próbáltuk elérni, és végül is megbeszéltem vele, hogy legalább találkozzatok. Utána szombaton, vagy vasárnap (ezt ti tudjátok jobban, ti kapcsolatotok) 20 centivel a föld fölött lebegve jött be hozzám Bence. Merthogy összejöttetek. Nah akkor utáltalak. Mert hogy a drága nem akar gondolkodni. Ugye. Végül gondolkodtál, és továbbra is őt akartad, ezek után meg nem volt veled bajom. Aztán többet láttalak, többet hallottalak, vagy inkább többször hallottam, hogy nem hallom a hangod. Én meg elkezdtem gondolkodni, és egy-egy elszólásból, meg beszélgetésrészletből egyre jobban hasonlítottál valakire. Én meg egyre többször vettem észre magamon, hogy aggódok érted. Utána elkezdtünk beszélgetni, meg átjöttél, és kellett a támasz. Megpróbáltam én is támasz lenni, de az annyira nem kellett. Mástól kellett. Utána volt egy esténk, reggelünk, délelőttünk, amikor arra vártunk, hogy vajon elvesztjük egymást Bence miatt, vagy sem, mert abban biztosak voltunk, hogy Bencét nem akarjuk elveszteni.
Végül is megadták a zöld jelzést, és elvileg minden rendben volt. De amíg Bence el nem utazott, rám még mindig nem támaszkodtál eléggé. Én kiakadtam, és amikor először ez felmerült rájöttem, hogy hoppá, veled a saját problémámról nem igazán lehet beszélgetni.
A 2 hét alatt te ott voltál velem, és örültem neki, és elfogadtam, hogy nem veled kell megbeszélni a problémákat, mert te nem vagy abban a helyzetben, hogy ezt meg tudd tenni. Szeretlek. És nagyon fontos lettél. Biztos, hogy a fő irányítója a kapcsolatunknak az volt, hogy túlzottan hasonlítottál a néhány évvel ezelőtti énemre. De nyílván azóta, nem erről szól. Örülök neki, hogy itt vagy, hogy tudsz barátnő lenni, még akkor is ha ezt a kategóriát én mindig elutasítottam magamtól. J Én remélem, hogy itt maradsz te is mellettem. Fontos vagy, és leszel is.

Igaz hogy kapcsolatuk 80%ban Bencéről beszélsz, 18%ban meg azért nem mert alszol, (:P) de szeretlek, és úgyis mindig igazam van, szóval jobb ha hozzászoksz.:P

Most ez  a 4 ember a legfontosabb az életemben. Mindenkinek megvan a külön kis helye. Mindegyikőjüket szeretem, van akit imádok, van aki mindennél fontosabb, van aki nélkül biztos hogy nem bírnám, van aki sokat segít, vagy olyan akivel sokat nevetek, van akinek a telefonja nélkül nem bírom ki egy nap se, van akitől minden percben hallani akarom hogy fontos vagyok neki, de van akinél tudom akkor is ha nem mondja. Nem szeretek senkit se ugyanúgy, és nyílván az nem is lenne normális. Végül egy-egy mondat, hogy mit gondolnak egy-egy személyről, vagy vele való kapcsolatomról a többi körülöttem lévők. (Olyan sorrendben, ahogy beszéltem róluk.)

1. : Örül, hogy újra itt vagy, és úgy érzi tényleg MI vagyunk, nem csak te meg én.

1. : Félt, hogy megbántasz, és nem változtál, csak kaparsz, és újra fájdalmat fogsz okozni.

2. : Féltnek, hogy csak azért maradtál barátnak, mert még abban reménykedsz, hogy valamikor lesz esélyed, és hogyha rájössz hogy nincs, le fogsz lépni mellőlem.

3. : Féltékeny rám, még mindig, pedig tudja, hogy nincs racionális oka, de a legszebb, hogy ezzel ő is tisztában van.
4. : Nem hiszi, vagy nem hitte, hogy tényleg barátkozunk, csak nagyon könnyen érzik az emberek hogy bízhatnak bennem.
4. : Örül, hogy itt vagy velem, és ott leszel a köv. héten, amikor ő nem tud sajnos.

És végül. Nem azért írtam le ezeket, hogy bárkiben rossz érzéseket keltsek, vagy elbizonytalanodjon abban, hogy akkor mellettem van-e a helye. Bármelyikötőknek mindig elmondom, amit érzek.

Tegnap volt egy viszonylag jónak nevezhető napom. Holnap ha minden összejön, akkor lesz egy tökéletes napom, leszámítva a tényt, hogy este egyedül kell elaludnom, és megint itthon leszek. De úgy összességében az átlagnál jobb napom lesz. Reméltem, hogy ilyen és ehhez hasonló napokból, most már egyre többet birtokolhatok, megnyugodhatok, és örülhetek. Magamnak, annak, hogy én jól vagyok, és annak, hogy van kire számítanom, és van kivel lennem.

Ennek egy részét, igen jelentős részét a párommal történő találkozások merítik ki. Amik mostanában elég nyugodtak, és tényleg biztonságban érzem magam közben, meg addig is, mert tudom, hogy úgyis találkozunk, és megint együtt leszünk.

Viszont van egy másik része is. A másik nekem igen fontos személy. Akire már régóta szükségem lenne, és úgy hiszem neki is arra, hogy mi találkozzunk. Persze ezt nem tudhatom pontosan. Nálad, meg amúgy is elég kevés dolog biztos. Bár nem is azok a dolgok változnak amik fontosak, hanem a hozzáállásod az éppen aktuális dolokhoz. Így a sorrend mindig változik. Rég taliztunk. Pontosítok. Tegnap taliztunk, és én kocsiban kiakadtam. Oda akartam bújni, és megnyugodni, ehellyett végig ideges voltam. Amit megpróbáltam evéssel elnyomni, hogy hátha megnyugszom, ami végül sikerült is. Igaz azért, mert az idegesség kiváltója kiszállt a kocsiból.
A lényeg. bár tegnap taliztunk, az nem volt azért olyan, mint amilyen szokott lenni a talink. És ezt szerintem te is tudod. Viszont úgy volt, hogy ha más nem, síszünetben szakítasz rám időt. Ha addig nem is. Mint kiderült, ez se biztos, mert mással is akarsz talizni. Amit nyílván meg kellene értenem, és nyilván nem felbaszni az agyam. De nem sikerült. Ez van. Saját magamból nem tudok kibújni. Igen, idegesít. Főleg, hogy a felsoroltak közül, az egyik személlyel suliban bármikor találozhatsz. Tudom, suliban nem vagy olyan, nyílván ezért szeretném, hogy talizzunk, mert tegnap suli lévén, mi se tudtunk úgy beszélni. Tudom, önző vagyok, meg hülye meg amúgy is. De kiakadtam. És ezt le kellett írnom. Most már csak azt remélem, hogy ma nem találsz ide fel, nem olvasod el, és ezt nem fogja megtenni az se, aki egyike azoknak akivel te szünetben akarsz talizni, és akire feleslegesen, de kiakadtam. Illetve kiakadni rád akadtam ki, mert te nem akarsz találkozni.

Még mindig itt vagyok bent. Egy nap telt el. Meglepő. :D. Hoztak két beteget, egy meg hazament, így a 3ból megint 4en lettünk. Egyik beteg most jött be, hétfői műtétes, legalábbis ő még így tudja. A másik szomszéd szobából menekült, sajnos csak a mi szobánkig, és nem messzebb. Szörnyű viszontagságokat kellett elszenvednie, de messzebb nem tudott menekülni csak hozzánk... De jó hír a rosszban, hogy nem mellém került, nem az én ágyszomszédom, így nem nekem kell hallgatnom őt. Pontosítok, hallgatnom nekem is kell, de legalább nem kell figyelnem, és válaszolnom. Az ágyszomszédját viszont sajnálom, egész normálisan lehet vele beszélgetni, kíváncsi vagyok ezek után is ilyen marad-e. Lényeg a lényeg, új van a szobában, aki menekült a többitől, mert ahol ők volt 4 szobatársából 3 zavarodott volt, és így elég nehéz volt nem hogy kommunikálni, de még aludni is mellettük, hiszen az ilyenek, este ébrednek fel igazán. Én is többször voltam már ilyen idősekkel, van a cuki-fajta hülyeségeket beszélő, és az idegesítő téged zaklató fajta. Utóbbitól agyvérzést, másiktól maximum cukorkát lehet kapni. Most már rég elment, aki a szobában ilyen volt, szóval nem is aggódtam igazán, bár a menekült hölgy, elég gyanús, hogy nem véletlenül lett odatéve. Ez a tipikus, jó-jó, elhiszem, de vegyen már végre levegőt is, hadd legyen egy kis nyugtom nekem is. ... Érdekes maradjunk ennyiben.

