Hazajöttem. Ma sokat beszélgettem anyuval. Ki milyen is a családban, kit miért nehéz elviselni, ki kivel miért nem jön ki jól. Úgy érzem, elég különböző emberekből vagyunk összeválogatva. A szűken vett család meg mindenféleképpen. Így végül is nem is furcsa, hogyha nem értjük meg egymást, vagy többet vitázunk, mint ami még az a mennyiség lenne, ami felett könnyen elsiklik az ember. Valahogy mindenki más stílus, más karakter, és talán anyu az egyetlen, aki mindenkit elfogad olyannak amilyen, de ha nem is, akkor is csak ő alkalmazkodik, és nem a másiktól várja, hogy változzon. A másik csendesebb, legalábbis abból a szempontból, hogy konfliktuskerülő személy az öcsém. Bár tini lévén, most folyton nagy a szája, és most nem látszik rajta, hogy kerülné az összetűzéseket, alapjában véve ő az, aki nagyon nem szereti a veszekedéseket, meg magát szerintem azt, hogyha valaki valamin túl sokat, és túl hangosan problémázik. Viszont apám, és én nagyon nem engedünk az akaratunkból, meg a mi igazunkból. Mint szerintem majdnem minden anya, nálunk is anyu puhítja mindig apámat, aki végül vagy belemegy abba, amit szeretnénk, vagy nem, de a közös nevezőt anyu szokta kialkudni. Öcsém még van, hogy képes megbeszélni, és elérni, amit akar apámnál. Én nem. Mi nem vagyunk tárgyalóviszonyban. Egyszer csak kialakult, és azóta ha van valami, anyun keresztül kommunikáljuk le. Persze ez roppant mód felesleges, és gyerekes, anyu számára meg megerőltető, és kellemetlen sokszor. De egyszerűen mi nem jövünk ki egymással. És jó lenne azt mondani, hogy bárkivel jól elvagyok. De nem. Azokkal, akik ugyanolyan erős akaratúak, mint én, azokkal a legártatlanabb beszélgetés is könnyen vitába torkollik. Nem vagyok csendben meghúzódó, nyugtató fél két ellentétes nézetű ember között. Inkább gyakran vagyok én az egyik az egymással szemben álló felekből. Ami persze nem sokszor fordul elő, mert nem sokan szoktak beszélgetni velem. Vagy aki igen, az meg már tudja, milyen vagyok, és inkább ő kerüli el a veszélyes helyzeteket, vagy éppen én tudom, hogy na, ez az, aminél befogom a fülem, és csak a szája tátogását érzékelem, a mondandóját nem. Másoknál meg az egész család hasonló mentalitású, és csak egy-két kivétel van. Na, az nem könnyű, és ott azt, aki más, mint a többiek, azt nagyon tudom sajnálni. Hiszen nem biztos, hogy rossz az, amit ő gondol, vagy ő akar, csak mert más az elképzelése, az életcélja, mint a többieknek. Illetve nem mindenkinek felel meg ugyanaz. Nem vagyunk ugyanolyanok. Különbözünk. Sokszínűek vagyunk, tele van a világ egyéniségekkel, és emellett nagyon sok olyan egyéniséggel, aki nem meri megmutatni magát. Kellene a bátorság, hogy merjen mindenki az lenni, aki, és élvezze, hogy ő más, mint a többi, és talál magában valami olyat, ami a környezetében nincs meg. A többieknek meg ez csak egy újabb kihívás, hogy el tudják-e fogadni azt, hogyha valaki a közelükben különbözik tőlük. Hiszen attól még nem alapvető, hogy nem tudunk kijönni a másikkal, és nem találjuk a közös hangot. Meg amúgy is. Mi van azzal, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ha nem lenne igaz, nem élne a mondás...
