Igazából nem tudom, hogy most mekkora lesz a lelkesedésem magam felé, és meddig fog tartani, hogy blogot írok, és úgy tényleg leírom, amit érzek, gondolok, vagy teszek, és ezek után úgy tényleg át is gondolom, hogy ez szerintem, persze csak magamhoz mérten, mennyire normális. Ez persze nem zárja ki az időközben felmerülő esetleges külső szemmel történő megfigyelését magamnak, illetve a lehetőséget, hogy az átlag „normálisnak” ítélt magatartásformákhoz hasonlítom a saját magam által kreált történéseket.
Tegnapi blogomról annyit, hogy általános vélemény vagy reakció volt, hogy meghatódtak az említett személyek, vagy csak örültek neki, hogy kiírtam magamból végre az érzéseket, és mintha elindultam volna felfele a lejtő aljáról. Az igazat bevallva, én nagyon meglepődtem a reakciókon. Célom csak az volt, hogy őszintén le tudjam írni, és ez által magamban helyre tudjam tenni, illetve le tudjam zárni az elmúlt néhány hét eseményét, és ami ezekhez vezetett.
Ma itt volt Bence, és nagyon jól éreztem magam. Jó volt újra látni, átölelni, érezni a közelségét, hogy továbbra is itt van mellettem, továbbra is lehet rá számítani. DVDztük is, ami meglepő, mert valljuk be, igazából nem gyakran fordul elő, hogy a hozzám közel álló négy emberből bárkivel is sikerülne megnézni egy DVD-t, bár szerintem ez még Esztussal ment leginkább, (nem tudom most menne-e) és persze érthetően, Petivel a legkevésbé. És itt is megfigyelhető, hogy aki nagyon közel áll hozzám, azzal majdnem minden percben időfecsérlésnek érzem másra fordítani, míg, aki meg annyira még nem állt közel hozzám, azzal, jóval egyszerűbben tudtunk filmet nézni. Már csak abból kifolyólag is, hogy az elején sokszor nem mertél megnyílni, így sokszor inkább a filmnézésbe menekültél, még akkor is, hogyha én újra és újra leállítottam, hogy mond el, mi a baj.
Jah, hogy eredetileg Bencénél tartottam… Nagyon jó volt, viszont ugye nem tudtál sokat maradni. És igazából ezt előre tudtuk is, még is úgy voltunk vele, hogy a semminél több, és amúgy is szükség van már rá, hogy találkozzunk. Amin csodálkoztam, az az volt, hogy megint kiakadtam. Azt hittem, nálad legalább már túlléptem ezen.
Megpróbáltam összeszedni egy-két gondolatot a szeret hiányról, annak orvosságról, vagy egyszerűen magáról a témáról. Sok érdekes hozzászólást találtam, amit megpróbálnék rendszerezetten belefoglalni a saját véleményem kifejtésébe.
„Szeretethiány ellen nincs "orvosság"- csak a Szeretet!” .
Ezzel így egyet is értek. Ha itt van valaki, ha közel van, akkor jól vagyok. Ha szeretnek, és ezt érzem, akkor jól vagyok. Akkor tudom, hogy itt van, megvéd, ha bármi baj van, számíthatok rá. Tudom, hogy szeretnek. Érzem is. Nem is ezzel van a probléma, hanem, hogy mindig itt legyen valaki, aki ezt meg tudja adni, éreztetni, és aki közben meg tud védeni. Akkor ezt később lehet, hogy kifejtem még.
Visszatérve a szeretethiányra, meg annak megoldására. Orvosságára, nevezze mindenki, aminek szeretné. Találtam egy vicces hozzászólót is: „Párszor végigmész a városban, és utána már nem is fog annyira hiányozni a szeretet. Örülsz, hogy élve megúsztad és leülhetsz a szobád békességében:-)” Ugye, ugye? A sok járókelő, biciklis, motoros, autós, aki mindenhova siet mindig, és legtöbbször csak trágárság, és szitkozódás szalad ki a száján, arról nem is beszélve, hogyha olyasmit várnál el, hogy előzékenyek legyenek veled. Összességében szerintem nagyon sokan szeretethiányosak, még akkor is, ha nem vallják be maguknak. Nem töltünk egymással elég időt, munka, suli, tanulás, háztartás fenntartása, fűnyírás, kertgondozás, robotolás, és a nap végén beesünk egymás mellé (jó esetben) az ágyba, és elalszunk, reggel meg minden kezdődik elölről. Nem beszélve arról, aki egyedül alszik el, bámulja a plafont, és azon mereng, mért van egyedül. És ha amúgy sok barátja, vagy párja is van, valószínűleg akkor este magányosnak fogja érezni magát. Mert amikor képes lenne szeretni, amikor csak azt szeretne, és semmi mással nem akar foglalkozni, akkor még sincs kinek adni, és kitől kapni.