Viszont gondolkodtam, és megint arra jutottam, hogy ha akar valamit az ember, az fejben dől el. Nagyon sok olyannal találkoztam, akik este meghülyültek, vagy a gyógyszer volt nekik túl erős, vagy nem tudom, de este fogják, kirántják magukból a csöveket, meg le a pelenkát, meg tudom is én még, hogy mit csinálnak. De a lényeg, hogy este fel tudnak állni, táncolnak, meg körbejárnak, és mindenkit felkeltenek, hogy mindenki lássa, hogy ott állnak az erkélyen és be akarnak törni hozzánk, hogy mindenkit leüssenek utána. Aki este fel tud kelni, és ki tudja tépni magából a csöveket, és tud menni, az reggel meg napközben mért nyafog, hogyha kicsit arrébb kell tennie a lábát, arról nem is beszélve, hogy miért nem kel fel, és megy úgy, mint ahogy este? 

Kórházban vagyok. Arról, hogy otthon, vagy úgy a munkahelyeken, sulikban mi a helyzet, azt nem tudom. Itt már rég megjelentek a karácsonyi díszek, és az egész osztály karácsonyi hangulatban lett felöltöztetve, és már néhány napja elindult a nagy kérdezősködés, "Hazamész karácsonyig?". És amíg még van 2 hét karácsonyig, addig még nincs is probléma. Valószínűleg mindenki hazamegy már addig. Akik viszont most jönnek. Nah az már kérdéses. Voltam már karácsonykor kórházban, hát nagyon vicces érzés. De bent volt az egész család, nem sok különbség volt látszatra. Most viszont, az, aki bent marad, (Baleseti-Péterfyről beszélek csak) az hogy találkozik a családjával? Vagy addig feloldják az okosok a zárlatot? Tudom, ne pattogjak, értünk van a látogatási tilalom, csak minket akarnak védeni. De egyáltalán van mitől? ...

                  Az állatok azon vitatkoznak, hogy ki az ijesztőbb. Megszólal a medve :
                  -Hogyha én elordítom magam, az egész falu fel-le rohangál az ijedtségtől.
                  -Az hagyján, hogyha én elbőgöm magam, akkor a szomszéd faluban is
                  mindenki megijed.. - mondja az oroszlán.
                  -Á. Nem tudtok ti semmit. Én, ha eltüsszentem magam az egész világ
                  megijed. -mondja a disznó.

Szóval visszatérve az eredeti témára. November vége fele jártunk, amikor megint probléma volt a lábammal, akkor még nagyon messze voltam az egésztől. Most hazamegyek, és örülök, hogyha egy hetem marad még karácsonyig. Még jó, hogy már októberben elkezdtem az ajándékokat megvenni. Szóval minden átmenet nélkül, hirtelen a karácsonyi őrület közepén találtam magamat. Mindenki fel-le futkos, és azt intézi, hogy hogy tud elszabadulni a munkahelyéről, és hogy lehet összehozni a családot. Aminek karácsonykor az a vége, hogy sok majdnem teljesen idegen ember próbál úgy tenni, mintha ismernék egymást, és mintha a legjobb elfoglaltságuk lenne az, hogy együtt legyenek a többi rokonnal, mondván karácsony van, a szeretet ünnepe, együtt kell lenni. És ez annyira érdekes. Bár leginkább szomorú.

Egyre több olyannal találkozok, akik rosszul vannak már magától a karácsony, de sokan magától az ünnep szótól, mindegy, hogy húsvét, szülinap, karácsony, vagy bármi egyéb ünnep. Sokan mostanában már tényleg csak kötelességből vesznek ajándékot. Illetve mert úgy illik. Nálunk a családban is megvannak a szabályok. Ha a másik küld a gyerekeknek, akkor mi is küldünk, ha ő nem küld, akkor nem küldünk. Vagy épp másik, hogy egyik évben mi küldünk, de ő nem, akkor ezt vissza kell természetesen adni, szóval következő évben ő küld ajándékot, de mivel múltkor ő nem küldött, akkor mi miért küldünk, így ebben az évben mi nem küldünk, és ez megy már évek óta. Az ilyen ajándékozásnak mi ételme van? Mért kell minden ünnepnek most már csak az üzletről, a pénzről szólnia? Hol vannak a saját kézzel készített ajándékok, a másikra gondolás, és a másiknak való örömszerzés, a boltokban való felesleges vásárlások helyett?

Szerintem például egy olyan családtagunktól, aki nagyon szépen tud rajzolni, attól egy szépen kidolgozott rajz, ugyanúgy jól tud esni, mint a legújabban megjelent Stepheni Meyer könyv. Igaz, itt már sokszor a gyerekekkel is baj van, akik nem tudják értékelni, azt, amiről nem tudják, hogy drága, és amikor csak az okoz örömet, ha azt kapják, meg amit ők kinéztek magukat. Arról nem beszélve, akiknek ha olyat veszel, amit nem szeretnének, nem örülnek, de ha meg olyat veszel, amit szeretnének, akkor meg hol marad a meglepetés, szóval annak se örülnek.
Annyira örülnék neki, hogyha például az ünnepeket tényleg nyugodtan lehetne eltölteni otthon. Ha nem lenne veszekedés abból, hogy ki mit akar nézni, ha nem lenne vita abból, hogy a karácsonyfán a díszek hova kerülnek, vagy nem lenne vita abból, hogy apám, egy 17, és 15 és fél éves gyerek mellett, mért megy még mindig ki és csönget be, mondván itt járt az angyalka. Vagy ha nem jönnének át a rokonok, akik úgyse szívesen vannak ott, csak azért mert akkor ingyen kajálhatnak, és vihetnek haza is, szóval 1 hétig nem kell főzni.

Hogy hol szeretnék lenni karácsonykor? Bárhol, csak a olyannal lehessek, akivel amúgy is szívesen lennék. Mert akkor nyugodtabb vagyok, és lehet, hogy nem megyek bele olyan helyzetekbe, amiből amúgy biztos, hogy vita kerekedne. és nem azt mondom, hogy az ajándékvásárlással van a baj, vagy, hogy igazat adok annak, aki utálja az ünnepeket. Csak meg kellene találni azokat maguk körül, akik azért vesznek ajándékot, mert szeretnek, és szeretnének örömet okozni, illetve nem csak akkor kellene ajándékokat adni a másiknak, hogyha valami ünnep van. Igenis, tessék leülni és amúgy is készíteni valamit a másiknak. Vagy tényleg ennyire sietünk, hogy nem érünk rá azokkal foglalkozni, akik számunkra fontosak?

Igazából ma az önbizalomról szerettem volna írni, és arról, hogy mennyire sajnálom, hogy mostanában, már elég kevés emberben látom, hogy meglenne a normális, elvárható szintű önbizalom. És ez nem tudom minek az oka. Illetve egyet biztos tudok. A környezet, és leginkább az emberek. Hogy ezek után minek van jelentősebb szerepe, a családnak, szerelemnek, barátoknak, vagy más embertársainknak, azt még nem döntöttem el. Tulajdonképpen ennek a kifejtéséről szólt volna a blog, mert du. ezen a témán gondolkodtam.

