Féltékenység. Azt mondják, hogy a saját magunkba vetett hitünk tükörképe, hogy mennyire vagyunk féltékenyek. És mi van, ha ezt én nem így gondolom? Illetve, csak félig-meddig adok neki igazat.
Én eddig nem voltam féltékeny egyik páromra sem. Igaz, nem is voltam ennyire szerelmes, és nem is jelentett még soha senki ennyit mint most a párom. Nem álltam senkihez se ennyire közel, és talán ezért is vagyok féltékeny. Nehogy félreértse valaki, nem nézem se a mobilját smsek után keresgélve, nem hallgatom ki a beszélgetéseit se, nem is parázok egyik lányismerősétől se tiltom el, semmi ilyesmi. Csak épp ha egyik nőnemű barátjáról, ismerőséről többet beszél mint eddig, akkor azért kicsit elkezdek. Persze ilyenkor általában röhögésbe fullad, meg "fojtogatásba", amikor már robbannék, annyira idegesít, ahogy áradozik a csajról, erre hirtelen közli, hogy milyen aranyos vagyok, amikor féltékeny vagyok. Nah körülbelül idáig tart a féltékenységem is. De hogy ez miért van? Valószínűleg azért mert nem bízom magamban eléggé. De ennyi nem elég hozzá. Mert ehhez hozzáadódik az is, hogy félek az elvesztésétől.
Tulajdonképpen mindenki ettől fél nem? Mármint mindenki fél valakinek az elvesztésétől. A szerettei elvesztésétől, a fájdalomtól, ami utána rá várna, és a nehézségektől, amikkel szembe kéne néznie utána. Tulajdonképpen önzők vagyunk, és csak magunkat szeretnénk megóvni a nehézségektől, és ezért maradunk sokszor egy rosszul működő kapcsolatban, ahelyett, hogy vállalnánk a kudarcunkat, és beismernénk, hogy mi is követhetünk el hibákat, és rossz emberrel kötöttük össze az életünket.
De mondjuk ezt is nagyon nehéz behatárolni, hogy hol van a határ, a rossz kapcsolat, és a mi túlzó igényeink teljesíthetetlensége között. Mikor van az, amikor mi követelünk sokat, és mikor van az, amikor tényleg a másik hibája. Egyáltalán lehet vége egy kapcsolat egy ember miatt? Okozhatja az egyik fél elhidegülése a végét a kapcsolatnak? Vagy osszuk a nézetet, miszerint mégis csak két emberen múlik a kapcsolat? És mi van a megcsalással? Okoljuk a másikat, és legyen ő a hibás, és észre se vegyük a lehetőséget, hogy a másik valaminek a hiánya miatt menekül egy másik partnerhez?
És akkor megint ott tartunk, hogy mást könnyebb hibáztatni, mint szembenézni a saját hibáinkkal. Miért nehéz beismerni, hogy nekünk is vannak hibáink? Miért nehéz elfogadni, hogy nem vagyunk tökéletesek? Miért adjuk magunkat mindig másnak?? Erre van ez nagyon egyszerű, de szerintem nagyon jó idézetem.
"Amikor az vagy, ami nem vagy, akkor ami te vagy, az nem te vagy."/Neale Donald Walsch/ (Remélem, hogy jól írtam a nevét.)
Vajon annak lenni, aki nem mi vagyunk megnyugtató? Jelent bármilyen pluszt nekünk? Szerintem nem. Szerintem csak újabb nehézségeket okoz. Hiszen ha nem vagy te, akkor játszod magad. Ha megjátszod magad, akkor az fárasztó. Ha elfáradsz, nem tudod tovább megjátszani magad. Ha elfáradsz, abba hagyod, és megint magadat adod. De ha megnyílsz, és magadat adod, akkor meg mindenkit összezavarsz, mert nem fogják érteni, hogy akkor most melyik is vagy te. Nem lenne egyszerűbb az egészet megspórolni egy kis önbizalommal, és magunkba vetett hitünkkel, hogy igen is lehet minket úgy is szeretni, ahogy vagyunk?
Szeretet.
"A tudat, hogy szerethetsz és szeretnek, olyan melegséget és gazdagságot ad az életnek, amit semmi más nem pótolhat." /Oscar Wilde/
Nem vágyunk soha semmire, csak a szeretetre. Baráti, anyai, apai, testvéri, szerelmi, bármilyen szeretetre, ami körül vesz, és biztonságot ad. Hisz
"Szeretni és szeretve lenni olyan, mintha kétfelől sütne ránk a nap." /David Viscott/
Mi értelem van élni, ha nem szeretünk, és nem szeretnek? Kivel osztjuk meg a jó dolgokat, ha nincs kit szeretnünk? Kinek a vállán sírjuk ki magunkat, kivel búslakodunk vagy épp nevetünk éjszakákon át?
Én csak emiatt élek. Szeretetet kapok, és adok, és arra vágyom. Nem vagyok könnyű eset, de szerintem elég általános. Sok mindenki, aki úgy szeretne ahogy vagyok, nincs sok. De hiszem hogy egyszer lesz. Mert én is érek ugyanannyit mint más, és más is ér annyit mint én. Nem lehet máshogy. Nem igaz?
