1. Sajátom. Miért tartanak bent, hogyha nem is csinálnak már velem semmit? Igen, és Mi értelme van annak, hogy közli, nem nagyon nem szép a csonk. Mért foglalkozik vele, ha egy hónap múlva úgyis az egészet levágják térd alatt. De komolyan. Mi értelme van, hogy itt fekszem bent, mert nem szép a sebem, hogyha közben arra várunk, hogy kikerülhessek innen, és jelentkezhessünk a másik orvosnál, hogy mikor tudja az egészet levágni a francba?
Délelőtt az orvosom azt mondta, hogy majd megnézi a lábam, és megmondja, mikor mehetek haza, de előre látható időn belül már mehetek. Mire megkérdezte, hogy mikor vannak vizsgáim, hiszen tudja, hogy amputációval addig várunk, utána meglesz, amint lehet. Mondtam, hogy augusztus vége, mire poénkodott vele, hogy jó, akkor van ideje még hazamenni. Most kontrollon van, és egy másik doki kötöz. Aki gyakorlaton van. A drága meg elkezd okoskodni, hogy az oké, hogy le lesz vágva, de addig azért lényeges, hogy szép legyen, nem? Hát hülye ez? Ki a francnak lényeges? Komolyan mondom. Mondja meg, az, aki szerint lényeges, hogy mi az értelme ennek. Évek óta vagdossák, mindig egy új csonk van a lábfejem helyén, amit meg kell szokni, el kell fogadni. Akkor, amikor eldöntöm, hogy jó rendben van, amputáljanak térd alatt, mintha ez lenne az egyik legtermészetesebb dolog a világon, még komolyan olyan dolgokkal kellene foglalkoznom, hogy addig a jobb csonk az legyen minél szebb, a balt meg próbáljam meg behámlasztani, hogy még inkább kiakadjak a végén, hogyha esetleg begyógyul, hogy tök jó, de byebye, mert most levágnak? Mi értelme ennek?
2. Minek hatására döntöttél?, Mért így döntöttél? vagy a legjobb: ...és elfogadjátok?
Hogy miről is van szó. „…Amennyiben a beteg és hozzátartozója az amputációt elfogadja,...”
Mindenki azt várta, hogy tovább ülök a kérdésen, hogy nehezebb meghoznom a döntést. De amikor írtam a kereszteződésekről, és a döntésekről, leírtam. Dönteni sosem volt nehéz. Az sosem esett nehezemre.
Elfogadom az amputációt, mert nem tehetek mást. A legeleje óta (7 éve) érzem azt, hogy valami nem jó velem. Nem vagyok én. Újra és újra meg tanultam járni, az újabb és újabb fajta csonkjaimmal, az egyre kevesebb és kevesebb csonttal a lábamban. Mi lett az eredménye? Állandó problémák. Újra el kellett magamat fogadnom, megszeretnem, és élvezni az életet újra. Kintről ebből lehet, hogy kevés látszott. Műtétek sosem érdekeltek. Szúrások, vizsgálatok, nem érdekes. Semmi sem viselt meg igazán, nem igazán volt bajom. Újra és újra átvergődtem magam azon, hogy elfogadjam az új helyzetet, és alkalmazkodjak hozzá. Ennyi volt mindig. Emellett persze sosem tudtam azt tenni, amit szerettem volna. Programokat, célokat, tanfolyamokat kellett lemondanom, és bár mindig mindenki megértő volt, én saját magammal szemben nem. Már nagyon elegem van belőle, hogy mindig minden tervemet keresztülhúzza egy kiakadás, egy gyulladás, egy műtét. Mintha annyira szerencsétlen lennék, hogy egyedül nem tudok megbirkózni a problémáimmal, csak generálni tudom őket folyton, meg saját magamat pusztítani. Ebből elegem lett. Megtelt a pohár.