Most mégis más témába fogok bele, bár nem is lenne annyira messze az előzőtől, legalábbis biztos vagyok benne, hogy össze lehetne fűzni a kettő közös szálait, de nem hiszem, hogy erre most lenne energiám.
Adott egy pár. Egy volt pár. A probléma? Valószínűleg, pont az önbizalom hiánya, de ami kézenfekvőbb, hogy az, hogy mit gondol, érez a másik, az többnyire mindig titokban maradt a másik előtt. Mint lenni szokott ilyenkor, többször volt, hogy majdnem szakítottak. Ilyenkor, valaki mindig ott volt, aki szerencsére figyelt arra, hogy mit mondtak / vagy inkább ne mondtak, és aki ezt a másiknak persze elmondta. Lényeg a lényeg, végül is volt egy alkalom. 3 hónappal ezelőtt. Szakítás, mondván a másik, ha szeret, akkor úgyis utánam jön. Nem jött, mert ha neki más kell, akkor nem köthetem magamhoz, pontosabban a "biztos nem is szeretett" mondat. Ebben sajnos én is közrejátszottam. Sajnos. Ezek után, 3 hónappal, az egyik résztvevő rájön, hogy ő szerelmes. Még mindig.  Hogy a másik mit érez, azt nem tudjuk, neki csak azt tudjuk elhinni, amit mond, mégpedig, hogy nem akarja újra, mert meg volt bántva akkor nagyon. A mi érthető is. De akkor most tulajdonképpen ennek, hol van normális befejezése, és mi az, hogyha nem sebeket akarunk hagyni, hanem egy lezárt/folytatott fejezetet? 

Mért ennyire bonyolult? Annyi vers, könyv szól a szeretetről/szerelemről. Ennyire bonyolult lenne? Vagy csak mi nem tudjuk egyszerűen kezelni, és mi bonyolítjuk meg túlzottan? Lehet, hogy velem van a baj. Én mindig úgy gondoltam, és legtöbbször cselekedtem is, hogyha elmondod, amit érzel, és azt kapod vissza is, akkor fájdalom nem érhet, de ha mégis, akkor is képes leszel túltenni magad rajta, egész gyorsan. Hiszen, te tudod, ő mit érez, ő is tudja, akkor nincsenek kétségek, nincsenek magamban feltett kérdések, amik mindegy mennyire képtelenek is akár, egy szerelmes szívnek semmi sem az. 
Képes voltam már elsős koromban is szerelmes verset írni, annak, akibe egyik percről a másikba beleestem. Aztán körülbelül harmadikos koromtól fogva hetedikes koromig végig egy szerelmem volt. Azt hiszem ezeknek az éveknek az első néhány hónapját az osztály mindig azzal töltötte, hogy a legújabb szerelmes versemet, levelemet olvasta. Hozzáteszem, ez az óta se változott. Akit szeretek, vagy akibe szerelmes vagyok, azzal tudatom is. Hiszen így a fair, nem? Amúgy, honnan tudná, szegény, hogy mit érzek? Jó. nyílván, ha ismer, akkor látja rajtam.
Mint ahogy, ha ismerem a párom, akkor, amikor szakít velem, akkor inkább átmegyek hozzá, még akkor is, hogyha ő nem akarja, és az arcán rögtön látom, hogy nem akar szakítani, csak félt. Magától. De attól még ugyanúgy csak félelem, ami a szeretetből merítkezik. Olyat senki nem félt, akit ne szeretne legalább egy kicsit. És annál erősebb szeretet meg nincs, amikor saját magunknak okozunk fájdalmat, ha a másiknak ezzel jobb lesz, vagy könnyebb.

Én anyutól sok mindent kaptam. Sok szeretetet, és sok-sok támogatást. Biztos pont. Nem véletlen. Ösztönösen ilyen kapcsolatnak kell kialakulnia minden gyermek-anya páros között szerintem. Szerintem elég jónak mondhatom a kapcsolatommal, édesanyámmal, valószínűleg mindig tud mindenről. Amiről nem, az nem is annyira lényeg. Úgy érzem.

Emellett ott van a család, akiket persze szeretünk, hiszen nem is arról van szó. Az egy ösztönös érzés, valakit kell, hiszen ha szeretni nem tudsz, saját magadat se tudod szeretni, és azt se hagyod, hogy ezt más tegye. Lényeg? Kell, akiket szerethetsz, még akkor is, hogyha hülyeséget csinálnak.

De persze, ott vannak azok, akiket "választunk" arra, hogy szerethessük őket. Bár persze, ki az, aki valóságban választ valakit, hogy nah, akkor most őt fogja szeretni.. :D. Szóval. Ilyen személyből, én kettővel rendelkezem. Mind a ketten nagyon fontosak számomra, és sokkal nehezebb lenne nélkülük. Illetve ha úgy lennének boldogok, és azt kérnék, akkor akár még lehet, hogy könnyű is. Lényeg.

Egyik a párom, aki egyben most már a vőlegényem is. Szeretem, és szerelmes vagyok belé. És ez így pontos, és így a legjobb. Úgy érzem, csak szerelemmel, nem lenne értelme se közös jövőben gondolkozni, se közös jelent alkotni. Szeretet az megmarad. a szerelem meg ki tudja? Remélem, de tudni nem tudhatom. Ő az, aki akkor tud erőt adni, amikor épp fogyni készül. Aki meg tud nevettetni, és meg tud nyugtatni a közelségével pillanatok alatt. Örülök neki, hogy itt van mellettem, és hogy kitart minden nehézség ellenére is.

A másik személy a legjobb barátom. Bár nem tudom, kinek mit takar ez a szó önmagában. Nekem biztos h, hogy biztonságot, és azt, hogy nála is mindig biztos akarok lenni benne, hogy jól van, és nincs semmi baja, hogy jól érezzem magam. Meglepő módon, meg tud nyugtatni ő is, és nagyon fontos, hogy mit gondol, és ő kívülről, hogy ítél meg dolgokat. Bár egyre közelebb kerülsz bárkihez, annál nehezebb kívülállóként gondolkodnia. De úgy gondolom, hogy ő meg tudja tartani az ítélőképességét, attól függetlenül, hogy szeret, és hogy érzi ezt fordítva is.

Ezen kívül persze ott vannak a többiek is, akikkel jó leülni, és beszélgetni, akik szintén tudnak egy-két dolgot rólam, és akikre szintén hallgatok, ha döntenem kell valamiben, de a két lényeges mindig a párom és a barátom marad.

Aki elhatárolódik a kineziológiától és mindenféle hókusz-pókusszal gyógyító sámánszerű alakokhoz hasonlítja a kineziológusokat, azokat megkérem vagy haladjanak tovább a bejegyzés felett, vagy olvassanak bele, és döntsék el újra, hogy márpedig igen is nekik van igazuk, netalántán gondolkodjanak el azon, vajon valósak-e az előítéleteik.

Elmentem, és részt vettem a One Brain módszer első két tanfolyamán. Erről a módszerről azt kell tudni, hogy ez az, ami leginkább vezérfonalként tekinthető a kineziológiában, hiszen ez a módszer az, amiben mindenre megtalálod a választ. Ezzel persze nem állítom, hogy a többi rossz, és kevesebbet ér. Én személy szerint a Touch for Health, és a Brain Gym részét is szeretném majd elvégezni, persze, amint időm engedi. :)

A lényeg a lényeg. A tanfolyamnak úgy indultam neki (túl egy kineziológiai oldáson, és tudván hogy viszonylag érzékenyebb természetté váltam), hogyha a tanfolyam tényleg a kineziológiáról szól, és nem csak lenyúlják az embereket, hanem tanulunk is valamit, akkor előbb utóbb bőgni fogok. A tanfolyam 5 napos volt. Mindegyik nap bőgtem. :) Igazat megvallva, úgy tűnhet mintha ez akkor nem is érné meg, hiszen, ki örül annak, ha elmegy egy tanfolyamra, és minden nap megríkatják. Persze , hogy senki. De az egymást követő napok, és oldások alatt, annyi régi sérelem, stressz került felszínre, hogy nem is csodálom , hogy egy idő után már nem bírtam.