Sokszor jogtalanul haragszunk másokra, sokszor magunkra is. Nem vagyunk megelégedve magunkkal, érezzük, hogy ez nekünk se jó, még sincs megoldás, mert ahhoz, hogy leüljünk, és végig gondoljuk, hogy mi is hiányzik az életünkből, nincs elég szabad percünk.
„Az emberből áradó negatív érzelmek negatív visszacsatolást eredményeznek.”
Ha nem szereted magadat, másokat, vagy úgy érzik, hogy nem szered őket, elbizonytalanodnak. Ennek eredménye lesz, hogy saját magukban elbizonytalanodnak, és saját magukat is egyre kevésbé szeretik, vagy észre se veszik, hogy baj van, mert ennyire letagadják az érzéseiket.
„…a mai korban sok a magànyos ember, és aki azt hiszi, hogy őt nem szereti senki.De az első lépést mindig magunknak kell megtennünk a màsik felé”
Mindig úgy gondoltam, és ezt továbbra is fent tartom, hogy aki a legkevesebbet kapta, az van a legnehezebb helyzetben. Hiszen két út áll előtte.
Vagy óriási mennyiségű szeretet alakul ki benne (vagy volt eredetileg is valószínűleg) és azt fűnek-fának osztogatja, szintén két okkal, vagy azért hogy végre valakitől kapjon, vagy, csak mert tudja milyen, amikor nincs elég, és nem akarja, hogy más is ezt érezze. „A mások által meggyötört emberek jobban tudnak szeretni, mint a mások által meg nem gyötörtek.”
Vagy erőszakos módszerekkel próbálja megszerezni, amit nem kapott meg. Hiszen akit nem tanítanak meg arra milyen szeretve lenni, és szeretni, az nem fogja magától kitalálni. Annak mindenképpen kell valaki, aki megmutatja ezt, aki feltétel nélkül szereti, hiszen akkor már csak az segít szerintem. És ha találkozott a szeretettel eldöntheti, hogy továbbra is az erőszakos szeretetszerzés a megoldás, vagy rádöbben, hogy ilyen eszközökkel nem is vált ki senkiből valóságot, csak a félelem szülte cselekedetek hasonlítanak számára a szeretetéhez.
„Kimutatták, hogy a tömeggyilkosok és pszihopaták mind szeretet hiànyban szenvedtek gyerekkorukban.”
Az logikusan kikövetkeztethető, hogy mindenki máshogy szeret, mindenki más-másfajta szeretetre vágyik, az őt körül vevő emberektől. Ezért vagyunk különbözőek. Én örülök, hogy megkapom a szeretetet a körülöttem lévőktől. Sajnálom, hogyha úgy látszik, hogy ez sosem elég nekem. Akkor és ott elég. Sokszor még sokkal több is, mint amennyit előre remélnék, hogy kapok. Ilyenkor érzem magam nagyon jól a bőrömben. A probléma ott van, amikor bárki, aki addig itt volt elmegy. És akkor visszatérnék arra, ami fent felmerült bennem. Hogy sokszor nem is csak a szeretethiány az, ami miatt bárkit marasztalok.
Főleg ha nem valamitől, hanem valakitől kell megvédeni. Biztos, hogy ez is nagyon közrejátszik. Félek attól, hogyha elmész, bántani fog. De amikor nem itthon találkozok valakivel, ez akkor nem áll fenn. Még is, akkor is, mindegy hol vagyok, megijedek, és pánikolni tudok attól, hogyha közeledik az elbúcsúzás ideje.
Illetve rádöbbentem valamire. Szeretni akarok. Van olyan szeretet is, amihez hasonlóval már most szeretek, de van olyan szeretet bennem, amit még nem tudok meghatározni, majd ha formálódik és megtalálja a helyét, meg a személyét, akkor biztos tudni fogom. Amit most tudok, az annyi, hogy egy olyan végtelen mennyiségű szeretet van bennem, amit olyannak akarok adni, akinek szüksége van rá, sokáig a majdnem a legtöbbet jelenti majd neki, és tényleg apadhatatlan mindegy mit tesz. És közben rá is jöttem szerintem, hogy ki az, akit szerethetnék így. Akit így fogok szeretni, de kit már most is így szeretek, ami viszont sokaknak valószínűleg érthetetlen.
Csak engedd, hogy szeresselek, hogy legyél az, akit már tudok így szeretni. Nem kell most. Remélem, nem most szeretnéd. De most még nem is vagyok annyira jól, hogy így tudjalak szeretni. Nekem még kell egy kis idő. Remélem, neked se kell sokkal több. Szeress, és akarj minket. Engedd, hogy szerethessünk.
