Ez az a téma, amiről soha nem lehet eleget beszélni, és soha nem lesz senki, aki úgy, és annyit ír róla, hogy az legyen a vége. Behatárolhatatlan fogalom, érzés, és életünk egyik legfontosabb helyét tölti ki.
Ma megint veszekedtünk a párommal, ami nagyon rosszul esett, és persze kiborított. Azzal vitázni, akit nagyon szeretsz, és aki nagyon fontos neked, az nem csak szimplán rosszul esik. Számomra az mindennél rosszabb. És lényegtelen, hogy nekem igazam van, vagy sem. A lényeg, hogy összevesztünk, és már ez a tény önmagában is rossz.
Hogy konkrétan mi a baj, meg mi történt, az egyrészt nem tartozik senkire,másrészt nem is erről akartam írni.
Viszont, visszautalnék a bejegyzéseim egyikére. Sajnos, és ezzel újra és újra szembesülök, sokkal több embert érint, hogy a munkája megszállottja, mint gondolnánk. És nem csak a párod munkamániája lehet zavaró. A szüleidé, a barátaidé és bárkié, akihez te közel állsz, akivel te szeretnél minnél több időt eltölteni, és akivel a munkája miatt ebből kevesebbet kapsz. De ne felejtsük el, hogy ez fordítva is igaz lehet. Nem feltétlen hisztizés csupán, amikor a kedvesünk újra és újra több időt követel magának. Sokszor észre se vesszük, és már nem is figyelünk a másikra. Észre se vesszük hogy baj van, hogy szükséghelyzetbe került, ahol nem tud kihez fordulni. Erre könnyen mondhatná bárki, hogy ha segítségre van szüksége, ha kell valami, akkor szóljon, és megoldjuk. De belegondolt már bárki is abba , hogy amikor baj van, akkor milyen nehéz segítséget kérni? A lelki betegeknél is, mindig azt mondja az orvos, hogy óriási előrelépést jelent, ha felismeri , hogy problémája van, és segítségre van szüksége.
Én például, nagyon nehezen tudok eljutni idáig, de ha igen, akkor általában rosszkor teszem, a segítség nem jön, én meg pofára esem. :) Van ez így néha.
Szerelem, kapcsolat, és bármilyen egyéb emberi kapcsolat két fél között.
Én mindig úgy voltam vele, hogy két ember mindig egy szál fűz össze. Ami néha meglazul, vagy épp szorosra megkötik, akár csak a cipőfűzőt. Az, hogy mi a közös szál, az változó, és legalább annyira sokszínű, mint az emberek maguk. A szisztéma azonos, de a többi változók sorából áll. Sokan gondolják azt, hogy a barátság szorosabb kötelék mint a szerelem, a családi kötelék meg gyengébb, hiszen az egy "kényszeres" kötelék. De ha belegondolunk, pont hogy az a legerősebb. Hiszen a család mindent megbocsájt. Ott van, és a közös szál, nehezen lazul meg. Nagyon sokat kell tennünk konkrétan a másik ellen, hogy ez meglazuljon, egy anya-gyermeke kapcsolatnál meg nincs olyan, hogy az anya ne szeretné a fiát. Lehet, hogy tesz olyat, amit esetleg nagyon nehezen, vagy akár egyáltalán nem bocsájt meg neki, de mindig szeretni fogja.
A barát hasonló, ott is sok mindent elfogadunk a másikban, hiszen szeretjük valamilyen tulajdonsága miatt, és a többit sokszor elnézzük, mert nem számít. Persze egy barátság, távolság miatt könnyen megszakadhat, és egyéb esetek is fennállnak, de azért viszonylag ezt is szoros, és biztos köteléknek mondanám.
És igen, szerintem is, kétség kívül a szerelem a leggyengébb kötődés, de a legszenvedélyesebb, és érzelmekkel is a legjobban túlfűtött. Viszont, ha nem a hecc, és minnél több rublika begyűjtése miatt fekszünk le valakivel, akkor pont ezért, a szerelmünk az, aki a legjobban ki is tud ismerni minket. Hiszen ő minden oldalról ismer minket. Illetve az lenne a legjobb, ha ismerne. A baj csak ott van, hogy míg a másik két példánál, (család, barátok) a rossz viszonyban is maradunk a kapcsolatban, hiszen csak azért, mert épp haragszunk a szüleinkre, barátainkra, nem szoktuk megszakítani velük a kapcsolatot. Ezzel szemben a szerelmünkkel ezt hamarabb megtesszük. Pontosan a túlfűtött érzelmek, és szenvedélyesség miatt, valahogy az ideális a teljes boldogság, felhők felett úszás, rózsaszín napszemüvegben lenne a cél. De ha a családtagokat, barátainkat elfogadjuk, akkor is ha épp haragszunk egymásra, akkor a párunkkal ez mért nincs így? Őszintén szólva, erre én is csak most döbbentem rá, és igyekszem ezek után így működni, de ez akkor is furcsa.
Persze ezzel nem azt szerettem volna mondani, hogy egy szerelem soha sem tart sokáig. Sokan azt is mondják, hogy a szerelem elmúlik, marad helyében a szeretet, és ha megvolt a kapcsolatban a barátság is, akkor nagyszerű szülőpár lehet a két félből. Bár szerintem szerelem nélkül nem lehetne együtt élni valakivel házastársi viszonyban, szóval ha nem is a legelején tomboló szenvedélyes szerelem, de szerintem a csendesebb, inkább már nyugalmat adó része ugyan úgy megmarad később is.
Szóval akkor mit tudnék én levonni az egész gondolatmenetemből, mai helyenként lehet hogy kicsit kusza is volt?
Azt, hogy nem a felhőtlen szerelmet, a felhőtlen boldogságot kellene keresni, hanem a közös szálat szorosabbra fűzni, és harcolni a kapcsolatért, és a másikért. Ha nem ezt tesszük, akkor a másik mért maradna velünk? Bármennyire is próbálhatjuk elkerülni a szakítást, magunkban azt hajtogatva, hogy " nem a felhőtlen boldogság a lényeg", ha a másik nem küzd értünk, és nem veszt részt ugyanúgy a kapcsolatban, akkor nincs értelme. Dolgozni kell a kapcsolatban is, a másikért is, mint mindenhol, lassan mindenért, de a percek, amit a másikkal eltöltünk, azok kárpótolnak az áldozatainkért. Mind egy barátságnál, a családban, és mind egy szerelmes párnál.
És hogy mi a közös ebben a három fajta kapcsolatban? Mindent egy valami tesz tönkre. Ha megrendül a bizalom a másik iránt.
Minden esetre, én szeretném megköszönni mindenkinek aki mellettem áll, és akire számíthatok, még ha nincsenek is olyan sokan. És hogy kinek köszönhetek legtöbbet, anyu után, és ki fogad el teljesen olyannak amilyen vagyok? Ő az egyetlen személy, aki meg tud nyugtatni, és aki mellett biztonságban érezhetem magam. Köszönöm.
