Mostanában elég nagy volt a kavarodás az életemben. Takarózhatnék ezzel, hogy ezért nem írtam blogot. Takarózhatnék azzal, hogy az idegesített, hogy mindenki azt várja írjak már. De egyik se lenne igaz. Magam elől bujkáltam, és egy ideig hittem is , hogy sikerül.
Viszont most úgy néz ki rendeződött az életem, legalábbis érzelmi oldalról, ami meg nekem úgyis a legfontosabb, és ami mellett a többi nem fontos, hiszen, ha érzelmileg biztosítva érzem magam, akkor minden mást is egyszerűen megoldok.
Akkor próbáljuk meg sorra venni mi történt, és talán ezzel egy-két embernek tisztázom is a dolgokat, akik szeretnének megérteni, de sokszor még nem megy nekik úgy ahogy szeretnék, vagy ahogy nekem jól esne , hogy megértsenek.
Ő. A legutóbbi bejegyzésem, még pont abba az időszakba esett, amikor minden jó volt. Attól hogy velem voltál, attól már boldog voltam. Igaz, sokszor volt h akaratlanul megbántottál, de nem igazán törődtem vele. Mert szeretlek, és a többi meg teljesen lényegtelen. Mindegy hogy bánik veled a szeretett személy. Amíg érzed, hogy szeret, addig mindent elnézel, mindent megbocsájtasz. Szóval a majdnem nyugodt egy-egy szakítási kísérleteddel tűzdelt , bár ezektől eltekintve több mint jó, és boldog 2 év elkezdett eltűnni. Volt új állásod. Ennek én roppant mód örültem. Mert visszakaptál magadból olyan dolgokat, tulajdonságokat, amik már nagyon kellettek ahhoz, hogy jól legyél, és tényleg élvezni tudd az életed. De elég gyorsan felváltotta ezt az érzést, valami bizonytalan, de újra és újra felbukkanó érzelem, amit talán félelemnek lehetne nevezni. Megmagyarázhatatlanul hirtelen már nem éreztem biztonságban magamat, és nem éreztem, hogy kellek mindenképpen. Aztán te újra rosszul lettél. Sorra mondtál le talikat újra, dolgoztál, kifáradtál, alig beszéltünk. De közben továbbra se beszélt egyikünk se az érzéseiről. Azt hiszem mindketten féltünk. És valószínűleg nem egymástól, hanem mindketten saját magunktól. Attól, hogy nem bírjuk, és besokallunk a problémáktól. Ami május végén meg is történt. Nekem bedagadt a lábam, és újra műtét lehetősége előtt álltam, neked meg végül ez lett az utolsó csepp. A bili kiborult, és nem voltam ott, hogy feltakarítsam... Szakítottál, és megegyeztünk abban, hogy csak barátok maradunk, megspékelve azzal, hogy ami jó, azt mért ne csináljuk, csak azért, mert barátok vagyunk. Ezek után elváltunk, és te szóltál is , hogy nem fogunk tudni egyhamar újra találkozni. És ez meg is felelt nekem. Utáltalak, gyűlöltelek, hogy itt hagytál. Hogy egyedül hagytál, én meg kimutatni se mutathatom, mert akkor mindenki téged okolt volna, de én valamiért még mindig nem tudtam elfogadni, még a gondolatát se annak, hogy téged utáljanak, vagy hibáztassanak.
Nagyon közel kerültem egy olyan ponthoz, ahonnan nem lett volna visszaút. És a legviccesebb, hogy senki nem érdekelt. Se a barát, se a családtagok, se az ismerősök. Te meg végképp nem. Eldobtál. Senki nem érdekelt volna. Ezek után végül nem bírtam. Kiborultam. És én is borítottam a bilit anyámnál. Az egész életét felkavartam, egyetlen ténnyel... Közben hajtogattam, hogy nem miattad borultam ki, és te nem érdekelsz, mert barátok maradunk, a többi nem lényeg. De ott volt az a pont, hogy már tényleg semmi nem érdekelt. Anyu este úgy ment ki a szobából, hogy elvitte az összes gyógyszert, amit talált. Érdekes este volt.. A következő 3 nap vicces volt. Voltam fent, de összesen vagy 6 órát. Közben, aki akart, azzal beszéltem, többiek meg betudták annak, hogy lábam miatt sokat alszok, elnyom a láz stb... De utána mégis jól voltam. Haragudtam magamra is hogy nem lehetek ilyen szerencsétlen.