Azért gondolkodjunk logikusan. Aki nem tud az egészről semmit. A kineziológia a minket  ért stresszekkel, leginkább azok oldásával foglalkozik. Átlagosan egy, vagy több problémával elmegyünk a kineziológushoz, aki csinál nekünk egy oldást, amit egy adott időn belül általában meg kell ismételni. Legdurvább esetben is hetente eljár oldásra, (ha hetente kitalál valamit), mi 5 nap alatt legalább 25x oldottuk egymást. Na már most, ebbe bele lehet gondolni. Egy problémával szembenézni, sokszor nagyon nehéz. Főleg ha ennyivel és ilyen rövid idő alatt találkozunk. Sokan arra hivatkoznak, hogy de hiszen ők, nem is cisnálnak smemit, csak a kineziológus. A francokat. A kineziológus senkit sem tud meggyógyítani. "Csak" stresszt old. Eléri, hogy a két agyfélteke, megint együtt lüktessen = együtt dolgozzon, aminek következtében az agyunk hamarabb feldolgozza a stresszt, ami nyomasztott minket. (Akár tudatosan, akár nem.)

Nekem , mint előző bejegyzésemből kiderült, elég sok problémám akad. Sokszor gondolkodtam már, és azt a tényt tekintve, hogy az orvostudomány jóformán semmivel nem tud mit kezdeni, amit produkálok, nekem meg sorban tűnnek el a porcok, meg csontdarabok a lábamból, arra az egy következtetésre jutottam, hogy én okozom magamnak. Nah erre, és sok másra derült fény, ezen a tanfolyamon. Sok reakciómat, érzésemet, félelmemet megértettem, amiket nem tudtam, miért és mitől vannak bennem. Sokszor magára a stresszhelyzetre is emlékeztem, ami kiváltotta, sokszor csak oldottuk, és később jutott eszembe, mint ahogy van olyan, amit még most se tudok, hogy mi történt. Ezek azok a dolgok, amik megfoghatatlanok. Hiszen ha nem emlékszünk rá, akkor nem is irányíthatnak minket ezek a stresszek, és az érzések, amiket kiváltottak. Legalábbis erre hivatkozik mindenki, aki nem akarja elismerni, hogy a tudatos mellett van egy tudatalatti részünk is. És ez a megvilágosodás. Számomra nem is a tudatalatti elfogadása volt nehéz, és nem is saját magam felelőssége vagy az általam magamnak okozott károk felismerése volt rémisztő. Ezekkel a dolgokkal, bár nem tudtam megindokolni miért, eddig is így gondoltam. Ami számomra a megvilágosodást hozta, az a felismerés volt. Miszerint, minden, mindennel összefügg. Engem nagyon sok minden érdekel. Kezdve a pszichológiánál, egészen az inkák világáig. És mindent össze tudok kapcsolni a másikkal valahogy. És számomra ez, bámulatos felismerés. Hiszen így nem kell választanom , hogy mivel szeretnék foglalkozni, és milyen könyveket olvasgatni, stb..., hiszen akár mindegyik témában el tudok mélyülni, az egész csak tőlem függ.

Hogy e bejegyzés hány százalékban talált süket fülekre, és mennyiben hallgatóságra, azt én nem tudhatom. Azt is csak remélhetem, hogy egy részét sikerült átadni annak, amit érzek, de azt hiszem,akkor se lehetek csalódott ha nem. Hiszen, mindenkinek a saját világát kell megteremtenie. Más helyett ezt te, nem teheted meg.

Mivel is kezdjem? Rég írtam bármit is, és ez idő alatt sok minden történt. Persze mondhatnám azt is, hogy tulajdonképpen nem túl sok minden. De mégis. Mert hogy tulajdonképpen ez ugye elég reális dolog. Nah mindegy.

Így visszaolvasva a blogot, nem igazán lepődök meg, hogy ki akadtam. Másnak persze lehet, hogy nem tűnne fel, de tekintve, hogy én ismerem magamat, nekem feltűnnek azok az apró dolgok, amikből kiderül, hogy nah igen, lett volna mire figyelni. És talán figyeltem is, csak egyszerűen mindenkinek ki kell borulnia egyszer. Vagy nem ?

Lényeg a lényeg. Kórház, és vizsgák, illetve majdnem teljesíthetetlen elvárások. Röviden így jellemezném az elmúlt két hónapot, ja és persze a mankózással megspékelt megfelelni vágyás is az előbbiekhez tartozik. Hogy a lábamnak lenne-e szüksége továbbra is mankókra, vagy a lelkieknek a bizonytalanság ellen egy kis támogatásra, azt nehéz lenne megállapítanom. Egy dolog biztos. Hogy igen is egyszerű az életed. Persze csak ha úgy éled. De akkor az. :)

Megvan a bizonyítványom. Nah mit mondjak? Hát nem lett túl jó. Illetve ez is szörnyen relatív. Nekem, az én elvárásaimnak nem felel meg, míg lassan be kell látnom, hogy a körülöttem lévőknek (akiknek számít a véleménye) igen is megfelel. Mondjuk ezt, azok után hogy teljesen kiborultam, és jelenleg nem túl sok biztos pontot érzek az életemben, azok után elég könnyű kijelenteni. Minden esetre nekem a minimum 4,5ös átlag lett volna ideális, míg most épp 4es vagyok. Hát ez van. Változtatni rajta már nem tudok, kiakadni meg mi értelme. Igaz? Valószínű. De attól függetlenül megteszem.

A baj az, hogy sok minden van amit le kellene írnom, mégse tudom se időrendileg sorrendbe tenni, se téma szerint csoportosítani a gondolataimat, de még abban se vagyok biztos, hogy egyáltalán meg tudom fogalmazni. Mindig is úgy gondoltam, hogy persze fontosak a szavak. De az érzések annál sokkal jobban. Érezni kéne a másikat. Az ő érzéseit, az ő indulatait, az ő rezdüléseit. És azok alapján egyszerűbb lenne eligazodnunk egymás személyiségében. Legalábbis így gondolom. Mondjuk ez eddig bárkinek elmondtam, furcsának találta.

Rájöttem valamire. Nem tudom, hogy érteni fogja-e más. Én túl vagyok egy mindent kimerítő kiakadáson. Illetve túl annyira vagyok rajta, hogy most nincs bennem semmi konkrét szinte. Tegnap átmentem a páromhoz. És annak ellenére hogy csak 15 percet tudtam vele lenni, annyira sikerült megnyugodnom, hogy úgy éreztem megint nincs semmi baj. Ezzel az érzéssel már gondolom mindenki találkozott.
Aztán bementem a suliba, ahol a legjobb barátom volt bent még rajtam meg az egy-két benntartózkodó tanár, illetve ott dolgozón kívül. Tőle, ha vigasztaló,meg nyugtató szavakat nem is, ölelést szintén kaptam. Ami, azért mert tőle volt, megint csak többet ért mindennél. Utána meg otthon beszéltem anyuval. És bár sokat nem beszéltünk, mert nem volt hangulatom, meg nem is igazán tudom mit mondhatnék, jó volt.
Mert így már három dologban biztos voltam.
1- A párom szeret, és szerelmes (talán még mindig :P) belém, és mindegy mikor megyek, beenged, és meg tud nyugtatni.
2- Van egy barát, nem is olyan messze, aki szintén szeret. (Mielőtt még valaki azt hinné, szeret, mert a barátom, de nem a párom. És ez nagy különbség. Szeretetben, és érzésben is.)
3- Anyutól is még mindig tudok erőt kapni. Ha sokat nem is engedek.
Szóval a lényeg. Amire rádöbbentem. Hogy ha én tudom, hogy ők hárman mindig itt lesznek mellettem, és elmondhatok nekik bármit, akkor már boldog vagyok. (Tipikus esete annak, hogy nem tudom megfogalmazni az érzéseimet szavakkal.) Valahogy olyan érzés, mint amikor valaki szerelmes. És abban az első két hétben szárnyalunk. Aztán jönnek a gondok, mert mindig vannak, és lassan elfelejtjük, hogy mért is lényeg, hogy együtt vagyunk.
És ugyan ez, megvan a barátoknál is. Nem vágyhatunk olyan barátokra, szerelmekre, akikkel soha nincs semmi konfliktusunk, akikkel soha nincs semmi konfliktusunk, akik mindig igazat adnak nekünk, és soha sincs semmi baj.

