Néhány napja nem írtam. Nem csak blogot nem írtam. Én se igazán voltam. Vagy legalábbis megint másfele jártam. Gyakran előfordul? Vagy csak mostanában tűnik soknak, vagy esetleg a sorozatdvd-k okolhatók, hogy menekülök? Igazából azt se lennék képes elmondani, hogy mi elől menekülök. Csak ott jobb, ott csak kívülálló vagyok, és nem nekem kell küzdenem. Annyi dolgom van, hogy drukkolok, a számomra kedves karakternek, hogy legyen eleje küzdeni. De ha meg valahol nem megy, egyszerűen eltekerem, és már nincs is. Van benne rossz. De én döntöm el, hogy akarok tudni róla, vagy sem.
Végül is ez a baj. Hogy tehetünk úgy, mintha nem lenne baj, mintha nem lenne nehézség, attól van, és itt nem tudok átugrani a következő fejezetre. Mert ahhoz neked kell megküzdened, hogy legyen következő fejezeted. Te alkotod magadnak, és nem forgatja le helyetted senki sem. Jah. Még egy rossz pont. Nem veheted újra. Ha nem tetszik valami, egyszerűen megoldod, és onnan folytatod tovább.
Szóval mostanában megint menekültem. Átjött a párom, én meg hozzábújtam. Végre normálisan oda tudtam bújni, és nem kellett arra se figyelnem, hogy mikor jön hozzám valaki (orvos, nővér), csak érezni, hogy jó, és biztonságban vagyok. Nagyon jó volt. Többet tudott itt lenni, mint általában, ami megint csak jól esett. Közben bekapcsoltam a Grace klinikát, és azt néztük, aztán már inkább beszélgettünk. Újra feljött a mostanában szokásos. Amputáció. Nem tudok mit mondani. Nem tudok eleget beszélni róla, nem tudom elégszer felhozni témának, ahhoz, hogy végre eljussak odáig, hogy kiadjam a feszültséget magamból, és bőgjek. Ehelyett hullámzó hangulatom van, és értelmetlen kiakadásaim (bár ehhez lehet, hozzásegít, hogy mióta hazajöttem nem alszom túl jól). Minden esetre itt volt, megint megnyugtatott, miután feleslegesen nekitámadtam valami baromsággal, aztán meg csak pihentem. Jól éreztem magam.
Viszont utána rájöttem másra is. Nem tudok eleget pihenni. Több mint 2 éve próbálom rendesen kipihenni magam. DE valamiért, egyszerűen nem megy. Igaz, az elején nem is adtam magamnak időt rá. Kellett volna 1 hét, és azt se tudtam megoldani, suli, kórház, bármi más miatt történő idegeskedés nélkül. Persze most már menne az az egy hét. De ahogy az érből, is lassan, de folyó válik, azóta már nekem is több időre lenne szükségem. Nem tudom mennyire, és hogy mikor jutok el odáig, hogy ezt meg is tegyem magammal. Lehet, hogy soha. Saját magamat előtérbe helyezni, csak azt figyelni, hogy én jól legyek, és ne idegeskedjek semmi miatt? Azt hiszem erre sosem voltam képes igazán.
Ezek után, elkezdtem újra a hímzésemet, (egy óriási kép, ami egy sellőlány, és angyalfiú ölelését, találkozását örökíti meg) illetve DVD-ztem. Nem foglalkoztam semmivel, vagy tudatosan semmivel, csak a szereplőkkel, és az ő életükkel. Nem akartam arra gondolni, hogy vizsgáim lesznek, és vajon megcsinálom-e, hogy műtétem lesz, de vajon mikor. Kérdések százai váltották egymást a fejemben és én egyikre se tudtam válaszolni, de nem is nagyon erőlködtem. Nem tudom mi lesz, és nem is érdekel. A részletek lényegtelenek, ami lényeges, azt már úgyis tudom. Azzal kapcsolatban, a saját részemet meg megtettem. Döntöttem. Innen már rajtam nem múlik semmi.