Végül eldöntöttem, h maradok a régi módszernél. Viszont unatkoztam, és addig valamivel el akartam tölteni a napomat. Hát chateltem. Az mindig jó szórakozás. Sosem látják rajtad, hogyha ki vagy bukva. Így ütköztem bele másba, aki azóta már sokkal többet jelent, mint abban a pillanatban, amikor rám írt, de ezt később. Este úgy döntöttem, rá érek, még egy nap nem változtat semmit. Utána végül valahogy az egész kiment a fejemből. Bence elutazott, Esztussal meg egyre többet beszéltem. Közben te másról áradoztál, és én is ezt tettem, annak ellenére, hogy én semmit se tudtam, csak azt h jelenleg jól érzem magam. Eljött a műtét ideje is. Bent voltam, te nem tudtál bejönni. Megint közbejött valami. Mint oly sokszor a kapcsolatunk alatt. Egyre többet veszekedtünk, vagy nem is beszéltünk. Én meg egyre inkább úgy éreztem, hogy nem vagyok fair Istvánnal szemben, és hogy lehet, többet látok benne belőled, mint amennyi normális lenne. Aztán egy bizonyos nap. Illetve este. Vagy inkább hajnal. Akkor vettem észre, hogy kitöröltél iwiről. És megijedtem. Gyűlöltelek, hogy ezt nem teheted velem, és hogy ennél többet kellene, hogy jelentsek neked, még akkor is, hogyha szakítottál. Végül beszéltünk msnen. Te azt mondtad, hogy nincs rád szükség, és így lelépsz. Mert te ezt így nem bírod. Hogy közben mással vagyok. Én meg megijedtem. Esztussal beszéltem. És ő elmesélheti milyen voltam akkor. Pánikoltam. Bőgtem, és majdnem üvöltöztem vele, hogy nem teheted ezt, és nem birok nélküled élni. Közben utáltam, és nem értettem magamat, hiszen szakítottál, és megbántottál.
Másnap/aznap (attól függ estét, vagy hajnalt számolsz) bejöttél hozzám, kórházba. Megöleltél, és a következő már egy csók volt. És abban valahogy minden benne volt. Egyszerűen annyira más volt, mintha nem is veled csókolóztam volna, hanem egy teljesen más személlyel. Akkor lepődtem meg először, bár mint azóta kiderült, nem utoljára. Vasárnap szintén bejöttél. Akkor egész nap ott voltál, több mint 12 órát bent voltál velem. Beszélgettünk, sokat nevettünk, meg a többi. És én akkor biztosan éreztem, hogy tényleg újra akarod kezdeni. Bár inkább végre elkezdeni normálisan. De nem csak erre jöttem rá, mert a két hét alatt te teljesen megváltoztál. Minden ami hiányzott belőled, az egy előléptetéssel, és az én elvesztésemmel megváltozott. Magabiztos lettél, határozott, céltudatos, figyelmes, őszinte, és ami talán a leginkább lényeges pont, hogy lehet rád számítani. Nem csak magadat nézed, most már én vagyok a legfontosabb, mint ahogy nekem te. És az ebből adódó változásokat még meg kell szoknom. Ez biztos. De az is, hogy menni fog.
Szóval. Összejöttünk, ami után én még 2x átléptem egy határt, és te ezért jogosan leléphettél volna. Senki se értette, hogy mért vagyok őszinte, és mért teszem kockára a kapcsolatunkat, főleg, hogyha fontos nekem. És nem is akartam. Eldöntöttem, hogy nem mondom el. De vasárnap bejöttél, és egyszerűen nem tudtam úgy a szemedbe nézni, hogy nem tudsz erről. Így elmondtam mindent, de azt is, hogy most már nincs mit lezárnom. Igaz, azt csak később mondtam el, hogy az egészben az is benne volt, hogy nem voltam biztos akkor még abban, hogy tényleg újra akarod kezdeni, és nem csak játszadozol. De megértetted. És megbocsájtottál, mert szeretsz, és mert mindennél fontosabb vagyok neked. És ez óriási biztonságot ad. Nem azért, mert így úgy érzem, hogy megtehetek bármit a kapcsolatunkban, és bárkivel. Hanem mert, tényleg eljutottál odáig, hogy én kellek, és mindegy mi történik, kellek neked.
Így meg újra van miért kitárnom előtted a szívem, és szeretni téged. Mindennél, és mindenkinél jobban.