A lényeg talán pont az lenne, hogy felülkerekedjünk a problémákon. Oldjuk meg, fogadjuk el, vagy csak ne törődjünk velük, de azt ne felejtsük el, hogy a másik ott van, és megnyugvást, biztonságot, és szeretet minden percben kaphatunk tőle. Attól függetlenül, hogy család, barát, vagy sokkal több.

Figyelem. Vajon az emberek hány százaléka figyel oda a másikra? Vajon hányan veszik észre, a nehéz sorsú gyereket, a mindig, minden csínyben élen járó bajkeverőben? Vajon hányan gondolkodnak el, a másik tettein, és annak a kiváltó okairól, ahelyett, hogy szimplán elkönyvelnék csodabogárnak az illetőt? Van aki odafigyel, akit érdekelek a miértek, a pusztán látható tények helyett?

A legnagyobb probléma az emberek között szerintem pont a figyelem hiánya. Mindenki rohan az életében, lassan már a saját családjával is alig törődik. Elvesztek a fontos dolgok, valahogy átalakult az értékrendünk. Egy konferenciára elmenni, fontosabbá vált a kisfiúnk focimeccsén való drukolásnál, vagy épp a feleségünkkel való együttlétnél. Fontosabb az, hogy mit tesz a másik, mint az, hogy miért teszi. Fontosabb az, amit kimond, mint az amit elhallgat. Nincs időnk figyelni másokra, és még kevesebb van saját magunkra.  

Féltékenység. Azt mondják, hogy a saját magunkba vetett hitünk tükörképe, hogy mennyire vagyunk féltékenyek. És mi van, ha ezt én nem így gondolom? Illetve, csak félig-meddig adok neki igazat.
Én eddig nem voltam féltékeny egyik páromra sem. Igaz, nem is voltam ennyire szerelmes, és nem is jelentett még soha senki ennyit mint most a párom. Nem álltam senkihez se ennyire közel, és talán ezért is vagyok féltékeny. Nehogy félreértse valaki, nem nézem se a mobilját smsek után keresgélve, nem hallgatom ki a beszélgetéseit se, nem is parázok egyik lányismerősétől se tiltom el, semmi ilyesmi. Csak épp ha egyik nőnemű barátjáról, ismerőséről többet beszél mint eddig, akkor azért kicsit elkezdek. Persze ilyenkor általában röhögésbe fullad, meg "fojtogatásba", amikor már robbannék, annyira idegesít, ahogy áradozik a csajról, erre hirtelen közli, hogy milyen aranyos vagyok, amikor féltékeny vagyok. Nah körülbelül idáig tart a féltékenységem is. De hogy ez miért van? Valószínűleg azért mert nem bízom magamban eléggé. De ennyi nem elég hozzá. Mert ehhez hozzáadódik az is, hogy félek az elvesztésétől.

Tulajdonképpen mindenki ettől fél nem? Mármint mindenki fél valakinek az elvesztésétől. A szerettei elvesztésétől, a fájdalomtól, ami utána rá várna, és a nehézségektől, amikkel szembe kéne néznie utána. Tulajdonképpen önzők vagyunk, és csak magunkat szeretnénk megóvni a nehézségektől, és ezért maradunk sokszor egy rosszul működő kapcsolatban, ahelyett, hogy vállalnánk a kudarcunkat, és beismernénk, hogy mi is követhetünk el hibákat, és rossz emberrel kötöttük össze az életünket.
De mondjuk ezt is nagyon nehéz behatárolni, hogy hol van a határ, a rossz kapcsolat, és a mi túlzó igényeink teljesíthetetlensége között. Mikor van az, amikor mi követelünk sokat, és mikor van az, amikor tényleg a másik hibája. Egyáltalán lehet vége egy kapcsolat egy ember miatt? Okozhatja az egyik fél elhidegülése a végét a kapcsolatnak? Vagy osszuk a nézetet, miszerint mégis csak két emberen múlik a kapcsolat? És mi van a megcsalással? Okoljuk a másikat, és legyen ő a hibás, és észre se vegyük a lehetőséget, hogy a másik valaminek a hiánya miatt menekül egy másik partnerhez?

És akkor megint ott tartunk, hogy mást könnyebb hibáztatni, mint szembenézni a saját hibáinkkal. Miért nehéz beismerni, hogy nekünk is vannak hibáink? Miért nehéz elfogadni, hogy nem vagyunk tökéletesek? Miért adjuk magunkat mindig másnak?? Erre van ez nagyon egyszerű, de szerintem nagyon jó idézetem.

"Amikor az vagy, ami nem vagy, akkor ami te vagy, az nem te vagy."/Neale Donald Walsch/ (Remélem, hogy jól írtam a nevét.)

Vajon annak lenni, aki nem mi vagyunk megnyugtató? Jelent bármilyen pluszt nekünk? Szerintem nem. Szerintem csak újabb nehézségeket okoz. Hiszen ha nem vagy te, akkor játszod magad. Ha megjátszod magad, akkor az fárasztó. Ha elfáradsz, nem tudod tovább megjátszani magad. Ha elfáradsz, abba hagyod, és megint magadat adod. De ha megnyílsz, és magadat adod, akkor meg mindenkit összezavarsz, mert nem fogják érteni, hogy akkor most melyik is vagy te. Nem lenne egyszerűbb az egészet megspórolni egy kis önbizalommal, és magunkba vetett hitünkkel, hogy igen is lehet minket úgy is szeretni, ahogy vagyunk? 

Szeretet.

 "A tudat, hogy szerethetsz és szeretnek, olyan melegséget és gazdagságot ad az életnek, amit semmi más nem pótolhat." /Oscar Wilde/

Nem vágyunk soha semmire, csak a szeretetre. Baráti, anyai, apai, testvéri, szerelmi, bármilyen szeretetre, ami körül vesz, és biztonságot  ad.  Hisz

"Szeretni és szeretve lenni olyan, mintha kétfelől sütne ránk a nap." /David Viscott/

Mi értelem van élni, ha nem szeretünk, és nem szeretnek? Kivel osztjuk meg a jó dolgokat, ha nincs kit szeretnünk? Kinek a vállán sírjuk ki magunkat, kivel búslakodunk vagy épp nevetünk éjszakákon át?

Én csak emiatt élek. Szeretetet kapok, és adok, és arra vágyom. Nem vagyok könnyű eset, de szerintem elég általános. Sok mindenki, aki úgy szeretne ahogy vagyok, nincs sok. De hiszem hogy egyszer lesz. Mert én is érek ugyanannyit mint más, és más is ér annyit mint én. Nem lehet máshogy. Nem igaz? 

Meg aztán furcsa: fiatalembernél az igaz szerelem legelső tünete a bátortalanság, leánynál a vakmerőség. Ez meglepő, pedig a magyarázata igen egyszerű: férfi és nő közeledni igyekszik egymáshoz, éspedig úgy, hogy mindegyik fölveszi a másiknak a tulajdonságait. /Victor Hugo/

Mért van az, hogy soha nem akarjuk magunkat adni? Mért adjuk ki magunkat másnak, mért nem bízunk abban, hogy saját magunkért is szeretni fognak? Mért félünk a magánytól, az elutasítástól? Mért nem félünk jobban saját magunk elvesztésétől? Hiszen ha sokáig játsszuk magunkat, könnyen átalakulhatunk azzá, akit tulajdonképpen megjátszunk.
Sokat gondolkodtam ma a suliban. Figyeltem másokat, arcokat, arckifejezéseket, amikor beszélgettek, vagy amikor épp csak maguknak voltak az emberek. Valahogy mindenkinek megváltozik a tekintete, az arca, a kisugárzása, mikor ott van vele valaki. Vannak kivételek, van aki attól függően hogy ki megy hozzá, marad ugyan az. Nah, azt nevezem én barátnak. Aki előtt nem viselkedsz máshogy. Ugyanaz maradsz, ugyanazt adod, és maradsz önmagad.
Persze ez nem könnyű. Én se vagyok ilyen. Sajnos. Jól elbeszélgetek bárkivel, el vagyok akárkivel, de nagyrészt senki se lát igazán engem. Három ember talán. Kettő biztos. És nem. Sajnos nem család. De nem is ez a lényeg.
Én csak magamból tudok kiindulni. Én tudom, hogy félek. Félek a csalódástól, az újabb fájdalomtól. A szeretett személy elvesztésétől, illetve az utána érzett ürességtől. Ha felépítesz egy falat, egy maszkot, akkor az meg véd. Az olyan marad. Csak egy kis idő, és hozzászoksz. Utána már nagyon nehéz megtalálnod újra magadat, s magadat adnod azoknak is , akik előtt megjátszottad magad. Arról nem is beszélve, hogy ők azt fogják hinni, hogy most játszod meg magad igazán.