Az amputáció után, rehabilitáció után, művégtaggal, de visszanyerhetem a járóképességemet. A cél ez. Hogy járjak, hogy ellássam magamat, egyedül tudjak vezetni egy háztartást, gyerekeket vállalhassak, és azoknak a felnevelésében ugyanannyi részem lehessen, mint az apjuknak. Ezeket nem tudnám elérni így. Megpróbálhatnám, és mivel minden mindig sikerül, ezt is megoldanám. De mindig ott maradna a fenyegetés, a fenyegetettség érzése, hogy mikor akaszt ki valami annyira, hogy újból kezdődik. Félelem lenne az életem. Úgy meg nem lehet egészségesen gyerekeket nevelni. Nekik szükségük van a biztonságra.
Persze van bennem félelem is. Nem tudom, ki hogy fog reagálni a műtétre, a megváltozott állapotomra, a művégtagokra. Félek, hogy sokakat már csak azért is messzebb fog tőlem marni az egész, mert saját reakcióikat nem tudják megfogalmazni, vagy kiadni, vagy, mert féltenek, nehogy megbántsanak valamivel. Félek, hogy én magam, vagy a hozzám közel állók megundorodnak a helyzettől, tőlem, vagy olyan dolgoktól, amik eddig nem voltak azok. Nem tudom, mire leszek képes, és mi az, amire esetleg nem. Azt biztosan tudom, hogy csak rajtam múlik, mit érek el, mik lesznek a megvalósított, és mik maradnak csak az álomcélok. Nem tudom mennyi lesz a változás, mit kell majd feldolgoznom, mivel fogok szembesülni, mivel nem. Mennyire lesz nehéz, mennyire nem, meddig tart a felépülés, a rehabilitáció. Nem fogom milyen lehetőségeim lesznek öltözködésre, mi az, amiről le kell mondanom, mi az, amit esetleg felvált egy másik ruhadarab. Mennyit fogok bírni, járni, mennyit nem. Mennyire lesz szembetűnő, hogy más vagyok, miben leszek más. Megváltozom megint, mint eddig is a műtétekkel, vagy most csak külsőleg lesz óriási változás. Sok a kérdés. Kevés a válasz, és még kevesebb a bizonyosság.
Egy pont van, amit itt még szeretnék megemlíteni. Azért szerintem így is sikerült már válaszolnom a kérdésekre. Viszont számomra volt egy dolog, ami mindennél fontosabb volt. Ki áll mellettem? Azt veszem észre a körülöttem lévőkön, hogy félnek a lehetőségtől, de mindenki megnyugszik kicsit attól, hogy belemegyek, és hogy ilyen hamar eldöntöttem, és nem kellett nyaggatni, győzködni, érvelni. Fáradtság. Ezt érzem azokon, akik végigcsinálnak velem mindent, de azokon is, akik csak távoli megfigyelők. A sok aggódás senkinek nem tesz jót. Ez látszik rajtatok is. Még is 3 ember számított, amikor ezt átgondoltam, meg egy, akinek a reakciója volt nagyon fontos. Ez a 4 ember viszont meglepetés volt, számomra is.
A legfontosabb a párom volt. Vele már rég megbeszéltünk mindent, már első alkalommal, ahogy 2 hete felmerült. Támogat, és segíteni akar, amiben tud. „Ugyanúgy fogok rád nézni, mint előtte, mint most, ugyan annyira foglak szeretni, mint most, és ugyanúgy fogok tervezni veled, mint most. Ennyire egyszerű.”Ezt mondtad, mikor megkérdeztem, mi fog változni. Köszönöm, amit értem teszel, és azt, hogy elérted, hogy el tudjam képzelni magamat lábak nélkül is ugyanolyannak, amilyen most vagyok. Hogy ne számoljak az amputációval nem feltétlen együtt járó összeomlás veszélyével. Itt vagy, és fogod a kezem, amit sose engedsz el, csak szorítod, és erősen tartod, mikor én el is akarom engedni, és el is akarlak üldözni magam mellől.
