Mivel is kezdjem? Rég írtam bármit is, és ez idő alatt sok minden történt. Persze mondhatnám azt is, hogy tulajdonképpen nem túl sok minden. De mégis. Mert hogy tulajdonképpen ez ugye elég reális dolog. Nah mindegy.
Így visszaolvasva a blogot, nem igazán lepődök meg, hogy ki akadtam. Másnak persze lehet, hogy nem tűnne fel, de tekintve, hogy én ismerem magamat, nekem feltűnnek azok az apró dolgok, amikből kiderül, hogy nah igen, lett volna mire figyelni. És talán figyeltem is, csak egyszerűen mindenkinek ki kell borulnia egyszer. Vagy nem ?
Lényeg a lényeg. Kórház, és vizsgák, illetve majdnem teljesíthetetlen elvárások. Röviden így jellemezném az elmúlt két hónapot, ja és persze a mankózással megspékelt megfelelni vágyás is az előbbiekhez tartozik. Hogy a lábamnak lenne-e szüksége továbbra is mankókra, vagy a lelkieknek a bizonytalanság ellen egy kis támogatásra, azt nehéz lenne megállapítanom. Egy dolog biztos. Hogy igen is egyszerű az életed. Persze csak ha úgy éled. De akkor az. :)
Megvan a bizonyítványom. Nah mit mondjak? Hát nem lett túl jó. Illetve ez is szörnyen relatív. Nekem, az én elvárásaimnak nem felel meg, míg lassan be kell látnom, hogy a körülöttem lévőknek (akiknek számít a véleménye) igen is megfelel. Mondjuk ezt, azok után hogy teljesen kiborultam, és jelenleg nem túl sok biztos pontot érzek az életemben, azok után elég könnyű kijelenteni. Minden esetre nekem a minimum 4,5ös átlag lett volna ideális, míg most épp 4es vagyok. Hát ez van. Változtatni rajta már nem tudok, kiakadni meg mi értelme. Igaz? Valószínű. De attól függetlenül megteszem.
A baj az, hogy sok minden van amit le kellene írnom, mégse tudom se időrendileg sorrendbe tenni, se téma szerint csoportosítani a gondolataimat, de még abban se vagyok biztos, hogy egyáltalán meg tudom fogalmazni. Mindig is úgy gondoltam, hogy persze fontosak a szavak. De az érzések annál sokkal jobban. Érezni kéne a másikat. Az ő érzéseit, az ő indulatait, az ő rezdüléseit. És azok alapján egyszerűbb lenne eligazodnunk egymás személyiségében. Legalábbis így gondolom. Mondjuk ez eddig bárkinek elmondtam, furcsának találta.
Rájöttem valamire. Nem tudom, hogy érteni fogja-e más. Én túl vagyok egy mindent kimerítő kiakadáson. Illetve túl annyira vagyok rajta, hogy most nincs bennem semmi konkrét szinte. Tegnap átmentem a páromhoz. És annak ellenére hogy csak 15 percet tudtam vele lenni, annyira sikerült megnyugodnom, hogy úgy éreztem megint nincs semmi baj. Ezzel az érzéssel már gondolom mindenki találkozott.
Aztán bementem a suliba, ahol a legjobb barátom volt bent még rajtam meg az egy-két benntartózkodó tanár, illetve ott dolgozón kívül. Tőle, ha vigasztaló,meg nyugtató szavakat nem is, ölelést szintén kaptam. Ami, azért mert tőle volt, megint csak többet ért mindennél. Utána meg otthon beszéltem anyuval. És bár sokat nem beszéltünk, mert nem volt hangulatom, meg nem is igazán tudom mit mondhatnék, jó volt.
Mert így már három dologban biztos voltam.
1- A párom szeret, és szerelmes (talán még mindig :P) belém, és mindegy mikor megyek, beenged, és meg tud nyugtatni.
2- Van egy barát, nem is olyan messze, aki szintén szeret. (Mielőtt még valaki azt hinné, szeret, mert a barátom, de nem a párom. És ez nagy különbség. Szeretetben, és érzésben is.)
3- Anyutól is még mindig tudok erőt kapni. Ha sokat nem is engedek.
Szóval a lényeg. Amire rádöbbentem. Hogy ha én tudom, hogy ők hárman mindig itt lesznek mellettem, és elmondhatok nekik bármit, akkor már boldog vagyok. (Tipikus esete annak, hogy nem tudom megfogalmazni az érzéseimet szavakkal.) Valahogy olyan érzés, mint amikor valaki szerelmes. És abban az első két hétben szárnyalunk. Aztán jönnek a gondok, mert mindig vannak, és lassan elfelejtjük, hogy mért is lényeg, hogy együtt vagyunk.
És ugyan ez, megvan a barátoknál is. Nem vágyhatunk olyan barátokra, szerelmekre, akikkel soha nincs semmi konfliktusunk, akikkel soha nincs semmi konfliktusunk, akik mindig igazat adnak nekünk, és soha sincs semmi baj.
A lényeg talán pont az lenne, hogy felülkerekedjünk a problémákon. Oldjuk meg, fogadjuk el, vagy csak ne törődjünk velük, de azt ne felejtsük el, hogy a másik ott van, és megnyugvást, biztonságot, és szeretet minden percben kaphatunk tőle. Attól függetlenül, hogy család, barát, vagy sokkal több.