De egy valamit nem értek. Mert azt, hogy megjátszod magad az átlag előtt, az oké. De barátokat, és főleg szerelmet, mért akar bárki is így szerezni magának??? A barátságnak, és a szerelemnek nem lenne szabad maszkban működnie. Persze, nagyon sokszor van így, de akkor se értem. Nem magunk miatt kellene, hogy szeressenek?? Nem azt szeretnénk, hogy minket szeressenek? Kialakítani egy olyan látszatot, amit mi is szeretni tudunk, az nem becsapása saját magunknak is ?
Herótom van azoktól a bepasizós buzdításokból, hogy mosolyogj sokat, légy ilyen , légy olyan, légy amolyan. Ha alapesetben nem ilyen a természetem, akkor mért kellene mást játszanom egy pasi kedvéért? Főleg ha nem csak szexet akarok az egészből. Ha hosszú kapcsolatot szeretnénk, akkor hogy hihetjük azt, hogy egy szerep hozzásegíthet ennek az eléréséhez?? 

Összegzés? Ha nem akarjuk, hogy csalódás érjen minket, hogy a másik fél hirtelen eltűnjön mellőlünk, akkor adjuk magunkat. Legyünk akik vagyunk, vállaljuk fel magunkat, és ne akarjunk másnak látszani mint akik vagyunk. Hiszen az a jó ebben a világban, hogy mindenki annyira különbözik a másiktól. Nem?

Ez az a téma, amiről soha nem lehet eleget beszélni, és soha nem lesz senki, aki úgy, és annyit ír róla, hogy az legyen a vége. Behatárolhatatlan fogalom, érzés, és életünk egyik legfontosabb helyét tölti ki.

Ma megint veszekedtünk a párommal, ami nagyon rosszul esett, és persze kiborított. Azzal vitázni, akit nagyon szeretsz, és aki nagyon fontos neked, az nem csak szimplán rosszul esik. Számomra az mindennél rosszabb. És lényegtelen, hogy nekem igazam van, vagy sem. A lényeg, hogy összevesztünk, és már ez a tény önmagában is rossz.
Hogy konkrétan mi a baj, meg mi történt, az egyrészt nem tartozik senkire,másrészt nem is erről akartam írni.

Viszont, visszautalnék a bejegyzéseim egyikére. Sajnos, és ezzel újra és újra szembesülök, sokkal több embert érint, hogy a munkája megszállottja, mint gondolnánk. És nem csak a párod munkamániája lehet zavaró. A szüleidé, a barátaidé és bárkié, akihez te közel állsz, akivel te szeretnél minnél több időt eltölteni, és akivel a munkája miatt ebből kevesebbet kapsz. De ne felejtsük el, hogy ez fordítva is igaz lehet. Nem feltétlen hisztizés csupán, amikor a kedvesünk újra és újra több időt követel magának. Sokszor észre se vesszük, és már nem is figyelünk a másikra. Észre se vesszük hogy baj van, hogy szükséghelyzetbe került, ahol nem tud kihez fordulni. Erre könnyen mondhatná bárki, hogy ha segítségre van szüksége, ha kell valami, akkor szóljon, és megoldjuk. De belegondolt már bárki is abba , hogy amikor baj van, akkor milyen nehéz segítséget kérni? A lelki betegeknél is, mindig azt mondja az orvos, hogy óriási előrelépést jelent, ha felismeri , hogy problémája van, és segítségre van szüksége.
Én például, nagyon nehezen tudok eljutni idáig, de ha igen, akkor általában rosszkor teszem, a segítség nem jön, én meg pofára esem. :) Van ez így néha.

Szerelem, kapcsolat, és bármilyen egyéb emberi kapcsolat két fél között.
Én mindig úgy voltam vele, hogy két ember mindig egy szál fűz össze. Ami néha meglazul, vagy épp szorosra megkötik, akár csak a cipőfűzőt. Az, hogy mi a közös szál, az változó, és legalább annyira sokszínű, mint az emberek maguk. A szisztéma azonos, de a többi változók sorából áll. Sokan gondolják azt, hogy a barátság szorosabb kötelék mint a szerelem, a családi kötelék meg gyengébb, hiszen az egy "kényszeres" kötelék. De ha belegondolunk, pont hogy az a legerősebb. Hiszen a család mindent megbocsájt. Ott van, és a közös szál, nehezen lazul meg. Nagyon sokat kell tennünk konkrétan a másik ellen, hogy ez meglazuljon, egy anya-gyermeke kapcsolatnál meg nincs olyan, hogy az anya ne szeretné a fiát. Lehet, hogy tesz olyat, amit esetleg nagyon nehezen, vagy akár egyáltalán nem bocsájt meg neki, de mindig szeretni fogja. 
A barát hasonló, ott is sok mindent elfogadunk a másikban, hiszen szeretjük valamilyen tulajdonsága miatt, és a többit sokszor elnézzük, mert nem számít. Persze egy barátság, távolság miatt könnyen megszakadhat, és egyéb esetek is fennállnak, de azért viszonylag ezt is szoros, és biztos köteléknek mondanám.
És igen, szerintem is, kétség kívül a szerelem a leggyengébb kötődés, de a legszenvedélyesebb, és érzelmekkel is a legjobban túlfűtött. Viszont, ha nem a hecc, és minnél több rublika begyűjtése miatt fekszünk le valakivel, akkor pont ezért, a szerelmünk az, aki a legjobban ki is tud ismerni minket. Hiszen ő minden oldalról ismer minket. Illetve az lenne a legjobb, ha ismerne. A baj csak ott van, hogy míg a másik két példánál, (család, barátok) a rossz viszonyban is maradunk a kapcsolatban, hiszen csak azért, mert épp haragszunk a szüleinkre, barátainkra, nem szoktuk megszakítani velük a kapcsolatot. Ezzel szemben a szerelmünkkel ezt hamarabb megtesszük. Pontosan a túlfűtött érzelmek, és szenvedélyesség miatt, valahogy az ideális a teljes boldogság, felhők felett úszás, rózsaszín napszemüvegben lenne a cél. De ha a családtagokat, barátainkat elfogadjuk, akkor is ha épp haragszunk egymásra, akkor a párunkkal ez mért nincs így? Őszintén szólva, erre én is csak most döbbentem rá, és igyekszem ezek után így működni, de ez akkor is furcsa. 
Persze ezzel nem azt szerettem volna mondani, hogy egy szerelem soha sem tart sokáig. Sokan azt is mondják, hogy a szerelem elmúlik, marad helyében a szeretet, és ha megvolt a kapcsolatban a barátság is, akkor nagyszerű szülőpár lehet a két félből. Bár szerintem szerelem nélkül nem lehetne együtt élni valakivel házastársi viszonyban, szóval ha nem is a legelején tomboló szenvedélyes szerelem, de szerintem a csendesebb, inkább már nyugalmat adó része ugyan úgy megmarad később is.

Szóval akkor mit tudnék én levonni az egész gondolatmenetemből, mai helyenként lehet hogy kicsit kusza is volt? 
Azt, hogy nem a felhőtlen szerelmet, a felhőtlen boldogságot kellene keresni, hanem a közös szálat szorosabbra fűzni, és harcolni a kapcsolatért, és a másikért. Ha nem ezt tesszük, akkor a másik mért maradna velünk? Bármennyire is próbálhatjuk elkerülni a szakítást, magunkban azt hajtogatva, hogy " nem a felhőtlen boldogság a lényeg", ha a másik nem küzd értünk, és nem veszt részt ugyanúgy a kapcsolatban, akkor nincs értelme. Dolgozni kell a kapcsolatban is, a másikért is, mint mindenhol, lassan mindenért, de a percek, amit a másikkal eltöltünk, azok kárpótolnak az áldozatainkért. Mind egy barátságnál, a családban, és mind egy szerelmes párnál.
És hogy mi a közös ebben a három fajta kapcsolatban? Mindent egy valami tesz tönkre. Ha megrendül a bizalom a másik iránt.