A második legfontosabb anyu volt. Vele csinálom már ezt 7 éve, ő az, aki az eleje óta velem szív, és akit sokszor jobban kiborít ez az egész, mint engem. Miatta vagyok erős, és miatta bírok ki bármit. Te mondtad mindig, hogy egyedül is talpon kell tudnom maradni, és ha csak magamra számíthatok, akkor is biztos legyek a dolgokban. Köszönöm, hogy itt vagy, hogy bírod, és hogy kitartasz, és mindig keresed a megoldást, és nem állsz meg. Hiszen tudom, ha most nem mennék bele, te akkor se kényszerítenél, keresnél olyat, aki igen is azt mondja, meg tudom csinálni műtét nélkül. És ha ez én lennék, és azt mondanám, hogy megoldom, és járok így is, csak segíts, te akkor is ott lennél.
A harmadik, és utolsó személy volt, aki számított a döntésben, az Bence volt. Egy lassan 3 éves barátság, ami nem veszekedésmentes, de az alapja mindig ugyanaz. Egymás nélkül nem hiszem, hogy menne. Se neked, se nekem. Kell a barát, kell a sokszor bántó szó, amit más úgyse mer elmondani. Igazából mostanában már nem is barát kategóriában vagy, hanem a testvérnél. Az öcsém mellett, most már van egy bátyám is. Itt vagy, segítesz, és tudok rád számítani. Mindegy hogy milyen segítségről van szó. Tudom mostanában sok az érzelem. De most valahogy így jó, és ez kell. Legalábbis nekem. Kell, hogy itt legyél, és segíts.
A negyedik, akinek igazából a reakciójától féltem igazán. Az öcsém. A nagy, 16 éves öcsém, aki nagy mamlasz módjára annyit reagált, ami bőven elég volt ahhoz, hogy megnyugodjak. „…attól még a nővérem, nem?” Ez volt a válasz, arra a kérdésre, miszerint amputáció után is kell-e még neki a nővére. Jó, hogy itt vagy, és az vagy aki. Nem szoktunk arról beszélni, ki mennyire fontos a másiknak. De nekem te nagyon fontos vagy. Mindig az öcsém maradsz, bármit mondasz, vagy csinálsz is, és mindig szeretni foglak. Csak néha, segíts te is.
3. Párom kérdése tegnap:Miért menekülsz? Mitől félsz?
Ezt valamennyire már fentebb kifejtettem. Igazából én nagyon nem szeretem a változásokat, és mindig mindenre garanciát kérnék, ha megtehetném. Persze ezt nem tudom. Nem erről szól az élet. Kockáztatsz, aztán meglátjuk mi sül ki belőle. De csak azért mert valami homályos, vagy valamiből nem tudjuk mi lesz, attól még nem lehet előle elfutni, és megriadni. Ha nem arra kell mennünk, úgyis kiderül. Ha meg igen, akkor úgyse futhatunk az örökkévalóságig a sorsunk elől. Nem igaz?
Szóval félek. Félek magamtól, attól, hogy én milyen irányban változok, hogy mennyi problémát fogok okozni, akár érzelmileg, akár fizikailag. Félek tőled, és a te reakcióidtól, és mindentől, ami kiszámíthatatlan. Ami változhat, ami nehézséget okozhat.
Ilyenkor elég egyszerű forgatókönyvem van. Mindenkit elüldözni, illetve mindenki elől elmenekülni. Úgy senki sem tud bántani, senki véleménye, reakciója nem tud fájni, és én sem tudok fordítva fájdalmat okozni. Vagy nehézséget.
Persze nem hagytam annyiban, és megpróbáltam elüldözni magam mellől Petit tegnap. Mire csak ezt a választ kaptam. „Ha szakítani akarsz, semmi akadálya, csak könyörgöm, ne egy ilyen értelmetlen baromság miatt akarj elüldözni engem mellőled. Nekem ennyi nem elég ahhoz, hogy elengedjelek.” Mindezt persze este fél 11 körül sikerült kiokoskodnom, és megnehezítenem ez esetben a párom életét. Szeretlek, és sajnálom, hogy kiakasztottalak tegnap, és hogy ilyen felesleges vitát sikerült összehoznom. Ne haragudj.
Most ennyit találtam, de amint felmerül egy miért, rögtön hozzáadom a listához. Addig is mindenki másnak jó kérdezgetést, és sok sikert a válasz kereséséhez. Akár másban, akár magunkban kell megkeresnünk. Sosem könnyű, de mindig megkönnyebbülsz, ha megtalálod.
