Meg aztán furcsa: fiatalembernél az igaz szerelem legelső tünete a bátortalanság, leánynál a vakmerőség. Ez meglepő, pedig a magyarázata igen egyszerű: férfi és nő közeledni igyekszik egymáshoz, éspedig úgy, hogy mindegyik fölveszi a másiknak a tulajdonságait. /Victor Hugo/
Mért van az, hogy soha nem akarjuk magunkat adni? Mért adjuk ki magunkat másnak, mért nem bízunk abban, hogy saját magunkért is szeretni fognak? Mért félünk a magánytól, az elutasítástól? Mért nem félünk jobban saját magunk elvesztésétől? Hiszen ha sokáig játsszuk magunkat, könnyen átalakulhatunk azzá, akit tulajdonképpen megjátszunk.
Sokat gondolkodtam ma a suliban. Figyeltem másokat, arcokat, arckifejezéseket, amikor beszélgettek, vagy amikor épp csak maguknak voltak az emberek. Valahogy mindenkinek megváltozik a tekintete, az arca, a kisugárzása, mikor ott van vele valaki. Vannak kivételek, van aki attól függően hogy ki megy hozzá, marad ugyan az. Nah, azt nevezem én barátnak. Aki előtt nem viselkedsz máshogy. Ugyanaz maradsz, ugyanazt adod, és maradsz önmagad.
Persze ez nem könnyű. Én se vagyok ilyen. Sajnos. Jól elbeszélgetek bárkivel, el vagyok akárkivel, de nagyrészt senki se lát igazán engem. Három ember talán. Kettő biztos. És nem. Sajnos nem család. De nem is ez a lényeg.
Én csak magamból tudok kiindulni. Én tudom, hogy félek. Félek a csalódástól, az újabb fájdalomtól. A szeretett személy elvesztésétől, illetve az utána érzett ürességtől. Ha felépítesz egy falat, egy maszkot, akkor az meg véd. Az olyan marad. Csak egy kis idő, és hozzászoksz. Utána már nagyon nehéz megtalálnod újra magadat, s magadat adnod azoknak is , akik előtt megjátszottad magad. Arról nem is beszélve, hogy ők azt fogják hinni, hogy most játszod meg magad igazán.
De egy valamit nem értek. Mert azt, hogy megjátszod magad az átlag előtt, az oké. De barátokat, és főleg szerelmet, mért akar bárki is így szerezni magának??? A barátságnak, és a szerelemnek nem lenne szabad maszkban működnie. Persze, nagyon sokszor van így, de akkor se értem. Nem magunk miatt kellene, hogy szeressenek?? Nem azt szeretnénk, hogy minket szeressenek? Kialakítani egy olyan látszatot, amit mi is szeretni tudunk, az nem becsapása saját magunknak is ?
Herótom van azoktól a bepasizós buzdításokból, hogy mosolyogj sokat, légy ilyen , légy olyan, légy amolyan. Ha alapesetben nem ilyen a természetem, akkor mért kellene mást játszanom egy pasi kedvéért? Főleg ha nem csak szexet akarok az egészből. Ha hosszú kapcsolatot szeretnénk, akkor hogy hihetjük azt, hogy egy szerep hozzásegíthet ennek az eléréséhez??
Összegzés? Ha nem akarjuk, hogy csalódás érjen minket, hogy a másik fél hirtelen eltűnjön mellőlünk, akkor adjuk magunkat. Legyünk akik vagyunk, vállaljuk fel magunkat, és ne akarjunk másnak látszani mint akik vagyunk. Hiszen az a jó ebben a világban, hogy mindenki annyira különbözik a másiktól. Nem?