 Minden esetre, én szeretném megköszönni mindenkinek aki mellettem áll, és akire számíthatok, még ha nincsenek is olyan sokan. És hogy kinek köszönhetek legtöbbet, anyu után, és ki fogad el teljesen olyannak amilyen vagyok? Ő az egyetlen személy, aki meg tud nyugtatni, és aki mellett biztonságban érezhetem magam. Köszönöm.

Lassan mindenhol ugyanaz a kezdő mondata a beszélgetések többségének. Miről beszélgessünk? Bármiről, csak politikáról nem. Az emberek nem akarnak erről beszélni, és ha egy hozzám közel állóval kerül vita tárgyává a téma, akkor én is lezárom a beszélgetést egy, "hagyjuk ezt máskorra" mondattal. Én se szeretlek feleslegesen összeveszni hozzám közel álló emberrel, illetve nem akarok senkit se meggyőzni a magam igazáról, mert nem vagyok erőszakos, és nem akarom azt elérni, mai régebben meg volt, hogy barátságok, házasságok értek véget a két fél ellentétes politikai nézetei miatt.
Mindazonáltal, most ide, mégis szívesen leírom a gondolataimat, hiszen itt, aki elolvassa, az valószínűleg nem áll le vele vitázni, és nem kerülök felesleges, és rossz hangulatú szópárbajba.

Bajnai-Gyurcsány-Orbán hármas. Avagy a Fidesz és társai húzásai.
Gyurcsány. Jött, volt, tönkretett mindent, és elment. Ez az általános vélemény amit hallok, és olvasok a környezetemben. De komolyan gondolja bárki is hogy egy ember tehet arról, hogy válságba jutottunk mi is?
Nem tudom, hogy mi, vagy ki jutatta ide az országot, de nem is akarom ezt megfejteni. Én csak azt szeretném elmondani, amit én gondolok.
Szerintem itt nem a jót, az igazságosságot kéne keresni. Kérdem én, amikor valaki azt mondja, hogy válság van, az számunkra mit jelent? Jelent bármi jót ez a szó bárkinek is ? Nem hiszem. Akkor mért hisszük el, hogy innen csupa jó, és egyszerű, igazságos lépéssel ki lehet hátrálni?
Én nem tudhatom, hogy mik a megfelelő lépések. Nem ülök ott azokban a székekben, nincs belátásom kimutatásokra, jelentésekre, bármilyen nemű kutatások eredményeire, de pont ezért nem is dönthetek. Nem mondhatom, hogy amit ő mond, biztos hogy csak rosszat hoz, és nem térülhet meg később. Nem mondhatom, hogy amit ők akarnak, az csak velem kicseszés, és nincs is semmi baj, csak ők találták ki. Persze hogy van. Főleg ha mindenki ezt skandálja. De ha mindenki csak ül a szarban, és hagyja hogy lentebb süllyedjünk, akkor mit várunk? Szerintem még mindig nincs olyan szörnyű helyzet mint amilyen lehetne. Válság van? Lehet. És ? Mit tudunk mi ellene tenni? Kimenni, és tüntetni mindenki ellen, aki bármit is tenni próbál?
Soha nem voltam egyik párt oldalán sem. Pont azért, mert nem hiszem hogy adott pártok iránt tudnék szimpátiát érezni, mert sajnos már rég elmúlt az, amikor még egy -egy pártnak hinni lehetett, a céljukat, és az irányelveiket ismerni lehetett. Lassan már nem szól másról a politika, mint ügyes színjátékról. A cél a tömeg elbutítása, irányítása, minden konkrétum nélkül.

Gyurcsány és Orbán. Nem tudom ki figyelte. Volt egy időszak, amikor minden csak róluk szólt. Arról hogy mit tett az MSZP, és mi volt  a Fidesz válasza rá. Hogy mit mondott az egyik, mit reagált a másik. Biztos ez a fontos, amikor nekik az országot kéne irányítaniuk?

A Fidesz átlépett egy kis óvódás szintjére. Sajnálom, ha bárkit megbántok ezzel, de én így gondolom. Az, hogy mindig kivonulnak, és lassan egy eset nincs, amikor ők bent maradnának a gyűlésen, az már röhejes, és tipikus esete annak, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy sírjon, vagy röhögjön. Az ovisoknál érthető amikor durciznak és elvonulnak. De egy párt megteheti azt, hogy mi megfizetjük őket, és ők ahelyett hogy közös megegyezéseken dolgoznának, kivonulnak, és meg sem adják már az esélyt a kommunikációra a két fél között? Azért van fizetve, hogy ő is azon dolgozzon hogy nekünk jobb legyen, és nem azon, hogy bizonyos illetőket eltávolítson onnan. Én elhiszem, hogy nem tetszik nekik Gyurcsány képe. De intelligens, politikusi mentalitás az, hogy ahelyett , hogy én kitalálnék valami jobbat, valamit ami kompromisszumképes a másik féllel, és megoldaná a problémát, ahelyet ott teszek a másiknak keresztbe ahol tudok? 

Másik meg Gyurcsány. Én elhiszem hogy megszorító-csomagokra van szükség. Én becsültem azt, hogy kitart az egész mellett, és becsültem azt, hogy lassan már magánharcot vívott az összes parlamenti képviselővel, és az összes emberrel is az országban. De amikor már ő is belefolyt a csatározásba a másik féllel, és az volt a lényeges, és nem a tájékoztatás és hogy hozzánk is eljussanak az intézkedések, a remélt változások, és a kiszámított eredmények, akkor már őt se pártoltam.

És akkor most Bajnai Gordon.
Új fejezet a politikában, ha folytatja így, és marad ez a hozzáállása. Persze a Fidesz részéről, ugyanaz a történet, ugyanazt skandálják, és ugyanúgy ovisok módjára elvonulnak. "Gyurcsányabb Gyurcsánynál." Hihetetlen tág a szókincsük, olyannyira, hogy az már nekik sem elég, és politikai pályafutásukat, nyelvújító próbálkozásokkal is színesíteni próbálják, ha már arról letettek, hogy valahogy ők is részt vegyenek a probléma megoldásában.
Mindenesetre várom az események folytatását, a reakciókat a Bajnai-csomagra, és az eredményeit az új kormánynak. Én drukkolok nekik, és szeretném megadni az esélyt arra, hogy ők megpróbálják megoldani a helyzetünket. De én egyedül nem tehetek semmit.

" (Arról nem is beszélve, hogy az igazi céljait meg lassan alig siet valaki megvalósítani, mindenki hagyja elúszni, és ezzel együtt magát is beleolvasztani a monoton módon előre sietős világban, ahol lassan nem a munka lényegét, meg a "dolgozz-kisfiam-keményen-hogy-legyen-megélhetésed" gondolatokat, hanem a család szerepét kell elmagyarázni az embereknek.)"
 

Előző blogbejegyzésemben, bár nem erről szerettem volna írni, előkerült ez a téma is kicsit. Hát akkor most engedjétek meg, hogy kifejtsem a véleményemet a témáról.

