" (Arról nem is beszélve, hogy az igazi céljait meg lassan alig siet valaki megvalósítani, mindenki hagyja elúszni, és ezzel együtt magát is beleolvasztani a monoton módon előre sietős világban, ahol lassan nem a munka lényegét, meg a "dolgozz-kisfiam-keményen-hogy-legyen-megélhetésed" gondolatokat, hanem a család szerepét kell elmagyarázni az embereknek.)"
Előző blogbejegyzésemben, bár nem erről szerettem volna írni, előkerült ez a téma is kicsit. Hát akkor most engedjétek meg, hogy kifejtsem a véleményemet a témáról.
Történt már veletek olyan, hogy utaztatok a buszon, és valami egyéniséget kerestetek? Valakit, aki esetleg mosolyog, és nem az épp aktuális gondjaiba merülve bújja az újságot, néz ki a fejéből, vagy épp töri a fejét a probléma megoldásán?
Mostanában sok időt töltök az emberek megfigyelésével, illetve hallgatásával. Sok mindent ki tudsz deríteni, észre tudsz venni, ha egy kicsit a másikra fókuszálsz, és nem csak magad sajnálatával vagy elfoglalva.
A legtöbb dolgozó ismerősömet felőrli a munka. Válság van, válság van, ordítja a TV, és tömi mindenki fejét a pánikkal, a rosszal,a "Gyerekek, mért akartok boldogan élni, hiszen válság van!!!" gondolatokkal. Elhiszem, és tapasztalom, hogy nehezebb. De miért kell a négyszögletű érzések és gyakran valóság nélküli doboznak hinnünk? Mért nem állnak fel az emberek, kapcsolják ki a TV-t, és csinálnak mindent tovább, anélkül hogy elhinnék, hogy válság van. Mért egyenlő a válság, a rossz szóval? Hova tűnt az optimizmus a világból? Pénzről szól? Igen. Pénz kell a megélhetéshez? Igen. De vajon pénz kell a boldogsághoz? Szerintem nem.
A baj ott van,( és nem csak a válság kérdésében, mert azt csak futólag említettem meg) hogy az emberi kapcsolatok szerepét alábecsüljük. Ha tárgyalás, vagy fontos elintézni való van, egyszerűen lemondjuk a találkát a régi barátunkkal, aki barát lévén megbocsájt, és tovább vár, míg lesz egy szabad percünk a naptárunkban, de ember lévén rosszul is esik neki. Megéri vajon a munka miatt kevesebb időt tölteni a családdal? Megéri a munka miatti feszültséget a férjünkön/feleségünkön levezetni ? Megéri a gyerekkel kevesebbet törődni, mert túlhajszolt, karrierista világban élünk? Nagyon sok hasonló kérdést lehetne feltenni, és ha elgondolkodik rajta az ember, akkor hamar megtalálja a választ, ami neki is jobban esik, és amit ő is szívesebben elfogadna, ha megtehetné.
Szerintem lehet tenni ellene. Lehet tenni azért, hogy munka mellett is tudjunk párunkra figyelni, hogy ne hanyagoljunk el senkit a családban, és a házat se lepje el a piszok és rendetlenség, csak mert mi főállásban dolgozunk egy átlagbért fizető cégnél.
A kérdés csak az, hogy hajlandóak vagyunk-e felismerni a nehézséget amivel szembetaláljuk magunkat, hajlandóak vagyunk-e lépni a megoldás felé, illetve hogy van-e aki támogat minket. Mert lássuk be, egy kapcsolatot fenntartani egy ember nem tud. Egy családot egy ember nem tud életben tartani. Még ha néha, csak egy személy miatt van is egyben a család, az egy ember miatt ne fog létezni, csak ha a család mindentagja tesz érte.
Megvan a diploma/érettségi/szakmai végzettség, az első állás, a párunk otthon, a békés családi otthon. Elkezdődnek a szürke hétköznapok, mi csináljuk minden nap ugyanazt a melót, ugyanazt az utat járjuk be újra és újra, ugyanolyan a beosztása minden napunknak. Haza pihenni járunk, és lassan csak aludni. Sokan hajszolják túl magukat. Jutalom, meg borravaló, plusz pénz, és egy kis plusz juttatás. Mindenkinek csábító ajánlat néhány túlóráért, néhány plusz időért. De vajon a kezdeti lelkesedésünk és magabiztosságunk nem fordul-e át a monoton sokaság munkába igyekvésébe, és automata-üzemmódban működők társaságának tevékenykedésébe? Nem válunk-e ugyanolyanná, mint amilyennek a legelején negatív példának magunk elé állított személyt láttuk? És mért van, hogy sokan ezt észre se veszik?
Végülis arra jutottam, hogy rosszul van belénk táplálva a mit-érjünk-el-az-életben alapprogram. Van, aki segélyekből és alamizsnából él meg, míg a másik véglet meg, aki munkába temetkezve lassan elfelejti a jó öreg mondást miszerint munkahelyen pótolható ember van csak, pótolhatatlan nincs. Ezzel szemben az emberi kapcsolatokban? Ott egy barátot nem tud más pótolni!!
Szóval, amíg az egyik véglet nem dolgozik, a másik csak annak él, és munkamániássá válik, és a kevés kivétel, akiknek még mindig a család a lényeg, és nem felejtették el hogy az az egyetlen hely, ahonnan ha távoznak mindig hiányozni fognak!