Történt már veletek olyan, hogy utaztatok a buszon, és valami egyéniséget kerestetek? Valakit, aki esetleg mosolyog, és nem az épp aktuális gondjaiba merülve bújja az újságot, néz ki a fejéből, vagy épp töri a fejét a probléma megoldásán?
Mostanában sok időt töltök az emberek megfigyelésével, illetve hallgatásával. Sok mindent ki tudsz deríteni, észre tudsz venni, ha egy kicsit a másikra fókuszálsz, és nem csak magad sajnálatával vagy elfoglalva.
A legtöbb dolgozó ismerősömet felőrli a munka. Válság van, válság van, ordítja a TV, és tömi mindenki fejét a pánikkal, a rosszal,a "Gyerekek, mért akartok boldogan élni, hiszen válság van!!!" gondolatokkal.  Elhiszem, és tapasztalom, hogy nehezebb. De miért kell a négyszögletű érzések és gyakran valóság nélküli doboznak hinnünk? Mért nem állnak fel az emberek, kapcsolják ki a TV-t, és csinálnak mindent tovább, anélkül hogy elhinnék, hogy válság van. Mért egyenlő a válság, a rossz szóval? Hova tűnt az optimizmus a világból? Pénzről szól? Igen. Pénz kell a megélhetéshez? Igen. De vajon pénz kell a boldogsághoz? Szerintem nem.
A baj ott van,( és nem csak a válság kérdésében, mert azt csak futólag említettem meg) hogy az emberi kapcsolatok szerepét alábecsüljük. Ha tárgyalás, vagy fontos elintézni való van, egyszerűen lemondjuk a találkát a régi barátunkkal, aki barát lévén megbocsájt, és tovább vár, míg lesz egy szabad percünk a naptárunkban, de ember lévén rosszul is esik neki. Megéri vajon a munka miatt kevesebb időt tölteni a családdal? Megéri a munka miatti feszültséget a férjünkön/feleségünkön levezetni ? Megéri a gyerekkel kevesebbet törődni, mert túlhajszolt, karrierista világban élünk?  Nagyon sok hasonló kérdést lehetne feltenni, és ha elgondolkodik rajta az ember, akkor hamar megtalálja a választ, ami neki is jobban esik, és amit ő is szívesebben elfogadna, ha megtehetné. 
Szerintem lehet tenni ellene. Lehet tenni azért, hogy munka mellett is tudjunk párunkra figyelni, hogy ne hanyagoljunk el senkit a családban, és a házat se lepje el a piszok és rendetlenség, csak mert mi főállásban dolgozunk egy átlagbért fizető cégnél. 
A kérdés csak az, hogy hajlandóak vagyunk-e felismerni a nehézséget amivel szembetaláljuk magunkat, hajlandóak vagyunk-e lépni a megoldás felé, illetve hogy van-e aki támogat minket. Mert lássuk be, egy kapcsolatot fenntartani egy ember nem tud. Egy családot egy ember nem tud életben tartani. Még ha néha, csak egy személy miatt van is egyben a család, az egy ember miatt ne fog létezni, csak ha a család mindentagja tesz érte.

Megvan a diploma/érettségi/szakmai végzettség, az első állás, a párunk otthon, a békés családi otthon. Elkezdődnek a szürke hétköznapok, mi csináljuk minden nap ugyanazt a melót, ugyanazt az utat járjuk be újra és újra, ugyanolyan a beosztása minden napunknak. Haza pihenni járunk, és lassan csak aludni. Sokan hajszolják túl magukat. Jutalom, meg borravaló, plusz pénz, és egy kis plusz juttatás. Mindenkinek csábító ajánlat néhány túlóráért, néhány plusz időért. De vajon a kezdeti lelkesedésünk és magabiztosságunk nem fordul-e át a monoton sokaság munkába igyekvésébe, és automata-üzemmódban működők társaságának tevékenykedésébe? Nem válunk-e ugyanolyanná, mint amilyennek a legelején negatív példának magunk elé állított személyt láttuk? És mért van, hogy sokan ezt észre se veszik?
Végülis arra jutottam, hogy rosszul van belénk táplálva a mit-érjünk-el-az-életben alapprogram. Van, aki segélyekből és alamizsnából él meg, míg a másik véglet meg, aki munkába temetkezve lassan elfelejti a jó öreg mondást miszerint munkahelyen pótolható ember van csak, pótolhatatlan nincs. Ezzel szemben az emberi kapcsolatokban? Ott egy barátot nem tud más pótolni!!
Szóval, amíg az egyik véglet nem dolgozik, a másik csak annak él, és munkamániássá válik, és a kevés kivétel, akiknek még mindig a család a lényeg, és nem felejtették el hogy az az egyetlen hely, ahonnan ha távoznak mindig hiányozni fognak!

Bemutatkozót nem írok, ha nem haragszotok, egyrészt mert nem kívánok senkinek sem szólni arról, hogy létrehoztam az oldalt, másrészt, mert aki idetalál, az úgyis mindig az aktuális bejegyzést fogja látni, nem a legelsőt.

Ma párommal voltam délelőtt, és kint voltunk népligetben is. Hogy ma van, lesz, vagy volt Fradi meccs, nem tudom, de azt igen, hogy megint felfordult a gyomrom a drukkolóiktól. Csoportosan gyülekezett a sok zöld-fehér csíkos pólós, és sálas, és sapkás, és egyéb Fradi-stylos kiegészítőkkel felszerelt egyed, és bár nagy valószínűség szerint a meccs még egy ideig nem kezdődött el, már mindnekiben benne volt nagy átlagban a 2 üvegnyi alkohol, remélhetőleg nagy átlagban csak egyszerű sör.
Hogy mitől lettem én rosszul? Attól, hogy bár szeretem a focit, és szívesen el is mennék meccsekre, nem teszem, mert tudom hogy akkor ilyen emberekkel fogok találkozni, akik legszebb példányai az ingerült, minden különösebb ok nélkül hadakozó, és ordibáló focidrukkereinknek, akik miatt a focimeccsek elvesztették a régi varázsukat. Most ha kimész egy meccsre, vihetsz magaddal két gorillát , akik két oldalról körülfognak, és az esetleges felesleges egymásnak esések közepette kimenekítenek a tömegből.
Alapjában véve nem bírom a tömeget, nyomaszt a sok ember, a tolongás, a nyomorgás, és az emberek mentalitása, hogy nem érdekel senkit semmi, csak az hogy ő legyen ott minnél előbb, és minnél hamarabb. Mintha az a 20 másodperc amit a tömegen való átfurakvással megspórol közelebb vinné a céljához. (Arról nem is beszélve, hogy az igazi céljait meg lassan alig siet valaki megvalósítani, mindneki hagyja elúszni, és ezzel együtt magát is beleolvasztani a monoton módon előre sietős világban, ahol lassan nem a munka lényegét, meg a "dolgozz-kisfiam-keményen-hogy-legyen-megélhetésed" gondolatokat, hanem a család szerepét kell elmagyarázni az embereknek.)
Visszatérve az eredeti témára. Aki ismer, az tudja rólam, hogy elég nehéz megijeszteni, kevés dolog van amitől félek, talán egyedül a szeretteim óvása, és aggódásaim értük amit a listára lehetne írni. Viszont megijedtem. Megijedtem, és amíg addig csak fogtam a párom kezét, és sétáltunk vissza a metróhoz, az egy csapásra átalakult görcsös szorításba, és kapaszkodásba. A focidrukkerek, akik már amúgyis felspannolták magukat az ellenfél elleni szlogenek skandálásával, jót röhögtek, amikor tőlünk néhány méterre durrogtattak valamit, és csak tovább fokozta a hangulatukat, míg én lassan kezdtem kiakadni, és lassan már futottam volna, csak érjek el innen, és hagyjon békén mindegyik.

Valószínűleg sokan röhöghetnek most a képernyő előtt, hogy ennyitől kiakadni, és megijedni milyen hülyeség. De szerintem ez, akkor sem a normális módja a meccseken való drukkolásoknak. Nem értem, de ha tud, akkor szívesen várom bárkinek a felvilágosítását arról, hogy mi az értelme a mértéktelen alkoholfogyasztásnak, ordibálásnak, illetve az ellenfél drukkereivel való verekedéseknek.

A blog nem a fradisták ellen irányul, és nem is az újpestieket akarja előtérbe helyezni, és őket normális színben feltűntetni. Azért fradisták vannak említve, mert ők álltak ott, és ők csinálták most a fesztivált. De a kérdés, arra irányulva hogy mi értelme az ilyenfajta feszültséglevezetésnek, az az összes focidrukkerre vonatkozik, mindegyik csapatra, akiknek a rajonó-tábora hasonló mentalitású.